Hogyan falatozzunk spiccben?

Kezdjük azzal, hogy Harangozó születésnapja alkalmából a kulturális minisztérium úgynevezett Harangozó-gyűrűt ajánlott fel. A nemzeti balett művészeti tanácsa pedig Balogh Bélát találta érdemesnek, mint azt Kálmán Tamás, az Operaház sajtófelelőse köszöntőjéből megtudhattuk. A műveket bevezető díjátadón szerepelt még Orosz Adél, egykori balerina és balettigazgató, aki kedvesen nosztalgiázott Harangozó vidámságát emlegetvén.

 

Apróság, hogy a méltatásból Kálmán ügyesen kifelejtette (esterházyasan: nem említődött meg), hogy Harangozó élete utolsó éveiben nem tette be a lábát az Operaházba, annyira meg volt sértődve. A konferanszié azt is hangsúlyozta, hogy Harangozó csak saját idejében volt a XX. század legnagyobb magyar koreográfusa (találgasson a kedves olvasó, hogy vajon ma ki?), de ez nem baj, hiszen a Csárdajelenet (1936) című művével ő teremtette meg a magyar nemzeti balettet. Igaz, tenném hozzá, hogy aztán több darabjával is megbukott és inkább Cieplinski folytatta a magyaros balettek sorát (meg ő is kezdte igazából már 1933-ban, lásd Fuchs Lívia új könyvét). Harangozó a háború után, 1948-tól alkotott nagy magyarosokat, de ezt nehéz lett volna összefoglalni, hiszen a csak magyarul folyó konferálás miatt a nézőtér negyedét megtöltő külföldiek már eléggé feszengtek (valamint a lengyel Cieplinski sem igazán tett volna jót a nemzeti táncösztönnek).

 

Harangozó 1961-ig volt az Operaház balettigazgatója, egyengette (vagy tűrte) a szovjet dramobalettek adaptációinak útját. Ő azonban a Ballets Russes massine-i, 1930-es évekbeli korszakából táplálkozott, ékes példája ennek az a Mandarin-verzió, amit 1941-ben tervezett és az aktuális ízlésnek megfelelően (de a bartóki eredetivel ellentétesen) orientalizált - noha a mű végül nem jutott el a bemutatóig. A Harangozó emlékest első darabja az a harmadik "Mandarin", melyet 1956-ban készített (az 1945-ös rövidéletű második verzió után). E legendás előadáson ő maga alakította az öreg gavallért és Lakatos Gabriella táncolta a Lányt.

 

Különös látni ezt a rekonstrukciót, vagy még inkább felemelő élmény. A harangozói értelmezésben találni valami különösen elevent és különösen egyszerűt. Az ötvenes évek aurájában súlya lehetett Lakatos kacérságának, a háttérnek (mely talán egy nyugati nagyvárost formáz). Máig megtalálható online a Magyar Országos Levéltárban a Politikai Bizottság 1955-ös határozata (276. f. 53. cs. 250. ő. e. 1955. október 6.), melyben Andics Erzsébet javaslatára engedélyezik a bemutatót, azzal a kitétellel, hogy a "sajtó és a rádió az előadásoknak kevés helyet szenteljen és kellő kritikai megjegyzéseket alkalmazzon".

 

Nemcsak Bartók kötelező elítéléséről van szó, hanem mindarról az összetett világról, mely sejtelmes, nem egyértelmű, és furcsa halál-játékot tartalmaz. Nem is szólva a lány könnyed erotikájáról, mely a darab fő motívuma (most Bacskai Ildikó remekel), a Mandarin súlyossága pedig talán a bálványdöntéshez is muníciót adott (Bajári Levente súlya). A politikai környezetben érthető, ha Harangozó Mandarinja nem igazán összetett, megelégszik az alapvető viszonyok felskiccelésével, így tánctörténeti helye inkább kronológiai, inkább a kommunizmus kultúrpolitikájának fontos mozzanata, mintsem ihletett alkotás.

 

Éppen ellenkezőleg a Térzenével (1948), melyben Harangozó remekel. Azt tartják róla az emlékezők (lásd Orosz Adél), hogy humoros, életvidám ember volt és táncában is ezt a szerepet testesítette meg. A Térzene nosztalgikus etűd, mely valamikor a századfordulón játszódik, talán egy vasárnap délután, ahol az elegáns városi népek a téren korzózó játékaikat űzik. Életképeket látunk, apró történeteket, az ifjú költő (Kun Attila lelkes alakítása) udvarol egy fiatal leánynak (Boros Ildikó szökell), a gazdag mecénás (Balogh Béla Harangozó-gyűrűs balettművész) teszi a szépet a balerinának (Popova Aleszja elragadóan technikás), aztán a költő átcsábul a balerinához, összevesznek a mecénással, de végül minden jóra fordul, és előkerül egy óriási századeleji bicikli is.

 

A Térzene pazar, könnyed munka, sziporkázó koreográfiai megoldásokkal - nincs igazi mondanivalója, de azt legalább ötletesen teszi. Harangozó Gyula karakteres szerepeket kreál, személyiséget ad a táncmozdulatoknak és még ironikus fricskákra is futja. Kedvencem az "étkezés", melyben úgy esznek a főszereplők, hogy közben az asztal alatt spiccben jár a lábuk. Hogyan falatozzunk balettben? Hogyan szórakoztassunk színvonalasan? Erre adott Harangozó hatvan évvel ezelőtt választ, amit azóta sikeresen elfelejtettünk. Remélem, nem Harangozó lesz az Operaház "új" programja, bár a rekonstrukciók hihetően sikerültek és fontos magyar tánctörténeti emlékeket láthat a nagyérdemű.