A fiatalkori emlékekről, életérzésekről valló Duras hangja (a darab indító 6-10 percének hangzó anyaga) valóban nagyon erős. Olyannyira, hogy a franciául értő néző számára felülírja a mozdulatot: a színpad közepét elfoglaló négyzet-alakzaton történő lassú bontakozást. Az idős, ám teljesen kortalan testű Ikeda szépséges plasztikával vezeti be a nézőt ebbe az oly nehéz világba: a japán expresszivitás már-már időtlen időbeliségébe. Csak a szöveg befejeztével erősödik fel a fájdalom a mozdulatokban: ekkor már kevéssé szép, ami ebből a testből kikívánkozik: belülről torzítja a visszafojtott indulat.
S hogy miféle indulatok koncentrálódnak ezen az 1-2 négyzetméteren, (a leszűkített színpadtér sarkain kötélen leeresztett kövek ingáznak: a függőleges vonalak, s a szigorúan felülről ereszkedő fény templom-érzetű teret zárnak a táncosnő köré), diszkréten visszafogott zenei háttér előtt? A csecsemő kiszolgáltatottságától a kisgyermek sutaságán keresztül a nő érzékiségén át az aggkor kétségbeeséséig, éles váltásokkal...
Az első negyed után szék kerül a színre, s ezen (egy szinttel tehát már feljebb) folytatódik ez az inkább érzéki, mint érzelmi viaskodás. A fehérre maszkolt, álarc-szerű arcon a száj kiáltásra nyitva, a szemek kifordulnak, vagy remegtetve nyílnak résre, a kezek egyértelműen autoerogén mozdulatai görcsösek. Szenvedély és szenvedés teljes átfedésben; a nő-, a gyerek- és az aggastyán-lét úgyszintén.
Még élesebb cezúra a hátsó fal megnyílása, ahol is egy kiszáradt, mégis fenségesen szép fa kontúrjait láthatjuk, s egészen hátulról, kékes-aranyló ruhába átöltözve, mint valami távoli holdvilágos derengésben, megjelenik a táncosnő: - ezúttal ismét nő. Plasztikus és szépséges lassúsággal közelít. Felejthetetlen kép: ott egész hátul, tőlünk messze, az élet (a halál?) holdfényes oldalán lépdelve, végtelen nyugalommal... Olyan, mint egy alig láthatóan életre kelt szürrealista festmény.
De a kép újra átvált "szépségből csúnyaságba", mint annyiszor, (a fa is "kiúszik"), s erősödik a visszafojtott érzelmek feszülése, mígnem egy ponton, egyetlenegy ponton elhangzik egy kipréselt, elszenvedett mondat a művésznő szájából: "je t'aime!"
A darab mégsem a reményvesztettség érzésével hagy minket távozni: nemcsak egy ismert latin dal hangzik fel portugálul, hogy átemelje ezt a jelenlétet a mi kultúránkba (s itt közbe kell vetni: Ikeda több-kevesebb megszakítással 3 évtizede Franciaországban dolgozik), - hanem a tapsrend is párizsias könnyedségű: hatásra komponált. Váratlan ugyan, egészen váratlan egy japán butoh-klasszikustól az a bevonulás, ami a divat-kifutók világát idézi, de talán egy barátságos intés felénk: "-nézzétek csak, nem is vagyunk mi egymástól olyan messze: még mielőtt hazamegyek, visszalépek elétek onnan, arról a holdvilágos másik oldalról..."
