Gondolom, hozzászoktál, hogy díjakat kapsz, hiszen jó néhány van, köztük a legrangosabb állami kitüntetés is.

Ez a mostani a jövőnek szóló lenyomat. Sokszor sétáltam a Nagymező utcában, nézegettem a művészek neveit a díszburkolaton, és mindig arra gondoltam, milyen nagy dolog, hogy valaki otthagyhatja a lábnyomát az utókornak. Ahogy Szinetár tanár úr mondta: „ha eltelik egy-két generáció, nem nagyon fognak már ránk emlékezni”. Viszont, ha ott sétálva valaki letekint, elolvassa a neveket és utánanéz, ki volt az a művész, mit táncolt, akkor talán nem merülünk feledésbe. Számomra ezt jelenti ez a díj, de soha nem gondoltam volna, hogy megkapom. Jókor jött. Olyan időben, amikor leállt a színház, a tanítás. Egy művészileg holt időszakban erőt adott. Lassan 20. éve táncolok, és bizonyos periódusonként megtalálnak az elismerések, értékeli a munkámat a szakma. Hálás vagyok ezért, úgy érzem, nem hiába küzdök.

Küzdesz?

Az erőfeszítés sokféle módon van jelen egy balett-táncos életében. Egyrészt fizikailag: napi szinten, mint egy sportoló, ráveszed magad, hogy érdemes a balett-teremben elvégezni a szigorú gyakorlatokat, végigcsinálni a próbákat. Ha megvan a motiváció és a siker, akkor ez a része számomra a könnyebb. Az a nehezebb, hogy előadóművészként mindig azt a szintet hozzam a színpadon, ami az elvárás. Ez, úgy vélem, hosszú távon minden művészből sokat kivesz, teljes embert kíván a táncos pálya.

1992-től kilenc éven át a Magyar Táncművészeti Főiskola klasszikus balett szakára jártam, gyönyörű időszak volt. Csodálatos mestereim voltak. Rengeteg helyen megfordultunk, emberileg és szakmailag komoly felkészítést kaptunk, kezdőként ebből rengeteget tudtam táplálkozni. Sok versenyen vettem részt, sok kudarc is ért a sikerek mellett. Mindkettőt megtanítottak kezelni, és arra is, hogy a megfelelés ne párosuljon állandó stresszel, mert úgy nem lehet élvezni a színpadi létet. A néző persze csak azt látja, mennyi díjam van, milyen sok ajándékot kaptam a sorstól, de azért e mögött ugyanannyi küzdelem is áll.

Diótörő

Ha egy tízéves gyerek a Balettintézetbe jelentkezik, az általában nem az ő, hanem a szülei döntése. Nálad hogy történt?

Apukám otthon sokszor klasszikus zenét hallgatott, és én is megszerettem, kiskoromban önkéntelenül mozogni kezdtem rá. Valójában bármilyen ritmus megfogott és táncra hangolt. Már akkor fogékony voltam a zene iránt. Sok előadásra jártunk az Erkel Színházba a szüleimmel és az iskolával: láttuk a Coppéliát, a Spartacust, A diótörőt. Hágai Katalint, Volf Katalint, ifj. Nagy Zoltánt is láthattam táncolni. Valahogy nagyon megfogott a színpad, a zene, a látvány, a mozgás. Érdekelt az előadás építészeti része, hogyan mozgatják a díszletet, miként jönnek fel a fények.

Ez a könnyed elegancia és a klasszikus zene egyszerűen behúzott. Szeretem az esztétikumot, a szép emberi testek látványát.

A táncban annyi harmónia van a zenével! Talán ezek együttesen hatottak rám ennyire. Amikor Édesanyàm olvasta, hogy lehet felvételizni a Magyar Táncművészeti Főiskolára, nekifutottam.

Milyen mérföldkövei voltak az eddigi pályádnak?

Sokszor szerepeltünk az Operában azokban a balettekben, amelyeket korábban a nézőtérről néztem: a Coppéliában, Csipkerózsikában, az Anna Kareninában. Egy kisgyereknek ez hatalmas élmény, ahogyan az is, hogy minden tiltás ellenére, amikor volt egy kis időnk, a sötétben kalandozva szétnéztünk a kulisszában a zsinórpadláson. Az Operaházban éltem az életem jelentős részét, ott táncoltam a nagy szerepeimet. A Giselle-ben Albert és A hattyúk tava hercege voltak a favoritok. A neoklasszikusabb szerepek közül a Rómeó, Crassus, Oberon, Vronszkij, Munkácsy voltak a legkedvesebbek.

Számos külföldi koreográfus alkotásában táncoltam: Macmillan Manonjában des Grieux, a Mayerlingben Rudolf és John Cranko Anyegin című darabjában pedig a címszerep szép emlékem. A könnyedebb műfajból A víg özvegyben Danilót, Frederick Ashton híres angol koreográfus A rosszul őrzött lány című darabjában pedig Colas szerepét alakítottam. Harangozó Gyula Coppéliájában Ferenc szerepe volt az enyém. Felsorolhatatlanul sok emlékem van. Ifj. Harangozó Gyula a Hófehérke című kreációjában korábban a Herceg, legutóbb, tavaly a Szegedi Szabadtéri Játékokon pedig a Vadász szerepét osztotta rám. Sokat jártam külföldre: Kína, Japán, Amerika, Ausztria. Amikor az Opera felújítása elkezdődött, az egész Kárpát-medencét körbeturnéztuk.

Etűdök

A Magyar Táncművészeti Egyetem mestereként újból osztályt vállalsz. Még ha nem is beszélhetünk katedráról, ez nagyon más „szerep”, mint a színpadon állni.

Négy éve kaptam egy felkérést az akkori rektortól, Szakály Györgytől, hogy szüksége lenne férfi balettmesterre az 5. évfolyam számára. Megkérdezte, volna-e kedvem az operai elfoglaltságaim mellett vállalni. Igent mondtam. Tudtam, hogy nehéz lesz a próbáim előtt reggel 8-ra odamenni az MTE-re, de tetszett az újfajta kihívás, hogy ne csak előadóművészként mozogjak a szakmában, hanem mesterként is, amikor nekem kell példát mutatni a növendékeknek. Azelőtt sosem próbáltam ilyet. Amikor az Operát a felújítás miatt bezárták, máshová került a társulat, nem tudtam tovább összeegyeztetni a tanítást az aktív táncosi létemmel. Kicsit szüneteltettem a mindennapi oktatást, de ettől függetlenül tartottam próbákat, helyettesítettem, tehát nem szűnt meg a kapcsolat az egyetemmel. Most szeptembertől újból vállalok évfolyamot, meglátom, hogyan bírom majd. Ha tudok adni valamit a növendékeknek, abból én is fejlődöm.

Nemrég modern vizekre is eveztél, a magyar zenei élet egyik zsenijét keltetted életre.

Igen, a GG Tánc Eger vezetőjével, Topolánszky Tamással régebb óta beszélgettünk arról, hogy szeretne készíteni Liszt Ferencről egy balettet, amelyben rám osztaná a főszerepet. Így belekóstoltam a kortárs mozgásformába, lejártam hozzájuk próbálni. Érdekes, izgalmas kirándulás volt számomra. Például hozzászoktam, hogy az Operában nagylétszámú együttesben táncolok, Egerben pedig egy kis csapat van. Elkészült a darab Magyar rapszódia címmel az ottani kis színpadra, ami szintén furcsa volt nekem, mert eddig csak nagy színpadokon táncoltam. Ráadásul forgó is nehezítette a helyszínt, és a zongoraművész is ott játszott. Élőben, közelről szólt a zene. Ezzel a darabbal nyitottuk újra a Szarvasi Vízi Színházat, ami hosszú ideje zárva volt. Ez a tizedik, ünnepi évadjuk. Izgultam, mert az utolsó előadásom február végén volt, de jóleső érzés volt, hogy újból színpadon állhatok. Az mondjuk fura volt, hogy csak minden 4. széken ülhettek a nézők.

Ha a 20 évedet végignézed, mit gondolsz a szakmádról?

Felgyorsult. Manapság nehéz megtalálni a munka iránti alázatot, az elkötelezettséget, a hitet. Pedig ez nélkülözhetetlen az előrelépéshez. A hivatástudat a legfontosabb ezen a pályán. És a türelem.

Az emberek sok mindent készen kapnak, ez viszont egy olyan műfaj, hogy akár évekig kell az eredményért dolgozni, koncentrálni. A táncban idő kell, hogy az ember kiforrja magát.

Sokat és kitartóan koplaltál életed során, mint sok pályatársad?

Képzeld, nem kifejezetten. Amikor felvettek az egyetemre, azt mondták, hogy „Zolika, vigyázz, mert hajlamos vagy a hízásra”. Utána a pályám elején is időnként felszaladt rám pár kiló, de egy ideje semmi gondom. Ha nyári szünet, vagy sérülés van, akkor azért egy táncosnak oda kell figyelnie. Mivel mindig rengeteget próbáltam, hiába ettem sokat, másnap ledolgoztam. Lehet, hogy ha majd abbahagyom, lesz változás…

Hogy fér bele az idődbe a család?

Amíg kicsik voltak a gyerekek, nagyon keveset voltam otthon, akkor a feleségem állt helyt a nagyszülők segítségével. Most, hogy Berci 7, Blanka 11 éves, többet tudok velük lenni. Érdemben több időnk van egymásra.

Ha jönne egy jó tündér, mi lenne a három kívánságod tőle?

A nagy elődök 25 évet táncoltak az Operában, előttem ez példaértékű. Arra vágyom, hogy a szakmai életutamat úgy fejezhessem be, hogy ez az idő nekem is megadasson, és ha megnyit az Opera, újból táncolhassak a színpadán. Lehet, hogy mire így lesz, eltelik még pár év, és már főszerepekbe nem tudok visszamenni a korom miatt. Persze ha így adódik, azt is elfogadom, de szeretnék méltó szereppel búcsúzni a színpadtól. A másik kívánságom, hogy a családom és jómagam egészségesek legyünk és együtt legyünk minél tovább, a gyermekeim pedig a legboldogabb életet éljék. A harmadik, hogy megtaláljam a nyugalmat az életben. Aggodalmaskodó vagyok. Annyi megfeleléssel, állandó izgulással a hátam mögött eljön az a pont, hogy nyugalomra vágyom. Azt szeretném megtalálni a lelkemben, hogy csak magamnak akarjak megfelelni. Ez is előttem áll még.

Nyitókép: Papp Dezső