Ezen a kiállításon elmosódnak az álom és a valóság határai
Felébredünk, kinyitjuk a szemünket és felismerjük a szobát. Mégsem áll össze rögtön minden. A tárgyak a helyükön vannak, de az álom hangulata egy darabig még ott marad rajtuk. Előfordul, hogy a függöny egy pillanatra alaknak látszik, vagy egy hangról nem tudjuk eldönteni, valóban hallottuk-e. A szentendrei Karnevál Kávéházban látható Hipnopomp című kiállítás ezt az élményt bontja ki hat különböző művészi megközelítésen keresztül.
Hat kiállító, egymástól távol eső médiumok és nagyon különböző képi világok találkoznak a tárlaton. Van, ahol csak a lépték csúszik el, máshol a tömör üveg kezd vízként viselkedni, vagy éppen egy kaspó növeszt lábakat. Mindig valami ismerőssel indulunk, amely egyszer csak nem engedelmeskedik tovább a megszokott szabályoknak. A kiállított művészek más stílusban, más eszköztárral alkotnak, azonban mégis összeköti őket, hogy műveikben a valószerű látványba bekúszik valamiféle mágikusság, misztikusság, bizonytalanság, ami megzavarja a megszokott érzékelést.
Az első térben Ronga Eszter és Varga Dóra munkái kerülnek egymás mellé. A munkák egyszerre idézik meg a nyári forróságot és a strandolás hűsítő élményét. A víz könnyed, nyári motívumnak tűnik, ugyanakkor mindkettejük munkáin olyan hullámzó, nehezen rögzíthető közegként jelenik meg, ami elbizonytalanítja a teret és a látványt: valójában mindkét alkotó a tér bizonytalanságával játszik.
Ronga Eszter képein apró emberalakok jelennek meg nagy, alig meghatározható, festői felületeken. A vásznon haladó figurák elnyújtott árnyékai teremtik meg a térérzetet, de még ezek sem segítenek eldönteni, hogy pontosan hol járunk, valós vagy belső tájban. A pici alakok mintha a felszínen lebegnének, és csupán mércéi a létrejövő megfejthetetlen tájnak. Jelenlétük teszi érzékelhetővé a körülöttük tátongó tér nagyságát.
Varga Dóra üvegmunkái ugyanezt a bizonytalanságot a transzparencia és a tünékenység eszközeivel teremtik meg. A csemperácsos medencerészlet szabályos struktúráját az üveg vastagsága, fénytörései és hullámzó felülete bontják meg.
Körei Sándor ugyan organikus, valódi virágokból építkezik, azonban a létrehozott műveiben mégis ott van valamiféle idegenség. Az üvegbe zárt szárazvirág-művekben egyszerre van ott a megőrzés vágya és az elmúlás elkerülhetetlensége. Egy másik alkotásán apró üveggömbök épülnek rá a növényre. Harmatcseppeknek, buborékoknak vagy jégszemcséknek is tűnhetnek, de sűrű burkuk fokozatosan átírja a virág eredeti formáját. A növény egyszerre hat védettnek és foglyul ejtettnek, természetesnek és mesterségesnek.
Rédling Hanna fotói nem egy készen talált valóságot rögzítenek. Fotográfiai részletekből, beszkennelt formákból és 3D-s képalkotással létrehozott elemekből épülnek fel. A digitális hibák, a széttöredező testek és a nyúlós, zselészerű felületek azok, amik elbizonytalanítják a látványt. A rózsaszínek, vörösek és narancsok érzékivé teszik a látványt, miközben a formákban végig ott marad valami nyugtalanító. Kagylóra, virágkehelyre, bőrre vagy belső szervre is emlékeztethetnek, de minden munkán bizonytalan a jelentés. A művek az emlékezet működését teszik láthatóvá: folyékonnyá teszik azt, ami valaha talán biztos körvonalakkal rendelkezett.
Az utolsó térben Marosi Panni nagy méretű festményei uralják a látványt. Valószerű nyári tájakból indulunk ki: vízpartot, naplementét, kerti székeket, sátrat, tábortüzet és nyitott könyveket látunk. A motívumok külön-külön ismerősek, egymáshoz való viszonyuk azonban már az álmok logikáját követi. A kinti és benti terek összecsúsznak, a perspektíva több irányba nyílik, a vad tájban pedig a túlfokozott lilák, savas zöldek és mély kékek fokozatosan fenyegetővé teszik az elsőre idillinek tűnő jeleneteket. A növények csápokként nyúlnak a víz fölé, a medencék elveszítik szabályos formájukat, a naplemente pedig nem megnyugtatja, hanem szinte felperzseli a tájat.
Marosi Panni festményei mellett különösen izgalmasan hatnak a Lenzi Studio – Lukács Eszter és Bánóczi Bianka – lényszerű, mintázott tárgyai. Az újrahasznosított, papíralapú anyagból készülő kaspók és vázák megőrzik használati funkciójukat, duzzadó testük, lábszerű nyúlványaik és pöttyös felületük azonban szinte élővé teszi őket. Korallra, gombára, tengeri szivacsra és ismeretlen állatra is emlékeztetnek. A négylábú kaspó például úgy áll a térben, mintha bármelyik pillanatban továbbindulhatna.
Marosi Panninál a táj válik fenyegetővé, Ronga Eszternél a lépték és a nézőpont bizonytalanodik el, Varga Dóránál a szilárd anyag kezd vízként viselkedni. Rédling Hanna a fotó valósághűségébe vetett bizalmat bontja meg, Körei Sándor az élő és az élettelen közötti határt teszi átjárhatóvá, a Lenzi Studio pedig a használati tárgyat tolja át a játékos, szoborszerű jelenlét felé. A művek folytonosan kimozdítanak a hétköznapi valóságból, pont úgy, ahogy ébredéskor tapasztaljuk, amikor a világ már ott van körülöttünk, de még nem érzékeljük pontosan a kontúrjait.
Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu
