Minek készültél gyerekkorodban?

Elég beteges voltam, sűrűn vittek orvoshoz, tehát először orvos akartam lenni, azután színész. Anyukám a Kelet-Magyarország című lapban fölfedezte azt a rövidhírt, hogy jelentkezni lehet a Balettintézetbe, ahol a gyerekek a második évtől színpadi gyakorlaton is részt vehetnek az Operában. A hívószó az volt, hogy színházban szerepelhetek. Fogalmam nem volt, mit takar valójában a balettművészet. Jó, hát azt tudtam, hogy táncról van szó, de hogy ez ennyi gyakorlattal jár és minden nap ugyanazt kell ismételni…

Talán nagyképűen hangzik, de ma már tudom: nem vették észre, előrébb tarthatnék az adottságaimból és a többletenergiámból fakadóan. Számomra egyáltalán nem okoztak problémát a gyakorlatok, olyan volt a lábfejem, az izomzatom. Abból voltak konfliktusok, hogy nem voltam túl elszánt. Az egyetlen lehetőség a nyilvános megmutatkozásra a félévi, év végi vizsga volt. Amit nem gyakoroltam be eléggé, azt a vizsgák előtti két hétben hoztam be. Ez rettentően bosszantotta áldott emlékű Gál Jenő balettmesteremet, akinek egész biztos, hogy többek között miattam hullott ki a haja.

Mikor és mitől változott a hozzáállásod?

14 éves koromtól rengeteg produkcióban vettem részt az osztálytársaimmal. Miközben számtalan opera- és balettelőadásban a „nagyok” között lehettünk és figyelhettük őket, elindult bennem valamiféle változás… Attól kezdve, ha nem is, mint egy üstökösé, de felfelé ívelt a pályám. (Pont, mint egy üstökösé… – a szerk.) Nyolcadikos koromban az előttem végző évfolyam koncertvizsgájának mindhárom részében főszerepet táncoltam.

Spartacus

Ez kivételesnek számít.

Valóban. Hihetetlen élmény és megbecsülés volt. Végzősként Lőcsei Jenő osztálytársammal ösztöndíjat kaptunk egy évre a leningrádi baletthez, de közben az Operában is aláírtam az előszerződésemet. Amikor visszajöttem, hiába számítottam feladatokra, az első időben a karban se nagyon számítottak rám. Később óriási szó volt számomra az Operaházzal nyugat-európai turnékra menni. A generációm pontosan tudja, mit jelentett akkor átlépni a határt, repülőre szállni, a vasfüggöny mögül a Spartacusszal, a Csodálatos mandarinnal a Magyar Operaházat külföldön képviselni.

Egyetlen szezon alatt Bécsben, Milánóban, Prágában, Düsseldorfban, Mexikóban, Perth-ben jártunk. Metzger Márti kolléganőmmel pedig Sidney-ben is felléptünk. Címzetes szólista lettem, de míg egyik este főszerepet táncoltam, másnap délelőtt még mindig a karban léptem fel. Ez négy éven át tartott, 1981-ig. Akkor meglódult az egyéni meghívásaim száma. Sok helyen megfordultam. Kint egy felvonásért annyit kaptam, mint amennyi itthon a havi fizetésem volt. Jártam a világot, nem szerződtem le sehol, de az Operába mindig hazajöttem.

Hogy tudtad összehozni?

Egyeztettek a színházak. A hónap felét Dortmundban vagy Bonnban töltöttem Vámos György meghívására. Úgy indult, hogy egy produkció és tíz előadás lesz, ehhez képest tíz különböző mű és hat év lett, amelyek alatt Joyce Couco csodálatos művésznő volt a táncpartnerem. Két kinti premier között volt időm hazajönni és az itteni szerepeimet betanulni. Volt olyan évad a hatból, amikor 19 különböző darabot táncoltam. Az tényleg megterhelő volt. Sokszor autóval mentem Dortmundba, és útközben próbáltam le „agyban” a darabot, majd úgy mentem be a terembe, hogy nem kellett miattam leállítani a próbát. Sok olyan év volt, amikor 100-120 előadást táncoltam.

Hogy bírtad?

Imádtam! Igaz, amikor azt kérdezi valaki, hogy mit hallgatok otthon, milyen zenét, a válaszom a mai napig: a csöndet!  

Hogyan kerültél az Opera élére?

Éppen egy kanadai fellépést követően a szálloda halljában ültem, amikor felhívtak: Gyuri, te vagy az igazgató Fodorral meg Seregivel, ez a triumvirátus veszi át szeptembertől az Operaház irányítását. Hazaérve azt kérdeztem Lacitól (Seregi László táncművész – a szerk.), hogyan gondoljátok, hogy itt hárman igazgatunk? Azt felelte: egyikünk ír, másikunk, olvas, a harmadik beszél. Ezzel fölállt, kiment az irodából, és soha többet nem jött be. Három hónap múlva be kellett adni a komplett pályázatot, aminek a megírása teljes egészében rám hárult. Így lettem balettigazgató. Nagy tanulság volt. 36 éves voltam, és aktív táncos.

No és a tanítás hogyan jött az életedbe?

Gál Jenő, régi kedves mesterem hívott. Nagyon szerettem őt, a feladat is vonzott, így 93-ban, friss házasként, gyermekáldás elé nézve, tánc és igazgatás mellett igent mondtam. Nem volt könnyű időszak, de egyszer csak kaptam egy Kossuth-díjat. Láttad volna, milyen volt a fejem, amikor kibontottam a borítékot! Azt hittem, valaki viccel velem. Később az Opera új balettigazgatója könnyített a sok feladatomon, mert lapátra tett.

Miért?

Isteni adomány, hogy gyorsan tanulok, az viszont kevésbé, hogy nem is nagyon felejtek. Pedig nem mindenre jó emlékezni. Erre sem.

Pier Paolo Pasolini szerepében
Fotó: Horváth Judit

És miért lepett meg annyira ennyi és ilyen színvonalú teljesítmény után a Kossuth-díj, amit ráadásul más komoly szakmai elismerés is megelőzött?

Erről nem így gondolkodtam. Tény, hogy iszonyú melót tettem bele a pályámba. 36 évesen hihetetlen megtiszteltetés volt. Még most is néha elcsodálkozom rajta, ahogy ezen a mostani életműdíjon is.

Mi volt az a pont, amikor úgy döntöttél, hogy lejössz a színpadról?

Az utolsó szerepem a Spartacusban a rabszolgaiskola vezetője volt. Előtte voltam római katona, Crassus, Spartacus, néger, az afrikai, és végül Baciatus ugyanabban a darabban. Ez olyasmi, mint mondjuk a Rómeó és Júliában Mercutio után Capuletet játszani, vagy a Szentivánéji álomban Oberon után Zubolyt. Az idő múlásával ez teljesen természetes és engem egyáltalán nem zavart, ráadásul mindegyik jó feladat. Az lepett meg, hogy levélből tudtam meg, nem kívánnak tovább alkalmazni 2007-ben. Elcsodálkoztam, hogy postán kapok levelet ahelyett, hogy leült volna velem az akkori igazgató, hogy illene elmennem nyugdíjba, és semmilyen más munkát nem tudnak fölkínálni. Azt mondtam, ha 30 évig az lett volna a munkám, hogy az irodája előtti folyosót fölmossam, ezt akkor sem így kellett volna közölni.

Hál’ Istennek akkor már tanítottam a Táncművészeti Főiskolán, és fölhívtak, hogy volna egy évfolyam, amelyet szívesen átadnának nekem. Belevágtam. Nem Nurejevekből állt az osztály, de annál nagyobb volt a kihívás. Miután végeztek, újabb osztályt kaptam. Nagy Zoltán rektor mellett lettem intézeti igazgató, majd Zorándi Marika vezetése alatt művészeti vezető és rektorhelyettes. Csodálatos emberek voltak, mámorító volt velük dolgozni. Az, hogy az ember reggeltől estig bent van egy intézményben, engem egyáltalán nem zavart. A hatalmi harcok, könyöklések annál inkább.

Mégis rektor lettél.

Marika halála után ott maradtam mint első számú vezető rektorhelyettes, és amikor egyedül pályáztam, elfogadta a szenátus. Rektorként nyolc évig azt éreztem, hogy minden megy a maga útján. Nagyszerű volt nézni, ahogy a fiatalok fejlődnek, és miután kilépnek az intézmény kapuján, többnyire megtalálják a helyüket a világban. Közben a Táncművészeti Főiskola egyetem lett, fölépült az új szárnya, különböző szakirányok indultak. Nagyszerű kollegák voltak mellettem. 10 év alatt több értekezleten voltam, mint ahány előadásom volt 30 év alatt a világban. Azután leköszöntem. Most a nyugdíjas éveimet élvezem.

Nehéz elhinni rólad, hogy egy ilyen aktív pálya után boldog nyugdíjasként csak sétáltatod a kutyádat.

Pedig így van. Főzök, mosok, takarítok, kertészkedem. Zuglóban van egy pici házam. Annak idején azt mondták, hogy nem tudok majd meglenni színpad nélkül. Dehogynem!

Fotó: Csillag Pál

Mit gondolsz a jelenlegi helyzetben a szakmádról?

Nagyon aggódom, hogy a kihagyás után hogyan tudnak a fiatalok, a táncosok visszakerülni a világba. Ami viszont határtalan boldogsággal és büszkeséggel tölt el, hogy a növendékeim sikeresek. Ketten is díjazottak lettek az idei évadban: Varga Máté, aki a Pécsi Balett táncosa és az életpályakezdő legjobb táncművész lett modern kategóriában, valamint Bolla Dani, aki pedig a Miskolci Balett tagjaként a legjobb táncművész színházi tánc kategóriában. Engelbrecht Patrik is a tanítványom volt, ő Fülöp Viktor-ösztöndíjas lett. Remélem, jól tudják majd hasznosítani a tudásukat.

Van olyan, amit másképp csinálnál a pályád során, amit mondjuk megbántál?

Mindennek így kellett lennie. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi mindent megadott nekem, az pedig minden bánatot, nehézséget felülír, hogy örökös tagja és mesterművésze lettem az Operának. Jóllehet lassítottam a tempómon, sok felkérésem van mindenfelé a világban: tanítok, zsűrizem és óraadó leszek egy magán balettiskolában. Ha igaz a mondás, hogy teher alatt nő a pálma, akkor még sokat fogok nőni.

Nyitókép: Zih Zsolt/MTVA