„Az embereknek majdnem mindig véletlenül lesz saját életük” – írja a Lin-csi apát pesti rokonában. Mi volt az a véletlen, ami egyszer csak eltérítette a hétköznapi élettől?

Apám tengerész volt, aki járta a déli tengerek fűszeres illatú kikötőit, a pálmafás szigeteket, és mindig sütött rá a nap. Ez magával ragadja egy kisgyerek fantáziáját. Én is oda vágytam, főleg, mert felnéztem apámra, imádtam, sőt utánoztam, és hiányzott a társasága. Nem hiszem, hogy ez véletlen, de mindenesetre meghatározta az álmaimat, az olvasmányaimat. Magamnak is ilyen felhőtlen boldogságot képzeltem a józsefvárosi iskolába járás helyett. Láttam magam előtt, ahogyan a szél fújja apám haját a fedélzeten, előtte a végtelen kék tenger és a véget nem érő, boldog jövő.

Gondolja, hogy ez valóban az édesapja valósága volt, vagy inkább egy gyerek idealisztikus elképzelése a tengerészéletről?

Máig hiszem, hogy apám így élte tengerész éveit. Persze, annyit azért már akkor is tudtam, hogy egy kereskedelmi hajón szolgáló tengerész élete nem csak abból áll, hogy lobog a haja, élvezi a lágy, finom szellőket. Amikor nem látogathatott haza – mert valamelyik kikötőben akadt feladata –, jöttek a kollégái, hogy hírt adjanak róla. Nekem sokat jelentett, ahogyan arról meséltek, miként élt apám. Műszaki tisztként a hajó hibátlan működéséért felelt. Szigorúnak kellett volna lennie a gépészekkel, matrózokkal, nehogy túlságosan romantikus, szabad életet éljenek. Ám ő maga volt közülük talán a legromantikusabb. Nem a kajütjében aludt, hanem a trópusi éjszakákon az egyik mentőcsónak volt az otthona. Volt kismacskája, sőt nyulai is, akik vele laktak a csónakban. Némelyik olyan aprócska volt, hogy elfért a zsebében. Mesélte egyik kollégája, amikor szigorú rendet akart tartani, és vezényelte a legénységet, nemegyszer megtörtént, hogy eközben kiugrott egy nyuszi vagy egy cica a zsebéből. Erre persze mindenki óriási kacagásban tört ki, mindjárt odavolt a tekintélye. Verseket és színdarabokat írt a csónakban, nem ivott, nem dohányzott, tengerészként csodabogárnak számított. Kedvelték, és egy kicsit megmosolyogták. Azt hiszem, ő a valóságban is pontosan azt az életet élte, amit én kisfiúként elképzeltem róla.

Volt ennek az elvágyódásnak más oka is?

Nem volt. Bár nagyon utáltam, hogy amikor az iskolából hazafelé menet a Gutenberg téren fociztunk, a Czeglédi nevű kétballábas osztálytársam nem a kapuba – a Fodor József-szobor talapzatába – rúgta a labdát, hanem a trafik kirakatába. Az üveg rendszeresen megrepedt vagy betört, a két trafikos néni pedig komoly fenyegetések közepette hazazavart minket a térről. De ezért biztosan nem rohantam volna a trópusokig. Bár a keleti világ színes fantáziaképeivel összevetve utálatos dolog volt a szürke nagyvárosban élni. Pontosan tudtam, hogy melyiket választanám, ha rajtam múlna.

Felcsaphatott volna ön is utazónak, ám inkább a könyveken, a nyelven keresztül kereste a kapcsolatot ezzel a világgal.

A tibeti írásbeliség a világ titkainak feltárását ígérte. Már csak a terjedelme miatt is, amely túltesz a latin nyelvű szövegekén. Ki ne csapna le erre a lehetőségre?! Azt gondoltam – tizenegy-két évesen –, hogy első lépésben a világ létezésének titkát, magyarázatát fogom feltárni.

A fűszoknyás lányok meg a pálmafák megvárnak. Sokkal férfiasabb – ezért vonzóbb – nagy titkok megismerőjévé válni.

Ez már nem akármi, hanem igazi hőstett, amiért majd az élet csodaszép ajándéka jár: a napsütötte trópusi mesevilág. Mindenkinek érdemes egyébként hasonlóan nagy titkok nyomába eredni – gondoltam –, ha másért nem, hát azért, hogy ha reggel felkel, legalább tudja, mi a dolga a világban, merre induljon. Ha nem ismerem az életem célját, akkor nem érdemes felkelnem. Legalább az irányokat ki kell jelölni. Számomra – és ez újabb romantikus vonás – a nagy titok az univerzum és az emberiség létezésének értelme volt. Ez a legvonzóbb kérdés, ami foglalkoztatott. Ha ezt egyszer sikerül megválaszolnom – gondoltam –, máris derék munkát végeztem. Miért is adnám ennél alább?

A nyugati civilizációban szocializálódott, amely – ahogyan írja – a „helytelen tudást” értékeli a legtöbbre.

A helytelen tudás az, amely célratörő, a gyarapodásunkat segíti, ám nem tesz minket boldogabbá. A találmányaink is ezt bizonyítják: az eszközeink fejlődnek, gyorsabban közlekedünk, hamarabb elérjük a kézzelfogható célokat, ám az életünk egészének minősége nem változik. Mitől válik elérhetővé a boldogság vagy a boldogulás egyeseknek? És másoknak miért nem? Ez a mindannyiunkat foglalkoztató legégetőbb kérdés. Ha valóban olyan értelmesek vagyunk, mint amilyennek képzeljük magunkat, akkor kell, hogy tudjuk: mitől felhőtlen a létezés, mitől könnyed és szépséges – és mitől borús, fájdalmas.

Engem kamaszfejjel az érdekelt, miként érhetem el, hogy az egész életem ajándék legyen. „Erre adjatok választ, tibetiek!” – szólítottam fel az egész írott tibeti nyelvű hagyományt, mert meggyőződésem volt, hogy ha vannak válaszok, azok ott vannak, ahol még nem jártunk, nem ismertük meg az emberi kultúrát. Ott vannak, ahol még ismeretlen szövegek rejtőznek. Ráadásul mintha Keleten valamivel többet tudnának az effélékről, mint a nyugati hős világában, ahol mindenki az anyag átalakításával van elfoglalva.

Erről azt mondják a kínaiak, hogy aki kifelé fordulva tevékenykedik, az elfordul a szívétől. Ehhez hozzáteszem: épp így fordul el az elméjétől, egész létezésétől. Csak a funkcióival törődik, az általa létrehozott anyagi világ üzemben tartásával, a nyugati civilizációs infrastruktúra működtetésével. Vagyis magával már sem ideje, sem kedve nincs törődni. Ha lenne, akkor sem biztos, hogy megengedhetné magának, mert üzembiztosan kell működtetnie a maga által teremtett világot, hiszen a legkisebb hiba, a legkisebb üzemzavar is világégést okozhat.

Miközben a „nyugati hős” éppúgy a boldogságot keresi.

A nyugati ember boldogsága – azt hiszem – egészen más, mint a valódi boldogság. A nyugati ember akkor boldog, ha teremtőnek, de legalábbis alkotónak érzi magát. Az akciót szereti, amely valaminek a létrehozásához vezet. Amikor elkészül vele, büszkén és boldogan tekint rá – joggal –, ám mindjárt utána ismét előtte a feladat, újabb és újabb akciókba kell fognia, hogy megint teremtővé váljék. Teremtő istenét utánozza, úgy érzi, kiesik a szerepéből, ha tétlen marad. Méltó és felemelő tevékenységeket választ, ez adja önbecsülését. A teremtő, alkotó élménytől – és az elvégzett munkáért járó jutalomtól, anyagi javaktól – érzi magát a nyugati hős boldognak. Ennek a cselekvő állapotnak a fenntartása azonban folyamatos erőfeszítést igényel.

Sokkal inkább a tétlen boldogság az, amelyről azt mondhatjuk: igazi boldogság. Ennek fogalmával először én is a régi ázsiai irodalomban találkoztam. A tétlen boldogság nagyjából azt jelenti, hogy nincs az életünkben, a tevékenységünkben semmiféle kényszeresség. Nincsenek kötelezően elvárt, kötelezően elérendő célok, amelyeket ha szem elől tévesztek, csalódottá és boldogtalanná válok. Ezután pedig már az sem biztos, hogy talpra tudok állni.

A boldogság tehát nem előírás, nem teljesítmény, hanem inkább önfeledt állapot.

Némi költői túlzással: a minket röghöz kötő feladatok kiiktatása az életünkből, találkozás valami földöntúlival, öröknek képzelhetővel, könnyed „együtt létezés” az éggel. A térbeli és időbeli végtelenséggel való eggyé válásnak egyik gyönyörű példája a magát örök életűnek tartó Li Taj-po négysoros verse: „Madárraj rebben, árva felhő megy, / Nem unjuk nézni egymást – én és a hegy.” Ebben az élményben nincs semmiféle kényszeresség, ebben a feloldódás legkönnyebb formája valósul meg. Ezt nevezik a régi ázsiai költők, filozófusok valódi boldogságnak. Ezt sajnos nemigen ismeri (vagy csak pillanatokra) a tevékeny nyugati hős, aki az őt saját képére formáló istenétől a teremtő programot kapta.

Ön is éppen e program mentén kezdte el fordítani a tibeti irodalmat, közzétenni az olvasottakat. Meg lehet szabadulni ettől a kényszertől?

Ez a nyugati ember legégetőbb kérdése. Vajon teremtő létére hogyan tudja elérni a tartós boldogságot? Mi ezt úgy próbáljuk meg – hamis, rossz út, én is ezen indultam el kamaszként –, hogy először elvégzem a feladatot, majd utána a hátralévő életemben tétlen leszek és boldog. Ilyen nincs, még ha mindenki így gondolja is, amióta csak világ a világ. Kényszeres cselekvőből, az ideák rabszolgájából nem lesz gondtalan és tétlen bölcs soha. Ezt a változást még senki sem tudta megvalósítani, se Nyugaton, se Keleten.

De jogos a kérdés: akkor hogyan juthatunk a könnyedebb élet közelébe? Ennek a dilemmának a megoldását az ázsiai filozófusok és a görög bölcsek egyformán látják. Az ön kérdésére adott válasz mindkét esetben a közép fogalma. A középút jelenti a biztonságot, attól óv minket, hogy ne legyenek túl nagy kilengéseink. Ne legyenek mértéktelen örömeink, túlméretezett terveink, ezeknek megfelelő ugyancsak eltúlzott önbizalmunk vagy másfelől: ne legyenek túlságosan fájdalmas csalódásaink.

A „hogyan érjek célt, miközben mértéktartó, vagyis visszafogott vagyok?” kérdésnek a megválaszolására pedig egy másik kulcsfogalommal szolgál a régi ázsiai gondolkodás. A legalapvetőbb különbséget a nyugati és keleti gondolkodás között e tekintetben is a konfucianizmusból vett példával tudjuk illusztrálni.

A nyugati ember alkotói mámorában igen gyakran szem elől téveszt számos, őt magát jelentősen meghatározó körülményt. Éppen ezért sok mindennel ütközik, és gyakran sérül. A váratlan változásokkal a nyugati ember ritkán számol. Önbizalma azt súgja, hogy „ha változnak is a körülmények, te majd olyan erős leszel, hogy szembeszállsz velük, és a céljaid szolgálatába állítod őket”. A konfuciánus gondolkodás ezzel szemben azt mondja: ne rohanj bele a változásokba, mert olyan sebeket kapsz, amelyek miatt kénytelen leszel feladni a célodat, sőt talán a boldogulásodat is. A nyugodt, bölcs körültekintés lesz az, amely majd megvéd a hirtelen rád támadó változásoktól és a velük kialakuló véres konfliktusoktól. Az ázsiai gondolkodásban ennek a körültekintő viszonyulásnak a kulcsszava a kölcsönösség. Minden csupa viszonosság – vallják a konfuciánusok.

Az ázsiai filozófia mindig is roppant gyakorlatias volt. Azt szerették az emberek, ha az elmélet a legkézenfekvőbb gyakorlatot segíti. Vagyis a filozófia mindenkor az életvezetés gyakorlatának az elmélete. Ezért kérdezte Konfuciusz mestert az egyik tanítványa arról: „Van-e olyan egyetlen szó, amelyet minden élethelyzetben használhat az ember?” Mire Konfuciusz így válaszolt: „Hát nem ilyen szó a kölcsönösség?” A viszonyközpontúság szemlélete sajnos a mai napig nem létezik a nyugati gondolkodásban, legfeljebb csak elvétve tűnik föl. A régi ázsiai gondolkodásnak viszont az ókortól kezdve szigorú alapvetése, a leghétköznapibb kérdésekben éppúgy, mint az államelméletekben.

A személyes életében miként tudta ezt az egyensúlyt megteremteni?

Irányadónak kell tekintenünk a viszonosság elvét. És bár mindig új felfedezésekre törekedtem, igyekeztem csak annyit fektetni a munkába, hogy később ne érezzem úgy, hogy nem érte meg. Nem jó elveszíteni az életet útközben. Nem akartam sem a tudomány, sem a becsület mártírja lenni. Jusson is, maradjon is – a népi bölcsesség jól ismeri ezeket a fogalmakat. A legfontosabb idevágó ajánlást vagy tapasztalatot talán egy perzsa közmondás fogalmazza meg legjózanabbul: „Nem kaphat minden hajó jó szelet.”

Soha nem bánta, hogy az arany középút – bár megóvja a nagy csalódásoktól – nem ad felszikrázó, szárnyalóan gyönyörű pillanatokat?

Jártam a fellegekben így is, mert az ember néha – ha akarja, ha nem – elröppen, elszáll, bolondul, „eszét vesztve”. De tudni kell, hogy mindez úgyis csak pillanatokig tart. Az örök szárnyalás nem valósítható meg, pedig talán ez lenne a boldogság legfelső foka. Innen visszatekintve nem nyugtalanítanak a balfogásaim sem, hálás vagyok a sorsomnak, hogy nem követeltem többet az élettől vagy a társaktól.

A Lin-csi apát pesti rokona egészen személyes történet. Hogyan kezd egy szemérmes ember írói önfeltárásba?

Úgy, hogy kivételesen azt mondja: most megengedem magamnak, hogy ismeretlenek is betekintést kapjanak az életembe egyetlen pillanatra. Mert van rengeteg dolog – ezek megint a létezés alapkérdései –, amiket csak együtt tudunk tisztázni. Mindig nagyon szerettem ezekről eszmét cserélni, a kérdéseket és a válaszokat megbeszélni azokkal a nyugati és keleti írástudó elmékkel, akik szerintem a legmesszebb jutottak ezen a területen, és a legtöbbet tudták nekem mondani az ember értelmes létezéséről. Úgy éreztem: egyszer a lehető legszélesebb körben kell megbeszélnünk mindezt, csak akkor leszek nyugodt. Lehetetlen, hogy az ember ne nyissa ki egyszer a szívét, ne ossza meg az elképzeléseit.

Az ember önmagáról tud a legkevesebbet. De mások tükrében megláthatunk valamit magunkból. Esetleg éppen Kelet tükrében Nyugatról.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/3. számában olvasható.

Fotók: Bach Máté

#kelet-nyugat