Egy nagyszabású politikai ambíció vitte ilyen magasra a család társadalmi helyzetét a török hódoltság idején: Esterházy Miklós köznemesből lett a királyi Magyarország nádorává. Házasságai, rokoni kapcsolatai és hadi győzelmei hozták udvartartásába a kincstár első értékes darabjait, ezt gyarapította tovább vásárlásokkal és ajándékba kapott pompázatos tárgyakkal Esterházy Pál. Vagyis alig két nemzedék egy évszázad alatt óriási vagyont halmozott fel. Két kultúra határán, egy porig rombolt országban az Esterházyak a tárgyi kultúra olyan ízléssel összeválogatott, csupa különlegességből, luxustárgyakból álló gyűjteményét hordták össze, ami egészen egyedülálló.
A kincstárhoz kegyes volt a sors, számos hasonló semmisült meg a nagy európai háborúk alatt; ez a kollekció egészen 1919-ig biztonságban volt a család fraknói várában, ekkor kellett Budapestre menekíteni. Először az Iparművészeti Múzeumba került letétbe, majd a második világháború idején a hercegi család a Vár-beli palotájába vitte. Jelentős része ott pusztult el a bombatalálatot kapott épület romjai alatt. A megmaradt tárgyak felmérése, jegyzékbe foglalása és restaurálása 1948-ban kezdődött. Azóta egyben senki nem látta a gyűjteményt, és noha 2006-ban az ostromot túlélt és szakszerűen restaurált ötvöstárgyakból már nagy sikerű kiállítást rendezett a múzeum, ez csupán a töredékét jelentette a kincstár egészének.
A textilgyűjtemény nagy részét már restaurálták a múzeum műhelyeiben, de néhány nyereg, lótakaró még azt az állapotot mutatja, ahogyan az ostrom alatt leomlott épület alatt, hónapokig a földben pusztult. Az ezüst- és aranyszállal gazdagon átszőtt, vagy spanyolcsipkével borított, igazgyönggyel díszített bársony és selyem öltözetek, paplanok, ágytakarók, a több darabból álló ún. Esterházy-szuperlát (az oszlopos ágy köré függesztett címeres ágyfüggöny), a türkiz- és rubintberakásos lófelszerelések eredeti színe már nehezen idézhető fel. A leírásokban égszínkék bársonyszoknya szerepel, míg mi egy fakózöld női öltözéket látunk, korallgyöngyökkel dúsan kivarrva, a vörös selyem ágytakaró pedig mára napsárga lett, de a közepére hímzett főúri címer ma is egy magas szintű hímzőművészet tradícióiról árulkodik.
A gyűjtemény jelentősége nem csupán abban van, hogy Európa-szerte alig maradt fenn ilyen egységes, gazdag anyag a XVI. és XVII. század textíliáiból. A magyar művészettörténetnek olyan információkat kínál erről a korszakról, amire a török hódoltság idejéből gyakorlatilag egyetlen más anyag sem képes: a keleti és a nyugati díszítőművészet pompázatos találkozását ebben a csatatérré vált országban. A kiállítása két kurátora, Pásztor Emese és Tompos Lilla éppen a kétféle kultúra szövevényes kölcsönhatását mutatta be, precíz fogalmak köré csoportosítva, korabeli metszetekkel, festményekkel, ötvöstárgyakkal kiegészítve.
