Valamennyi szerepben erős színészi alakítások szavatolják, hogy a gondolatok (néha inkább csak tézisek) testet öltsenek, a szoborszerű csoportozatok belenőjenek, idővel olykor belevaduljanak a térbe. A kukucskadíszlet (emelt alsó peremű dobozdíszlet) bábszínházi hatást is kelt. A közreműködők sokszor csak térdtől, deréktól felfelé látszanak, vagy elhevernek a káva vonalán. A kétdimenziós korlátozottságba visszakényszerített emberi létezés, a külső - "társadalmi" - erők irányította figurák bábszerű, szabadsághiányos mozgása éppen úgy ráfeszül Heinrich Böll jó három évtizede írott művének mondandójára, mint a jelenetek végén gyakori, néma kifelé fordulás: a pillanatfelvétel, melyben a kérdő, vádló, elsikló tekintetek kötik össze a színpadot a nézőtérrel, s egyazon kiforgatott, megalázott világ "két fele" néz egymásra. Bereményi Géza a Bor Ambrus által magyarra fordított regényből írta a színpadi változatot. A Katharina Blumot az 1990-es évek elején, közepén hosszú sikerszériában tartotta műsorán a Kamra, 2000-ben pedig Böhm György az adaptációt adaptáló feldolgozásában mutatta be a zalaegerszegi társulat. A mostani variáns különbözik az eddigiektől: közelebb férkőzött a jelenhez (nyilván a dramaturg Radnóti Zsuzsa arány- és aktualitásérzékének is köszönhetően). Még szikárabb, még tördeltebb, még elfojtottabban működteti keserű humorát (de mintha a vaskosabb káromkodások száma a mai színpadinyelv-konvenciók szerint megnövekedett volna). Bereményi tiszta, pontos matematikával, távolodva igazodik Böllhöz: a jobboldali revolversajtó kikezd egy derék házvezetőnőt, mert - merő véletlenségből és őszinte szívvel - épp egy keresett, álruhás fiatal terroristába (baloldali anarchistába?) talál beleszeretni. Az eset felfújható, kiszínezhető, eltorzítható, hiszen Katharina biztosított (a saját ágyából) egérutat - nem a terroristának, hanem az ő sorsajándék Ludwigjának. Különböző - ha nem is a legeslegmagasabb - szintjein működésbe lép az államgép, hogy megvédje hirtelen kutyaszorítóba kerülő fontos fogaskerék-embereit, másfelől kiiktassa mindazokat (elsősorban a címszereplő munkaadóit, a Blorna házaspárt), akik jogféltő akadékoskodásukkal, makacsul a tényeket hajtogatva útjában állnak. A legmegfellebbezhetetlenebb tekintélynek, a láthatatlanságba burkolózó, az úr módjára rendelkező Lüdingnek a rendező, Hegedűs D. Géza kölcsönzi fenyegetően intő hangját. A "hol élünk?!" súlyos kérdése ellenére valószínűleg minden haladna a maga útján (a szenzáció jön, a szenzáció megy - mondja ki a sajtóutálati vonatkozásaitól függetlenül kissé publicisztikus, egy-egy epizódja megokoltságában ingatag dráma), s akár helyre is rázódhatna a kizökkent világrend, ha Katharina Blum nem akarná végzetes önbíráskodás árán is visszaszerezni azt, ami őt önmagával azonosítja, élete értelmét adja: a Zeitung-koholmányok, utcai mocskolódások, névtelen telefonos zaklatások folytán elvesztett tisztességét. Bűnössé válik, hogy (antik hősök példájára) a bűntelensége mellett tanúskodjék.
Bagossy Levente hagyományos díszletelemeket alig alkalmazó tervének puritán nagyvonalúságához, vakító ürességéhez a szcenikus Krisztiáni István koordináló ténykedésére, a fénymester Komoróczky Gábor árnyékokat táncoltató reflektorkévéire, a ridegen ingerült Pletzer rendőrnőt megformáló Kovács Martina mozgástervező a rengeteg állást, ülést szabályozó-összekötő munkájára, Jánoskúti Márta egyszerűségükben beszédes jelmezeire is szükség volt. (Katharina végül mintha azt a piros cipőt húzná a lábára, melyet a Kurázsi mama végső vészeket jelző néma szereplője, a névrokon Kattrin olyannyira áhít.) Sarádi Zsolt a kétségesen szavahihető Ludwig hús-vér fantomjaként, Gyuriska János tenyérbe mászó Tötges újságíróként, Lajos András (Karl) a lehallgatás megfelelően arctalan vezetőjeként illeszkedik a játékba. Reviczky Gábor áruló Alois Stäublederének cinikus aljassága rövid jelenléte során is végigsöpör a színen, Rajhona Ádám (Konrad) kedélyes-indulatos súlyossággal vezetné le tehetetlenségét, Kútvölgyi Erzsébet (Else, Katharina keresztanyja) a felette is áthullámzó eseményeket épp a befejezés előtt pontatlanul iktató szemüveges krónikás-kommentátor és pótanya.
A nadrágját zsebre dugott kézzel rángató, így altestét korántsem véletlenszerűen gyakorta hangsúlyozó Epres Attila Beizmenne bűnügyi tanácsosként, Fesztbaum Béla a gyáva óvatosságot a konok jogvédő szavaiba csomagoló Hach államügyészként, Juhász István a fejlemények közt mackósan sasszézó Moeding főfelügyelőként kitűnő hármast alkot a kihallgatási jelenetek fekvőtéglalap-képeiben. Gálffi László a pipogya s alighanem zugivó elpuhult sztárügyvéd férjből, Hegyi Barbara a radar-helyzetismeret kasszandraiságából fokozatosan játssza-emeli a főhős mellé a megigazulni, ifjúsága eszményeihez visszatérni talán képes Blornát és az egykori "vörös Trude" kanócos jellemét máig őrző építész Blornánét, az egymással is marakodó párt. A centrumban (olykor az alakot jól kiemelő állófénykép-keretben) természetesen Katharina: Börcsök Enikő az egyszerű testi mivoltból kicsapó spiritualitása, manapság anakronisztikusnak tetsző egyenessége, csakazértis-hanghordozásának lefegyverző színezete szabályozza az előadást. Börcsök, mint már nemegyszer, a középpontjából kimozdíthatatlan nőalak, aki azzal még nem ütne el az átlagtól, hogy megvan a magához való esze - de azzal igen, hogy megvan a magához való lelke. Állni sokféleképp lehet. Hegedűs D. Géza mesterien stílusba öntött rendezésében a tisztességéért kiálló, a szerettéért jótálló, a hamis pozitúrájába beleálló, a közös érdekű csoportozatba beálló, a tehetetlenül álldogáló, az állás helyett az ülést választó szereplő egyként hiteles. Hiteles egy olyan világállapotban, melyről jó lenne hinni, hogy már nem sokáig áll fenn - mert fennmaradása ideális esetben az egyén szabad tisztességén, tisztes szabadságán bukik vagy áll.
