A szenvedélyes interpretációt tartja fő hitvallásának. De miként érhető tetten a zenében a szenvedélyes előadásmód?
Vannak racionálisabb, hidegfejű művészek és vannak, akiket jobban magával ragad a szenvedély. Én az utóbbiak közé tartozom. Nehéz megtalálni a pontos arányt, hogy az ember hideg fejjel és meleg szívvel, harmóniában dolgozzon. Ez a kettő nélkülözhetetlen a próbákon és az előadásokon egyaránt. Ha nem tudok „tiszta füllel” figyelni, akkor hibák csúszhatnak az előadásba. De ha nem tudok felkínálni valamit, ami magával ragadja a többieket, valamilyen közös élményt, akkor mindez érdektelen marad. Nekem ez utóbbi az erősségem, éppen ezért arra kell ügyelnem, hogy kicsit visszafogjam magam, és próbáljak hátrébb lépni, szemlélődni.
A kotta nyilván köti a karmestert. Mekkora szabadságot enged meg magának?
Gyermekkorom óta azzal az alapvetéssel élek, hogy a zeneszerző szándéka, a darab, a stílus szent. Ha szemléltetni szeretném egy képzőművészeti párhuzammal, azt mondanám: Giotto freskójáról sem takarhatunk ki egy alakot, hiszen alapjaiban változik meg a kép lényege. Ugyanakkor, ha egy előadóművésznek nincs elképzelése a műről, nem adja bele a saját lényét, akkor nem válhat igazán élővé. Ez minden korban így van.
Nem az egyediség a fontos, inkább, hogy élettel töltse meg a zenét?
Ha egy zeneműbe sikerül életet lehelnünk, az magától értetődően egyedi interpretációvá válik.
Emlékszik az első meghatározó zenei élményére, ami erre a pályára terelte?
Több ilyen volt. Amikor édesapám feltett egy lemezt: Gerswin Kék rapszódiáját vagy Dvořák Újvilág szimfóniáját, szinte transzba estem. A legmeghatározóbb mégis Bach h-moll miséje volt, amelyben magam is énekelhettem. Próba közben úgy éreztem, megszűnik körülöttem a világ, és nem is létezhet ennél csodálatosabb érzés, igazi katarzis volt. Akkor határoztam el, hogy mindenképpen ezzel szeretnék foglalkozni.
Amikor karmesterként egy együttes élén áll, akkor – a tudatosság megőrzése miatt – kívül kell maradnia ezen az elragadtatottságon.
Ebben igaza van, a karmester a saját koncertjén nem élheti át ezt a magával ragadó katarzist, hiszen képtelen lenne végigcsinálni. Megesik, hogy ha utólag gondolatban visszapergetem a hangversenyt, jóleső érzéssel tölt el. De ez valóban nem fogható az említett élményhez.
Visszahallgatja a koncertjeit?
Igyekszem. A videófelvételek különösen sokat segítenek. Néha előfordul, hogy a visszahallgatás csalódást okoz. A koncerten szépnek, kifejezőnek véltem, ám visszahallgatva érzem az apró aránytalanságokat, tempóhibákat. Ilyenkor nagyon elkeseredem, de igyekszem a tanulságát beépíteni a további munkáimba. Arányérzék és „fül” – egy karmester egész életében ezek fejlesztésére törekszik.
Korábban beszélt arról, hogy az emberi hangot különleges csodának tartja, a kórusvezetés a húszas évei elejétől része a mindennapjainak. A karmester szakon nem csábította a gondolat, hogy mégis érdemes volna elsősorban zenekari vezényléssel foglalkozni?
Dehogynem! Azért is választottam a karvezetés szak után a karmesterképzést, mert a zenekari vonzódásom kezdettől fogva erős volt. Párhuzamosan foglalkoztam a két dologgal: a tanulmányaim idején a Vasas Művészegyüttes Énekkarát vezettem, és közben igyekeztem elsajátítani a hangszeres együtteshez szükséges ismereteket. Nagy szerencsém volt, hogy ilyen fiatalon egy komoly repertoárral és személyi állománnyal rendelkező kórust vezethettem, ennél jobb tanulóhelyet nem is választhattam volna. Azon a területen, ahol most is dolgozom, egyaránt szükség van a vokális és instrumentális megközelítésre. Különösen szeretem az oratorikus repertoárt és az operákat.
A Nemzeti Énekkar vezetése e tekintetben mekkora szabadságot ad?
Hála Istennek a Nemzeti Filharmonikusoknál minden évadban akad néhány zenekarral közös produkció, amit én vezényelhetek, és ha időm akad, eleget teszek a különböző meghívásoknak, többek közt a MÁV Szimfonikus Zenekarnál, az Óbudai Danubiánál vagy a Miskolci Szimfonikusoknál. Jól esik nem mindig kóruszenét vagy acapellát dirigálni. A lényem is ilyen: a régizenétől az operán át a kortárs muzsikáig sokféle zenét szeretek, és igyekszem ezt a sokszínűséget megőrizni.
Nem segítené a karmesteri pályáját, ha jobban specializálódna?
Nálam a fókuszt a kóruszene jelenti. Én úgy kerültem a köztudatba, hogy egy karmesterséget tanult kórusszakember vagyok, akinek legnagyobb erőssége a vokális zene.
Dolgozott színházaknál zeneigazgatóként, az utóbbi években viszont a színpadi műfajok egészen háttérbe szorultak a munkásságában.
Valóban, s mivel rajongok az operákért, abban élem ki magam, amikor a Nemzeti Énekkarral operát veszünk elő. Bár ezeket jórészt nem én dirigálom. A Wagner-napok minden évben komoly feladatot jelentenek az együttes számára, de akadnak koncertszerű operaelőadásaink is. Ha nem sodorta volna el a járvány az elmúlt hónapok fellépéseit, akkor Lille-ben énekeltük volna Puccini Turandotját.
Kívülről nézve egyenes a pályája, komoly elakadások nélkül. Ez belülről is ilyen gördülékeny építkezésnek tűnt?
Sok bökkenő volt és számos olyan pont, amikor komolyan meg kellett ráznom magam, és nehéz volt továbbmenni. A kóruszene jelenti számomra a folyamatosságot, a Jóisten úgy adta, hogy minden efelé tereljen.
Mennyire tudatos, ha karrierépítésről van szó?
Az egész pályámat meghatározta, hogy huszonkét évesen megörököltem a Vasas Művészegyüttes Énekkarának vezetését. Később megalapítottam a Vass Lajos Kamarakórust, ami igazi szerelem volt számomra éveken át, majd jobbnál jobb együttesek élén dolgozhattam: a Magyar Rádió Énekkarával, a Zeneakadémia Alma Mater Kórusával – ahol a mai napig tevékenykedem –, ez mind az élet ajándéka. Tetten érhető ebben némi tudatosság, ám inkább úgy éreztem, hogy mindig igyekeztem megfelelni az elém kerülő feladatoknak.
Egy kórus vezetése számos adminisztratív feladattal jár. Soha nem érezte ezeket terhesnek?
Olykor nehéz, mert valóban szorít a rengeteg kötelesség, nehéz elszakadni egy ekkora apparátustól. Egy hivatásos énekkar állandó jelenlétet igényel. Néha eszembe jut, hogy de jó lenne elutazni, eleget tenni egy külföldi felkérésnek, szabadabban létezni, a művészi munkára koncentrálni. Közben pedig szívesen hozok áldozatot ezért, édes teher.
Egy énekkar akkor is szólhat jól, ha közösségként nem jól működik?
Én abban hiszek, hogy ha lelkileg egyívású és egyfelé tartó a csapat, akkor szól jól. Láttam már példát kevésbé szimpatikus és összetartó közösségek kiválóságára is, de nekem fontos, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában, a munka is olajozottabban működik.
Hogy lehet karizmatikus vezetőnek és szimpatikus karnagynak lenni egyszerre?
Egy életen át küzdök ezzel. Sokat rágódom egy-egy konfliktushelyzetet követően, hogy vajon jól tettem-e, hogy szigorúbban szóltam, esetleg mégis engednem kellett volna…
Akadnak álmatlan éjszakáim.
Egyfelől harcos alkat vagyok, másrészt viszont lelkizős típus, nem tudom könnyen elengedni a konfliktusos helyzeteket.
Négy és fél éve vezeti a Nemzeti Énekkart. Mennyire sikerült megvalósítani a célkitűzéseit?
Ez folyamatos munka. Akadnak tradíciók, melyeket érdemes megtartani, más területen viszont újítások bevezetésén dolgozunk. Ez az együttes nagy utat tett meg az elmúlt évtizedekben, az Állami Népi Együttes amatőr világából érkezve vált hivatásos, profi kórussá. Én már így örököltem meg az együttest Antal Mátyás kiváló kollégámtól, aki kivételesen hosszú ideig vezette a kórust. Néha szembesülök azzal, hogy nem könnyű elérni bizonyos változásokat, sokszor ütköztem falakba. De nem adom fel, más ösvényeket keresek a vágyott cél eléréséhez, és hajlandó vagyok felülbírálni az elképzeléseimet, hisz tévedhetek is.
Mit jelent az újítás a kórus szempontjából?
A repertoár bővítését, a működési szisztéma alakítását. Ez egy nagy együttes, több mint nyolcvan kollégával. Akadnak tizenegynéhány fős kórust igénylő Bach-művek és ott van Wagner Rienzije, amihez száz énekesre van szükség, ennek logisztikáját kell ügyesen át- és újragondolnunk. Az énekkari művészek fejlesztése és az utánpótlás biztosítása is állandó figyelmet igényel, ebben is érzek előrelépést. Számos művészünk lép fel szólistaként, kiváló képzettségük lehetővé teszi, hogy minden műfajban ki tudjunk állítani egy színvonalas együttest, kamaraformációkat.
Harmadik éve hirdették meg a Pászti-bérletet, amely kimondottan a Nemzeti Énekkart helyezi középpontba. A programok összeállításakor a sokszínűség a cél?
Egy bérleten belül igyekszünk mutatni acapellát, oratorikus koncerteket és bizonyítani a kísérletező kedvünket: például a jazz felé kalandozni a Modern Art Orchestrával. Rengeteg a koncertünk. Egyszerre kell saját arculatot kovácsolnunk, és közben számos zenekarral – köztük a kiváló Nemzeti Filharmonikusokkal – fellépni. Volt olyan évad, amelyben tizenhét különböző zenekarral koncerteztünk. Ez néha megterhelő, de egybevág a missziónkkal, hogy kórusmuzsikával, oratorikus zenével töltsük meg a Kárpát-medencét.
Szeptember elején, amikor beszélgetünk, egészen bizonytalan, miként alakul a következő évad. Hónapok óta alig akadt koncertjük. Miként lehet karbantartani az együttest?
Az elmúlt öt hónap nem volt egészen eseménytelen, noha ezek nem pótolhatták a kiváló koncerteket. Szólampróbákkal kezdtük a munkát augusztus elején, és lépésenként haladtunk. Sorra terveket gyártok, de napról napra változik a járványügyi helyzet, és úgy érzem magam, mint Kőműves Kelemen, hogy amit egyik nap építek, reggelre leomlik. Kezdek beleszokni. Számos elképzelésem van, meglátjuk, melyik forgatókönyvre lesz szükség az őszi hónapokban.
Ön hogyan viselte a kényszerszünetet?
Eleinte jól esett a csend, a nyugalom, a lelassulás, majd egyre jobban hiányoztak a kollégák, a közös zenélés, és hihetetlen élmény volt a nyári újraindulás. Az első hangversenyünk olyan egyszeri és elmélyült élményt jelentett, mintha mindenki érezte volna, hogy nem tudjuk, meddig és miként zenélhetünk majd.
Mekkora születésnapi ünneplést tervez a kerek évfordulón?
Biztosan koccintunk a kollégákkal, de inkább az együttlét örömére iszunk majd. Ez csak egy szám, kicsit feszélyez, hogy ekkora nyilvánosságot kap mindez, ráadásul ma nem is vagyok békében a korommal. Holnap talán már újra örülni fogok neki.
Nyitókép forrása: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
