Hogy kilépjen a szerepéből

Nem feltétlenül szerencsés adottság egyszerre több műfaj mestere lenni: befogadói szempontból zavarokat, titkos irigykedést, szándékos mellőzöttséget okozhat. Wehner Tibor az ország egyik legkiválóbb művészettörténésze, sokak véleménye szerint a kortárs szobrászat talán első számú beavatottja, egyben az egyik legkevésbé figyelembe vett hazai szépírónk. A nyolcvanas évek óta megjelenő irodalmi művei (novelláskötetek, dolgozatok, naplók, drámai szövegek) csekély számú kritikai fogadtatásban részesültek, noha úgy hallani, korszakos jelentőségű alkotások is akadnak köztük.

A Gólöröm a bundameccsen fülszövege alapján Wehner Tibor kezdetben Örkény István tanítványa volt, később Nagy Gáspár köreihez tartozott, majd tagja lett az Új Forrás szerkesztőgárdájának, és fontos kitételként szerepel, hogy literátus pályafutását – a régi rendszerben legalábbis – „barátságos besúgók és szorgos tartótisztek” kitüntető érdeklődése kísérte. Afrik címmel akkoriban „egy, azaz egyetlen példányban kiadott folyóiratot is alapított”, amelybe a korszak szellemétől idegen szerzők kéziratait gyűjtötte össze, s ez az avantgárd gesztus irodalmi kuriózumként szerencsésen rejtve maradt a hatóságok elől.

Ami a másik, az elismeréseket hozó foglalkozást illeti, Wehner Tibor volt, illetve mai napig is maradt az, aki „... szakmaszeretetből, és talán egészséges kíváncsiságtól is hajtva, megismerkedett rengeteg művésszel, gyakran megfordult műtermekben, folyamatosan látogatta a művészek kiállításait, és számtalant meg is nyitott. (...) Olyan művészekhez is eljutott, akikkel a szakma szinte egész életükben nem törődött. (...) Szerkesztette a Képző- és Iparművészeti Lektorátus által megjelentetett XX. századi magyar művészeti dokumentumok sorozatot, tehát átfogó és mélyreható ismerete volt az elmúlt évtizedek történéseiről, a folyamatokról, a tendenciákról.” (Körmendi Anna: Egy szenvedély története)

Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az ismeretlen, esetleg csodabogárszerű alkotókhoz irodalmi érdeklődés is fűzhette, ennek nyoma az üldözött matematikus, feltaláló és „költőszenthez” szóló, Szent Varecza elveszett levelei című könyve (mely levelek keltezései 200100. február és 200302. május közé datálhatóak).

A Gólöröm a bundameccsen metaforikus cím, legkevésbé sem a futballról szól, noha két félidőből és egy rövid hosszabbításból áll. A látszólag karcsú kiadvány sűrűn szedett oldalai elegendő merítést nyújtanak Wehner sajátos stílusú novellisztikájából és elképzelt abszurd színházi forgatókönyveiből, két tartalmas, helyenként szándékos üresjátékokat is felmutató félidőre osztva a könyvet. A szerző, főleg az első részben, kerüli a nagybetűk alkalmazását, a szövegtagolás sokszor messze ágazó monológok formáiban kanyarog, történetszerű leírásokat olvashatunk, időnként a ’70-es, ’80-as évek neoavantgárdjának modorában, máskor szabadversek huzatait idéző, de labirintusokkal teli, elágazó-visszatérő, személytelen, mondhatni, mániákus és groteszk elmélkedéseket az élet olyan jelenségeiről, amelyeket az emberek túlnyomó többsége valószínűleg észre sem vesz, vagy végig sem képes gondolni. Mindez nem gyarapítja a lehetséges olvasótábor, legfeljebb az értő ínyencek számát, akik viszont ezáltal egészen speciális fogásokhoz juthatnak.

Az írót (illetve az írások szereplőjét) minden apróság nyugtalanít, kíváncsivá tesz: kívülről szemlél, elemzi a körülményeket, agyi folyamatokat, emlékeket – gyakran bezárkózva egy szobába, garázsba, lehetetlen helyekre, ahol csak figyel és várakozik. Mindig tétje van ennek a figyelemnek, legyen az a Kádár-korszak olcsó szállodai szobáinak falain meglevő (vagy hiányzó) képek gyűjteménye, amit aztán az elbeszélő tovább rendszerez rengeteg alosztály szerint – közöttük (rajtuk túl) egy, az ágyak fölötti falról eltávolított képek koszlenyomatainak sorozataiból összeálló lehetséges kiállítás terveit is. Akár egy művészetpszichológiai indíttatású tárlat, gondolja a novellák hőse, aki időnként hasonlatos az íróhoz, olykor a műtörténészhez, máskor talán Örkény vagy például Beckett alakjaihoz. A szerző – lényegében szintén igencsak sajátos – szemléletmódja azonban meglehetősen eltér e két vagy bármely más alkotóétól, merthogy teljességgel wehneri. A kötet címadó írásában (II. félidő, forgatókönyvek, drámahelyzetek...) precíz útmutatót is kapunk ehhez a világhoz:

„Elnézést kérek, de az élet – amely a színház – nem állhat meg. Határozott rendezői utasítások nélkül viszont semmire sem megyünk. Nincs jelmez, egy rozzant széken kívül nincs díszlet, nincs kellék se. Láthatják. Illetve nem láthatják. Így korántsem könnyű. Mert persze azt várják titokban, hogy ha már így állunk, egy ilyen éles helyzetben, legalább az ember kivetkőzzön magából. Hogy kilépjen a szerepéből.”

Az első rész elbeszéléseinek legtöbb alakja is állandóan megpróbál kilépni – nem a szerepéből, mert olyanja igazából nincs (az sem) –, hanem talán lehetséges zsákutcáiból, ahová maga sodortatta az eseményeket, hogy különféle rezignált és groteszk pozíciókból újra szemrevételezhesse aktuális helyzetét és az eseményeket (amelyek sosem egyértelműek). Rejtett kamerás felvételeket készít (próbálna készíteni): rejtett kamerás felvételekről. Saját síremlékpályázatát szeretné meghirdetni, de aztán eláll ettől a tervétől is. Megvetve lajstromozza a professzionális foglalkozást űző és a szabadidős áljárókelőket, kényszeres módon (szinte mindegyik írásmű alcíme is lehetne ez a jelző), megpróbál nem naplót írni a naplóírásról, műhalott statisztának jelentkezik egy filmbe, akit aztán ott hagynak a helyszínen... A bizonytalansági faktorok végig jelen levő árnyai nemcsak a karaktert befolyásolják, de olykor a fizikai idő szövetét is költőien átszínezik. A kilengve című novella egy mozdulatlan felső állásba dermedt hinta üresjáratban leledző pillanatáról szól, egyszerre filozófia és abszurd délutánleírás burjánzó gondolatindákkal, mint egy „Csipkerózsika-mese” az ébredés előtt..., de aztán: „... előhívta hitvány testéből a régen mélyen rejtező belső zenét. észre sem vette a körülötte támadt hangzavarban, hogy amikor váratlanul megszólalt a cseleszta, a kilengve maradt hinta lassan visszaereszkedett a gravitáció által megszabott, szabályosnak tűnő helyzetébe.” A szerző mindig gondoskodik az olvasói belátások mértékeiről is, számításokat javít, hatásteszteket végez: „gyorsan munkához látott: csiszolópapírral sűrűn összekaristolta szobája ablakának üvegét, hogy befelé a fény azért áthatolhasson, de a külvilágba bentről ne nyíljon konkrét kilátás.” (második kiadás)

Az elbeszélések mögött újabb csapóajtókon át juthatunk a psziché és a hűvös lélekelemzés furcsa régióiba, paralel útvesztők mondattanilag is szövevényes terepein át. Van valami zsenialitás és esetlenség a novellák alakjaiban – kristályos logika, ironikus ötletelések, groteszk és sötét csavarok, részletekbe vesző mániák mindenhol. Mint Bobby Fischer egykori sakkvilágbajnok, aki miután lealázta az összes orosz nagymestert, szakállat eresztve bolyongott a világban, és kiszedette a fogtöméseit, mert azokon keresztül próbálták irányítani a titkosszolgálatok. Minél többet olvassa az ember ezeket az írásokat (mert újra kell, némelyeket sokszor), annál inkább azonosulhat a hősök küzdelmeivel, és persze sosem jut el a megnyugtató végkifejlethez, miközben az olvasói kíváncsiság és izgalom kétségkívül növekszik, nemesedik. Valódi írói vénát tapintunk, lüktető és visszafogott történetszálakkal, álombeli én-ek rezignált kalandozásait követve. Talán afféle homálykanyarulatok jelenléteit is, melyek ismeretlennek tűnhetnek a magyar irodalomban. Az utcai kaland – a megtévesztés című mininovella némiképp Mándy és Kafka, de leginkább senki írói világára sem emlékeztető „eseménysora” a huszadik áttanulmányozás után is válaszokra vár, megtévesztően pozitív utóhatásokkal. Nehéz nem érezni az állandóan megbújó fenyegetést, a puha diktatúrás bizonytalansági tényezőket, a figyelők, besúgók jelenléteit, a ’70-es, ’80-as évekből áthozott hangulatokat, habár szinte meghatározhatatlan helyszíneken, korszakokban játszódnak ezek az írások, drámai antiforgatókönyvek. Az elbeszélő mindig maga van, de benne elég sokan vannak, és folyton újrakezdik egyfelvonásos, labirintusosnak is tűnhető monológjaikat.

Valójában Wehner Tibor novellái is afféle előadhatatlan magánszínjátékok, természetes reflexiók a létezés megütköztető abszurditásaira. Vagy játékok az ürességgel, amikor már a nézők és a takarítórobotok is hazamentek, és a sötét színpadon megkezdődhet valami. Mert a nézőket ki kell űzni a térből, a színpadi árkokat fel kell tölteni, és aki monodráma-szereplő, az hirtelen, egyszer csak megöregszik. Kevés fogódzó, semmi támpont az Élet nevű színházban és az elbeszélések terepein, mert csak magas színvonalú írói eszközökkel lehet így beszélni arról, amiről nem lehet elképzelésünk.

Szerzői és rendezői utasítások nélkül, végül is, most már nyugodtan folytatódhat az előadás.

Wehner Tibor: Gólöröm a bundameccsen (Cédrus Művészeti Alapítvány,  2023)

Boldogh Dezső