Igaz, e jelenet nyilván másképp fest a szentpétervári Formalnij Tyeatr előadásának eredeti változatában, mint a Bárka Fesztiválon, ahol a két színész "tolmácsot" kap maga mellé. A tolmácsolás aktusa pedig természetszerűen erősíti mind a reflexiót, mind a humort. Utóbbi ugyan átitatja magát a szöveget is, de ez a fajta - lírába olvasztott, bolondosan játékos - humor amúgy is jellemzi a játék egészét. Andrej Mogucsij nem kísérli meg színre vinni Szása Szokolov regényének cselekményét, nem mesél el lineáris történetet. Ehelyett motívumokat, szerepeket, helyzeteket választ ki a műből, s azokat helyezi sajátos, az előadás által teremtett kontextusba. A szöveget nem ismerő néző, ha nagyon akarja, persze összerakhatja a történetet (vagy inkább: összerakhat egy történetet), de a hangsúly inkább magukon a cserepeken, a töredékek egymás után felfénylő darabjain van. A különös figurákon: a réveteg tekintettel mezítláb közlekedő tanáron, az őt kitartóan követő, szintén mezítlábas diáklányon, a szép tanárnőn, aki a fiú számára alighanem a vágy titokzatos tárgya, a furcsán viselkedő családtagokon.
A szocialista Szovjetunió rekvizitumai értelemszerűen éppúgy nem kerülnek szemünk elé, mint a helyszín, a szomorú tömbház és annak hasonlóan szomorú környéke. Az álmok, a vágyak, a fantázia költői birodalmában járunk, ahol mindent avar terít be. S felette minden vakító fehérben pompázik: az áttetsző függönyök, az ajtók, az ablakok, a biciklik. Falak persze nincsenek, az ablakok a levegőben lógnak (néhány más tárggyal egyetemben), a játék- és az élettér szürreális jellegét erősítvén. Maguk a függönyök a kevésbé széles, ám annál mélyebb játékteret több részre hasítják, így hol egymásra reflektáló, egymásból építkező párhuzamos jelenetek alakulnak ki, hol egymásba folynak, olvadnak a megteremtett képek, hol pedig árnyjáték vetül a függöny mögött zajló jelenetre. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez utóbbiak a Bárka első soraiban ülve kevéssé hatásosak; egyszerűen túl közel ülünk az árnyjáték vásznaként szolgáló első függönyhöz, s így árny és ember egymásra vetítésének vizuális hatása nem elég erőteljes.) Mindez a vízió, az álom jelentőségét emeli ki: nem a reáliák, hanem a fantázia teremtette realitás világában járunk, ahol egy idő után már az sem mindig bizonyos, ki kit képzel, álmodik, ki él, ki halott, s ki az, aki mindig is csak a képzelet birodalmának része volt.
Az álomszerűséget nemcsak vizuális, hanem akusztikai eszközökkel is megteremti a rendező. A zene folyamatosan szól a játék közben, hol harsogón, hol lágyan, hol játékosan, hol szomorúan, s még a hosszabb verbális részek alatt sem halkul el teljesen. (Az egyes etűdöket kiemelő, kihasító zenei futamok maguk is tagolják az előadást.) Van valami nehezen megfogható, megfogalmazható zeneisége a színészi alakításoknak is. Az aktorok nem szerepeket játszanak, hanem mozdulatokból, gesztusokból, arckifejezésekből teremtenek figurákat, egészen könnyedén. Nem pusztán azért érdemes és illő felsorolni valamennyi játszó nevét, mert az ömlesztett szereposztás nemigen ad lehetőséget mindegyikük azonosítására, hanem azért is, mert itt valóban nincs lényegtelen "háttérszereplő": Alekszandr Masanov, Dmitrij Vorobjov, Anasztaszia Vlaszova, Vagyim Volkov, Viktorija Rotanova, Gyenyisz Sirko, Alekszandr Ronyisz, Szvetlana Mogucsaja, Natalja Zsukovszkaja, Andrej Tyenyetko és Danyiela Sztojanovics egyaránt kihasít egy olyan szeletet a játékból, mely nélkül ez a szürreális álomjáték legalábbis szegényesebb lenne.
Andrej Mogucsij rendezése helyenként egészen elbűvöli, magával ragadja nézőjét. Ez a "helyenként" okoz azonban némi hiányérzetet. Mert a fentebb felsorolt számos szakmai erény, a szárnyaló alkotói fantázia, a sokrétű színészi tudás mégsem hoz létre egyenletes intenzitású játékot. Eredeti játékötleteken épülő etűdöket konvencionálisabbak követnek, kitűnően ritmusban tartott jeleneteket hosszabban elnyúlók. Az álom birodalmának dominanciája egyszer-egyszer szendergésre csábítja a nézőt is. Talán valamivel több ellenpont, enyhe eklektika, az egységes atmoszféra helyenkénti megbontása, esetleg néhány bizarrabb, váratlanabb, provokatívabb játékötlet segíthetne. Az talán nemcsak elbűvölné, elsodorná, de esetleg kicsit meghökkentené, felrázná a nézőt - nem kizárt persze, hogy némiképp az alkotói intencióval ellentétes módon. Mert így az a kissé furcsa helyzet áll elő, hogy ezt az igen szép, a hazai színpadi konvencióktól üdítő módon eltérő produkciót mintha éppen szépsége és alkotóinak szakmai következetessége akadályozná abban, hogy igazán jelentős, évek múltán is meghatározó színházi élményként emlegetendő előadássá váljon.
