Hidegből melegbe mártogatjuk a nézőket

A színmű egy olyan rituális fürdőhelyről kapta a nevét, ahol ortodox zsidó nők merítkeznek meg. Mit lehet tudni a történet kulturális hátteréről?

A Mikve tiszta, szent vizében való megmerítkezés egy vallási, rituális szertartás, a nőknek a havi vérzés után ott kell megtisztulniuk, mielőtt visszatérnek házassági kötelességüket teljesíteni. Ugyanis ebben a kultúrában a vérzés ideje alatt nem érintkezhet egymással férfi és nő, olyan mértékben, hogy egymáshoz sem érhetnek, sőt, még egy tárgyat sem adhatnak át közvetlenül egymásnak. Például a közös gyermeket is először le kell tenni valahova, mielőtt átvenné a férj az asszonytól. Rendkívül komolyan veszik a szabályokat, ilyenkor a házastársi ágyat is kilenc centiméterre elválasztják, mert nidának, azaz tisztátalannak tekintik a nőket. A történet végig a fürdőben játszódik. A kiindulási pont az, hogy egy fiatal, agilis nő személyében új felügyelő érkezik a mikvébe, aki testi-lelki meztelenségükben látja az odajáró nőket és olyan dolgokkal szembesül, amelyek ellen tiltakozik az igazságérzete. És az emberiesség nevében nem tudja szó nélkül hagyni azokat a dolgokat, amiket észrevesz, például azt, hogy megverhetnek vagy férjhez kényszeríthetnek egy nőt. A mikvében ugyanakkor a felügyelő nem árthatja bele magát mások magánéletébe, és a főnöknője olyannyira nem akar semmilyen vallási előírást és szabályt megkérdőjelezni, hogy inkább legyűri lelkiismeretét és a homokba dugja a fejét. Tulajdonképpen ez a helyzet adja a konfliktust, és a darabnak is az az alaptémája, hogy vajon képesek vagyunk-e egymással szolidaritást vállalni, vagy pedig mindenki a saját érdekeit követve inkább meglapul, hallgat és a többieket is arra kényszeríti, hogy embertelen szabályoknak vessék alá magukat.

Talán itt az a kérdés is felmerülhet, hogy akkor valójában mit is nevezünk tisztaságnak és erkölcsösségnek?

Pontosan, az alapvető kérdés az, hogy ezek a szabályok, amiket annak idején emberek alkottak emberek számára, vajon felülvizsgálhatóak-e? És ha úgy tűnik, hogy embertelen a betartatásuk, vagy valaki visszaél ezzel, akkor merünk-e szembemenni ezekkel a szabályokkal? Elég bátrak vagyunk-e fellázadni olyan dolgok ellen, amik elvileg kötelezőek ránk és vállalni a szankció kockázatát? Hiszen ezek a nők teljesen másodrendű állampolgárokként vannak kezelve, ami meglehetősen igazságtalan.

Hogyan jött elő a téma, hogy most ezzel foglalkozzanak?

Bár a darab nyilván szélsőségesebben mutatja be a helyzetet, mint mondjuk, ami a mai világban, a mi kultúránkban megtörténhet, mégis azt gondolom, hogy a nők bántalmazása jelenleg is aktuális kérdés. Kell beszélni az ilyen dolgokról, és ez a darab sűrítetten, kiélezetten mutatja be ezeket a szituációkat, ami talán jobban rádöbbenthet arra, hogy mi hogyan is látjuk őket. Ma is nagyon égető kérdések, hogy vállalunk-e egymással szolidaritást és össze tudunk-e fogni. Attól, hogy egy távolabbi kultúrába helyezve élesebben jelennek meg előttünk ezek a témák, a nézőkből is nagyobb érzelmi reakciót válthat ki. Ha átélik az igazságtalanságot, abból jobban le lehet szűrni következtetéseket, akár a mi hétköznapjainkra kivetítve is.

Szerintem ezek a kérdések minden közösségben és kultúrában aktuálisak, például, hogy nem mernek változtatni és eltusolnak dolgokat.

Azt szeretném, hogy ha mindenkivel érzékeltetni tudnánk, hogy nem egy távoli, idegen jelenségről van szó, hanem nagyon is aktuális dolgokról, amik itt és most történnek. A darab meglehetősen izgalmas, olykor krimiszerűvé válik, másrészről pedig rengeteg humor is megtalálható benne. A súlyos témákat elképesztően szórakoztató módon tárja elénk. Reményeink szerint sírni és nevetni is bőven fognak a nézőink. Akkor csináljuk jól, ha hidegből melegbe mártogatjuk a nézőket. A darab erényei között az is említésre méltó, hogy nyolc nagyszerű színésznői szerepet kínál, ami a drámairodalomban ritkaságnak számít.

A Mikve április 11-én debütált. Hogyan készültek a premierre?

Szokták tőlem kérdezni, hogy milyen érzés nyolc nővel együtt dolgozni, mert ilyenkor arra lehetne következtetni, hogy megy a rivalizálás, de csodálatos közösségben alkotnak, ahol ilyesmi egyáltalán nem merül fel. Ezen a héten mindenki itt alszik a színházban, és ennek is megvan a sajátos hangulata, most éppen a teraszon közösen töltik az étkezésüket. Illetve a próbákon túl is van alkalom a közös eszmecserére, amikor esténként felszabadultabban, akár egy bor kíséretében lehet ötletelni, elemezni, javítgatni.

Mostanában vehette át a Jászai Mari-díjat. Hogyan értékeli, hogy egy ilyen rendkívül rangos elismerésben részesült? Fontosak az Ön számára a díjak?

Szerintem, aki azt mondja, hogy nem fontosak számára a díjak, az hazudik. Ez egy olyan szakma, ahol az ember rettenetesen várja az elismerést, hogy legyen visszhangja a munkájának. Egy valamirevaló alkotó minduntalan megkérdőjelezi a saját tehetségét, képességeit, én meg is fogadtam magamnak a főiskola elvégzésekor, hogy mindenáron nem szabad csinálni ezt a szakmát, csak ha teljesíteni tudom a magam által elvárt szintet. Eddig az alkotótársaimtól, színészeimtől és a közönségtől kapott visszajelzések, elismerések jelentették számomra a ?díjakat?, de egy kézzelfogható kitüntetés nyilván az egyik legfontosabb megerősítés, hogy érdemes csinálnom azt, amit csinálok és szimbolikus jelentéssel is bír, hiszen pontosan 15 éve végeztem a főiskolán, és így mindenképpen mérföldkőnek számít az életemben.

Fotó: Szvatek Péter ? Jászai Mari Színház, Népház