A Hódmezővásárhelyi Művésztelep olyan közeg, amely képes újra és újra megszervezni önmagát

Nem egyetlen stílus vagy „iskola” lett a lényeg, hanem egy hosszú távon működni tudó, saját belső logikával rendelkező művészeti közeg. Olyan folytonosság jött létre, ami generációkon át képes volt életben tartani – és időről időre újraértelmezni – az alföldi festészet hagyományát. A hódmezővásárhelyi művészeti életet ezért nehéz is egyetlen konkrét alapító dátumhoz kötni. Sokkal inkább egy hullámzó történetről van szó: vannak erősebb korszakok, vannak csendesebb évek, de a lényeg az, hogy mindig újra és újra visszatalál önmagához. Ebben a folyamatban a személyes döntések, barátságok és a helyi szervezői energiák legalább annyira számítanak, mint az intézmények.

A századforduló környékén Vásárhelyen kifejezetten sűrű kulturális élet alakult ki. Tornyai János először Endre Béla műtermében dolgozott, majd 1903-ban megkapta a Serház téri egykori huszárkaszárnya helyiségeit műteremnek. Ez a Serház téri épület nagyon gyorsan „művészeti gócponttá” vált: itt Rudnay Gyula és Pásztor János is műtermet kapott, és körülöttük egy bohém, sokszereplős művészkolónia kezdett szerveződni. Nem csak festők és szobrászok: fotográfusok, későbbi muzeológusok, helyi kulturális szereplők is részei lettek ennek a körnek – és együtt formálták a város arculatát.

1908-ban Tornyai János Rudnay Gyulával együtt véglegesen Hódmezővásárhelyre költözött. Ez sok szempontból fordulópont: a város ekkor válik igazán olyan hellyé, ahol nem egyszerűen „alkotnak”, hanem ahol műtermek, közös gondolkodás és élénk szakmai beszélgetések révén egy konkrét művészeti közeg áll össze.

A vásárhelyi művésztelep szellemi alapját az alföldi iskola alkotóival való kapcsolat és az ő örökségük adta. Endre Béla, Holló László, Koszta József, Mednyánszky László és Nagy István nem csupán témákat és festői megoldásokat „hagytak hátra”, hanem egy szemléletet is: azt, hogy a táj, az ember és a társadalmi valóság megmutatása nem pusztán esztétikai kérdés, hanem világnézeti, sőt erkölcsi állítás is lehet. Ebből nő ki az a vásárhelyi gyakorlat, amelyet nem érdemes elszigetelt életművek halmazaként nézni: sokkal inkább egymásra figyelő, egymással vitában és párbeszédben létező alkotói jelenlétként.

És fontos, hogy itt a művészet sosem csak a műtermekben zajlott. Kiállítások, egyesületek, folyóiratok, iparművészeti kezdeményezések jelzik, hogy a városban volt egy nagyon tudatos törekvés: Vásárhelyből művészeti központot csinálni. Tornyai és Endre Béla ebben kulcsszereplők: nemcsak alkottak, hanem a várost is próbálták bevonni, érzékenyíteni, „felhúzni” a képzőművészetre – akár kiállítások szervezésével, akár gyűjtésekkel, akár a múzeumi háttér megalapozásával.

Az első világháború persze törést hozott: többen elköltöztek, a kapcsolati háló fellazult, majd Endre Béla és Tornyai halála valódi korszakhatárt jelöl ki. De a történet itt sem zárul le. A harmincas évektől új alkotók kapcsolódnak a városhoz, és egyre fontosabbá válik Mártély, ahol a Tisza menti táj új inspirációs tereppé lesz. Mártély nem „külön fejezet”, hanem a vásárhelyi művészeti élet természetes kiterjesztése: egy kirajzás, ami ráerősít a hagyományra.

A második világháború után Hódmezővásárhely ismét fókuszba kerül. Az ötvenes évektől egyre több minden kap intézményi formát abból, ami korábban személyes kezdeményezésekből épült. 1953-tól rendszeressé válnak az Őszi Tárlatok, amelyek az alföldi festők egyik legfontosabb bemutatkozási fórumává lesznek. A kiállításokon ott van a nagyalföldi táj és a paraszti élet mindennapja – néha dekoratív, néha konstruktív, máskor kifejezetten modern festői nyelven.

A Hódmezővásárhelyi Alkotóház és Művésztelep intézményesülése Kurucz D. István nevéhez kötődik: 1953-tól vendégművészeknek adta át a szülői házát, majd később a műtermes lakások rendszere is kialakult. A ma is működő művésztelepet 1966. november 20-án adták át. Építésének indoka az volt, hogy a korábbi közös műtermet – amit Plohn József fotográfus hagyott a városra, azzal a kikötéssel, hogy a fiatal tehetségeknek műterem-lehetősége legyen – városrendezési okok miatt elbontották. Fennállása óta több művészgeneráció kibontakozását segítette elő az épület. Ezek a helyek tehát nemcsak „szállásként” működtek, hanem műhelyként: munkalehetőséget adtak, és hosszú távon biztosították a szakmai utánpótlást is. A városban letelepedő művészek több generációja azt mutatja, hogy a vásárhelyi hagyomány nem lezárt fejezet, hanem élő örökség – olyan közeg, amely időről időre képes újra megszervezni önmagát.

Mindezek alapján jól látszik: a hódmezővásárhelyi művésztelep nem egyetlen alapító gesztus eredménye, hanem egy közel száz évet átfogó, sokszereplős folyamaté. A vásárhelyi művészet lényege talán épp ez: a folytonosság, a közeg és az a képesség, hogy a város újra meg újra teret tud adni a művészetnek.

Fotók: Sorok Péter/Kultúra.hu