A filmvásznon groteszk közelségben látunk egy habókos középkorú asszonyt, aki meghatároz-hatatlan kelet-európai akcentussal formálva szavait zavaros és fenyegető jóslatokat hirdet a szalon-garnitúrán ücsörögve. A majd' háromórás mozidarab első perceiben járunk, s néhány pillanat múltán már túl is vagyunk a film legemlékezetesebb, halványan szórakoztató jelenetén. Igaz, később akad még további két értékelhető mozzanat: amint a filmrendezőt formázó Jeremy Irons mesterpojácaként szónoklatával lelkesíti stábját, s amikor a kiszolgált, agg karakterszínész, Harry Dean Stanton mint slemil első asszisztens körbetarhálja a készülő hollywoodi szuperprodukció teljes alkotógárdáját.
Az Inland Empire pótcselekménye ugyanis egy misztikus homályba takart filmforgatással indul útjára. Mozi a moziban - a kismilliószor körberágcsált és leszopogatott ötlet ezúttal Hollywood marón gúnyos szatírájával, valamint realitás és fikció gondolatébresztő játékával kecsegtet. Fájdalom, csak néhány röpke másodperc erejéig, mert a
szatíra - egyetlen intimpistás sztárinterjú-paródiát követően - rövid úton befullad, a gondolat-ébresztő játékból pedig egyhamar misztikus és váltig humortalan blöff kerekedik elfeledett gyilkosságokkal, nyomasztó lengyel forgatási színhelyekkel, meg - önidézetképpen - torz sitcomot abszolváló embernyulakkal. A korábbi életmű ismeretében persze korántsem meglepetésszerű ez utóbbi fejlemény, hiszen Lynch művészetétől sosem volt idegen a pszichés zavarokkal összeboronált enigmatika vagy a végletes irracionalitás. Ám egyetlen korábbi filmjében sem vált ily bicskanyitogatón irritálóvá a történet ásító üressége, s allürisztikussá az alkotói technika. S háromórás opusról lévén szó: Lynch még sosem élt vissza ily mértéktelenül hű közönségének birkatürelmével.
A főszerepet az immár végérvényesen Lynch-színésznek elkönyvelhető Laura Dern alakítja: ő játssza a csúcsra vissza-kapaszkodni vágyó filmcsillagot, aki énvesztéssel megspékelt utazást tesz egy hajdani lengyel-cigány szerelmi bosszúdráma, valamint önnön lidércnyomásainak fullasztó világába. Tudjuk, Lynch a legutóbbi Oscar-procedúra heteiben - egy tehénnel vállvetve - impresszív kampányt folytatott a művész jelöléséért, ám Dern alakításának láttán csak visszafogottan nehezményezhetjük az érdemdús filmszínésznő mellőzését. Igazi szerep híján ugyanis legfeljebb a tudathasadás markírozását nyújthatta, s ugyanily behatárolt játszanivaló jutott a fennebb már említett Jeremy Ironsnak és a filmes szívtipróként vergődő Justin Theroux-nak. Mindazonáltal láthatunk a vásznon felbukkanni néhány markáns arcú lengyel színészt, meg Lódz városát, s hallhatjuk Penderecki zenéjét, amit már csak a hagyományos lengyel-magyar barátságra gondolva is köszöntenünk illik. És beszélhetünk egy sort a film kísérleti jellegéről, hiszen a mű egésze digitális videotechnikával készült. S ez a kísérlet voltaképpen szívből üdvözlendő: azért a sok-sok celluloidszalagért ugyanis igazán nagy kár lett volna.
