 |
Fliegauf ? amint azt a film eleji felirat is közli: fikciós ? filmje egy cigány család egyetlen napját követi végig; nem tudni rögtön biztosan, de sejthető, hogy az utolsó napot az életükben. Hajnalban felkel az anya, közmunkába megy, majd az iskolába takarítani; a kamaszlány iskolába megy, a kiskamasz fiú iskolát kerülni, a nagyapa pedig betegsége miatt ágyban marad. (Az apuka eközben a korábbi cigánygyilkosságok miatt már Torontóban intézi a család menekültstátusz-kérelmét.) A Csak a szél ott kezdődik, ameddig a legtöbb film el sem jut: tárgyilagosan, egyszerűen csak emberként mutatja be a nincstelen, vízvezeték nélküli, romos házakban élő cigányokat, nem pedig egyfajta szociografikusan érdekes, már-már egzotikus népcsoportként. Mert a tolerancia legfelsőbb szintje nem az, ha elfogadjuk azt is, aki másmilyen, hanem az, ha egyáltalán nem érdekel a másmilyenség megléte. Így hát Fliegauf egyforma súllyal mutatja be a főszereplő család és a többi cigány vagy nem cigány szereplő jó és rossz tulajdonságait; egyáltalán nem huny szemet a romák rossz döntései vagy jellemhibái felett, és nem heroizálja őket jócselekedeteik miatt. A Csak a szél azt igyekszik bizonyítani, hogy ezek a tulajdonságok önmagukban értékelendőek, nem pedig a bőrszín viszonylatában. Mert aki ezt képes megérteni, az lehet csak képes nem homogén egységként tekinteni egy csoportra, s csak az ébredhet rá végső soron arra is, hogy ha három roma ártott neki, az nem jelenti automatikusan azt, hogy a negyedik és a tizennegyedik is ártani fog.
 |
Mindez a film szemléletmódjából következik, és nem a cselekményből, amely inkább a gyilkosságsorozathoz vezető konfliktusrendszer mély társadalmi beágyazódottságát mutatja meg. Nem csak, hogy remek atmoszférateremtő erővel és megkapó történetdarabokkal ábrázolja a több merényleten már túl lévő közösség állandó félelmét, amelyet tovább fokoznak a furcsa éjjeli hangok és egy elsötétített ablakú autó fel-felbukkanása, de hihetetlen érzékenységgel mutatja be a hétköznapok legjelentéktelenebbnek tűnő apróságait is, amelyek meghatározzák a viszonyokat roma és nem roma között. A tanár egy-egy beszólása a cigány diáklánynak, az oktalan gyanúsítgatás, a megállónál a cigányt látva szándékosan továbbhaladó, és csak kicsivel később megálló buszvezető, aki azzal érzékelteti felsőbbrendűségét, hogy futásra kényszeríti a cigány lányt ? ezek mellett pedig ott van a közmunkavezető, aki egy zacskónyi használt ruhát ad az anyukának, de ott vannak az agresszív, kötözködő romák is a kocsmában. Fliegauf remek érzékkel találja meg és teszi egymás mellé azokat a mozaikdarabokat, amelyek egészében pontosabb és tisztább képet adnak egy átlagos magyar élethelyzetről, mint (talán) minden, ez idáig a tárgyban született művészeti alkotás. (Épp emiatt lóg ki a filmből az egyik meggyilkolt család házában helyszínelő rasszista és nem rasszista rendőr didaktikus párbeszéde: enélkül is pontosan értenénk, miről van szó.)
 |
Megoldást kínálni egy rossz helyzetre minden filmrendező tudna, de ezeknek a tanulságként megmaradó bölcsességeknek az ég adta világon semmi hasznuk nincsen. Márpedig Magyarország egyik ? ha nem a ? legsúlyosabb társadalmi problémájában valamilyen megoldásra mégiscsak szükség van. Amit Fliegauf Bence tett, annál egy művész eszközeivel nem lehet többet elérni: ő nem halat ad az éhezőknek, hanem horgászbotot. Nem kétmondatos válaszokat, hanem gondolkodásmódot.
