Ismered is, vagy csak énekled a Himnuszt?

Mi is a himnusz?

A himnusz görög eredetű szó, eredetileg dicséretet vagy magasztalást jelent – Homérosz előtt is léteztek már istenségeket dicsőítő himnuszok. A nemzeti himnuszok viszont jóval később, a 18–19. század fordulóján kezdtek kialakulni, amikor a modern nemzetállamok eszméje és a nemzettudat erősödni kezdett. Egyszerre hordoznak identitást, közös emlékezetet és érzéseket.

Ma a világ országainak túlnyomó többségének van hivatalos vagy szokásjogon elfogadott nemzeti himnusza – noha jelentős különbségek lehetnek (például Spanyolország himnusza instrumentális, tehát nincsen hivatalos szövege), és nem mindegyik himnusz törvényileg rögzített.

Lentről vagy fentről? Népi dal vagy parancs?

A nemzeti himnuszok születése gyakran kettős forrásból táplálkozik. Vannak olyan országok, ahol uralkodói megrendelésre készültek (például Anglia), míg másutt népi dalok vagy költői művek váltak idővel himnusszá – ahogy Magyarországon is történt. Sokáig a hivatalos császári himnusz mellett létezett népi szinten néhány elfogadott alternatíva – nálunk például a Rákóczi-nóta, vagy a vallási énekek töltötték be ezt a szerepet.

Himnusz a Himnusz előtt: vallás, lázadás és népi dallam

A magyarságnak a 19. századig nem volt egységes nemzeti himnusza. A katolikusok körében a Boldogasszony Anyánk, a reformátusoknál pedig a 90. zsoltár (Tebenned bíztunk elejétől fogva) töltötte be ezt a szerepet – ezek lényegében néphimnuszokká váltak. De nem voltunk ezzel egyedül: más országokban is gyakran vallási énekek töltötték be a nemzettudat kifejező szerepét. Nálunk emellett a Rákóczi-nóta is különösen népszerű volt, bár a hatóságok nem nézték jó szemmel a használatát.

1823, Szatmárcseke: Kölcsey Ferenc verset ír – és történelmet

A reformkor hajnalán járunk. Egy nemzet ébredezik. Kölcsey Ferenc visszavonultan, a szatmárcsekei csendben megír egy költeményt: Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból. Nem megrendelésre, nem ünnepre – csak úgy, belső késztetésből.

Ez a vers egy nemzet lelkiállapotát ragadja meg: imádság és történelem, bűnbánat és remény keveredik benne. Nem véletlen, hogy az utolsó versszak visszautal az elsőre – a szerkezet keretes, mint egy ima.

Minek himnusz? Miért pont akkor?

A reformkorban egyre erősebb lett az igény saját nemzeti szimbólumokra. A nyelv, a kultúra, a történelem és a zene is ezt szolgálta. A nemzetépítés korát éltük – s a Himnusz ehhez tökéletes alappá vált.

1844-ben a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdetett Kölcsey versének megzenésítésére. A beérkezett művek közül Erkel Ferenc nyerte el az első díjat. A zsűri pontos összetétele nem ismert, de az irodalmi hagyomány szerint Vörösmarty Mihály is tagja lehetett.

Mikor lett hivatalos? És miért ilyen sokára?

1903-ban született parlamenti kezdeményezés a Himnusz hivatalossá tételére, de Ferenc József nem szentesítette, így a Himnusz továbbra is csak szokásjogon alapult, egészen 1989-ig, amikor az Alkotmány szövegébe is bekerült.

A Himnusz hazai elfogadottsága ugyanakkor már jóval korábban megmutatkozott: éppen, amikor egy-egy hivatalos alkalomkor, amikor az osztrák császári himnuszt (Gott erhalte) kellett volna játszani.

Mikszáth Kálmán A gavallérok című művében például a menyegzőről hazatérő urak „szomorú nótát” kérnek a cigánybandától, mire az ironikus prímás rákezdi a Gott erhaltét – ez a jelenet tökéletes irodalmi lenyomata annak, milyen idegennek és keserűnek hatott a császári himnusz a magyar közönség számára. Emellett ismert gúnyos gesztus volt, amelyben egyszerűen a magyar kártya lapjait énekelték a Gott erhalte dallamára, oda-vissza, így:

||: hetes, nyolcas, kilences, tízes, alsó, fölső, király, ász :||
||: disznó, király, fölső, alsó, tízes, kilences, nyolcas, hetes :||

Ez a gúnyos kiszámoló a nemzeti érzést sértő dallamot nevetségessé tette, és megfosztotta politikai erejétől.

Kölcsey: a költő, aki sosem hallotta a Himnuszt

Érdekesség, hogy Kölcsey sosem hallotta Erkel dallamát. 1838-ban hunyt el, hat évvel azelőtt, hogy a vers megkapta volna ikonikus zenéjét. A költeményét ugyan már ismerték és sokan szerették, de elsöprő hatása főleg az Erkel-féle megzenésítéssel lett.

A Himnusz hangja: hogyan változott a dallam?

Erkel eredeti dallama az 1840-es évek verbunkos stílusában készült. A 20. században Dohnányi Ernő hangszerelte újra a Himnuszt, ekkor alakult ki a ma is ismert formája.

2013-ban a Magyar Olimpiai Bizottság megbízásából egy rövidebb, hangszeres változat is készült – a sportesemény protokolljához igazodva.

Betiltások, átdolgozások, ellenállás

Az 1950-es évek elején volt időszak, amikor a Himnuszt nem lehetett nyilvánosan énekelni, csak hangszeresen adták elő. A tiltás azonban nem volt teljes körű és hosszú távú – 1956 után már énekelték is.

Rákosi Mátyás ugyan tett kísérletet egy új, „szocialista” himnusz bevezetésére, Kodály Zoltán és Illyés Gyula felkérésével, akik ezt elutasították. Így hangzik az elhíresült mondat:

„meg van az már írva, ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet.”

De szó szerint: mi maradt a Himnuszból? 

A Himnusz kézirata túlélte a történelem eddigi viharait. Ha valaki szeretne közelebb kerülni ehhez a felbecsülhetetlen értékű dokumentumhoz, annak irány az Országos Széchényi Könyvtár. Itt őrzik ugyanis Kölcsey kézzel írott versének eredeti példányát, ami megtekinthető a Vershaza. Himnusz, Szózat, Nemzeti dal – emblematikussá lett verseink című kiállításon. A kiállítás nemcsak az eredeti kéziratokat és korabeli kiadásokat mutatja be, hanem végigköveti a megzenésítések, fordítások és történelmi pillanatok lenyomatait is.

Erdélyi különlegesség: kétszer szól a Himnusz újévkor

És ha már himnuszkisokos, akkor nem hagyhatjuk ki Székelyföldet sem, ahol az újévi szokások részben az időeltolódás miatt eltérnek: éjfélkor először a Székely himnusz csendül fel, majd egy órával később – a „magyar” éjfél szerint – a magyar Himnusz. A kettő együtt fejezi ki a közösség kettős kötődését: helyi identitást és nemzeti hovatartozást.

Kölcsey sorai két évszázad távlatából is szólnak hozzánk – akár focimeccsen, akár tanévnyitón, akár máshol hallgatjuk. Nem pusztán vers, hanem egy nagy léptékű találkozás – önmagunkkal, egymással, a múlttal.