Képszám: 21820
Ráckevei (Soroksári)-Duna. A Ráckevei Református Egyházközség temploma, távolabb a a Nagyboldogasszony Szerb Ortodox templom tornya látszik. Forrás: Fortepan /Kotnyek Antal

Az egyház megalakulásának ünnepe a pünkösd. Ötven nappal húsvét után ünnepeljük, és önmagában már ez a félszáz nap is beszédes. Kábé ilyen távol van a mindenkori egyház a feltámadás misztériumától, és ezt sosem lenne szabad elfelejtenie. Az, amikor az isteni felülírja az emberit folyamatosan legalább ötven nappal előttünk van. Pünkösdkor, Péter apostol beszédének a hatására – így a Biblia – létrejön egy háromezer tagból álló új entitás, a keresztény egyház. Ezek az emberek még nem tudták magukról, hogy ők a keresztény egyház, csak elvoltak egy, a leírtak szerint kvázi idilli állapotban egy másságban, amely radikálisan elütött attól a valóságtól, ami birodalomról, hagyományról, főnökökről és szolgákról szólt. Az entitás feladatát számomra szintén a Biblia fogalmazza meg a legtisztábban: „Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” Ez az ők, nyilván az első gyülekezet, amit tesznek pedig az, amit a mindenkori egyház feladataként a szeme előtt kell tartson. Az apostoli tanítás az oktatás, a nevelés, a tudományos munka fontossága, a világ, önmagunk és feladataink megértésére való törekvés. Ma nem erről akarok szólni. Az imádkozás az istenivel való kapcsolat megélése, a végtelent kutató szellem kitárulkozása és elvegyülése az örökkévaló közelségével. De ma erről sem akarok beszélni. A másik kettő (a közösség és a kenyér megtörése) lényegében egy tőről fakadó kérdés. Az egyház társadalmi, közösségi feladatait ragadja meg. Más szavakkal azt, hogy mit kell tegyen a mindenkori egyház a tágabb világban, illetve hogyan kell létezzen befelé. Ma erről akarok beszélni, pontosabban az egyház feladatairól a szélesebb társadalomban.

A két terület – a közösség és a kenyér megtörése – tehát a társas viszonyokra, az egyház társadalmi tevékenységére utal. A kenyér megtörése nyilván a jézusi szertartást, az úrvacsorát hozza figyelmünk középpontjába, amelynek egyik fontos összetevője a nyitottság. Ez egy olyan asztal, ahol mindenki jól lakhat, ahol mindenkinek van helye (Péter, a gyáva, Tamás, a kételkedő, sőt egy ideig még Júdás az áruló is ott ülhet). Amikor a keresztények ezt a szertartást gyakorolják, egyebek mellett azt a vágyukat is megélik, hogy jöjjön el egy olyan világ, amikor mindenkinek van elég étele, itala, biztonsága, helye. A mindenkori egyháznak tehát alapfeladata, fundamentális pillére a mindenféle elnyomás, igazságtalanság, békétlenség, a mindenfajta hiány elleni küzdelem. Célja e tekintetben pedig nyilvánvalóan az, hogy minden eszközével dolgozzon az igazságtalanságok és méltánytalanságok felszámolásán.

A másik kifejezést az eredeti görög a koinónia kifejezéssel adja vissza, ami egyszerűen közösséget, közös dolgainkat, a mindenkit érintő kérdéseket fejezi ki. Az egyház feladata tehát ebből a szempontból az, hogy legyen jelen a világ, a társadalom életében. Fejtse ki a véleményét, legyen lelkiismerete a közösségnek, vezessen elvei mentén egy igazabb társadalom felé. Az egyház pont akkor tagadja meg önmagát, amikor beköltözik a hűvös templomfalak közé, s saját köldökét nézve tesz úgy, mintha neki semmi dolga nem lenne a világban.

A kommunista diktatúra Romániában és máshol is pontosan ezt a vetületét, a közösségit próbálta elfojtani. Az egyházakat felszámolni nem tudta (nem is akarta, mert jobbnak tűnt belülről bomlasztani, megvásárolni és ezáltal besúgóvá tenni a klérus erre kapható tagjait, akik erkölcstelen tetteikkel aztán dehonesztálták az egész közösséget a társadalom szemében), de mozgásterüket minden eszközzel korlátozta. Az egyedüli dolog, amit megengedett az az istentisztelet volt, a világ egyéb dolgaiba az egyház képviselőinek szigorúan meg volt tiltva a beleszólás. Ez az elnémítás pedig pont azért kellett, hogy az egyház ne fejthesse ki a véleményét a társadalom alakulásával kapcsolatosan. Ne mutasson rá azokra a rendszerszintű igazságtalanságokra, amelyek a világban történtek, egyszerűen fogalmazva, fogja be a száját…

A kommunista blokkon kívül nem tiltották be az egyházak működését. Ott sokkal inkább hatott az identitásválság, a célfelejtés, az a már-már skizofrén tesze-toszaság és apátia, amibe zuhant a kereszténység. Persze ennek is megvolt az oka. A nácikkal való kollaboráció, a holokauszt fölött elsikló tekintet megtörte az egyház gerincét, s cselekvési impotenciája kiürítette a templomokat.

Ma sokan mondják azt, hogy az egyháznak nincs keresnivalója a közéletben. Húzzon el a templomba, s ott mondja a maga dumáját bronzkori prófétákról és mesebeli eseményekről. A társadalom életének az alakítását pedig bízza másokra. Határozottan állítom, hogy mindazok, akik így gondolkodnak tévednek. Az egyháznak nem joga, lehetősége, hanem kötelessége részt venni a tágabb közösség életében. Persze mindezt nem úgy, hogy eladja magát a hatalomnak (legyen az egy párt vagy ideológia), hanem úgy, hogy értékei és elvei mentén javítja azt. Az egyház legyen lelkiismerete a világnak, szóljon, szidjon, buzdítson, őrizzen, vezessen, szolgáljon. Ha így tesz nemhogy eltávolodna önmagától, hanem – e tekintetben legalábbis – hazatalál.

OMG