A hálátlan utókor gyakran tékozolja el értékeit. Mi magyarok, akik elsősorban szellemi nagyságainkkal szereztünk és szerezhetünk ma is elismertséget a világban, megelégszünk azzal a néhány névvel, amire - magunk szerint - büszkék lehetünk, és elfelejtünk olyan nagyságokat, akiket a külföld jobban számon tart nálunk. Ilyen a 120 éve született és egy híján 50 éve elhunyt Lajtha László is. A jubileumi év számos eseménye talán ráirányítja a figyelmet az ő, méltatlanul elfeledett nagyságára, és talán újra bekerülnek művei a zenekarok repertoárjába.
 |
| Lajtha László |
Fejezetek a zeneszerző Lajtha László életéből címmel nyílt kiállítás a nyitókoncert előtt a Müpá-ban a Hagyományok Háza szakmai támogatásával. Azt nehéz megérteni, hogy miért száműzték a Fesztivál Színház előcsarnokába a Solymosi Tari Emőke szerkesztette, 60 fotót illetve dokumentumot felvonultató tablókat, ahelyett, hogy mondjuk oda kerültek volna, ahová a tavalyi Liszt-kiállítás képei, így ugyanis szemmel láthatóan egyetlen ember nem ment hátra megnézni a szünetben egy olyan koncerten, ahol a szünet után Lajtha László műve következett. Pedig bepillanthatna az érdeklődő a gyakorlatilag ismeretlen szerző életébe, látná egy szinte beláthatatlanul gazdag pálya állomásait. Lajthát a XX. század első felének, Bartók és Kodály mellett legjelentősebb magyar zeneszerzőjeként, népzenekutatójaként és zenepedagógusaként tartják számon, de emellett zongoraművész is volt, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő, zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja, hazai és európai tudományszervező. A Francia Akadémia halhatatlanjai közé választotta, és ebben azóta egyetlen magyar zeneszerző követte: Ligeti György. Ehhez képest művei kihaltak a koncertműsorokból és a színpadokról. Talán lassan nálunk is halhatatlanná válik, amihez ez a jubileumi év nagy lökést adhat. Mint ez a koncert is.
 |
| Lajtha László és Kodály Zoltán |
Bartók maga javasolta Georg Höllering rendezőnek, hogy Móricz Zsigmond Komor ló című elbeszélése nyomán készült szociográfia-jellegű, dokumentarista filmjének, a Hortobágy címűnek kísérőzenéjét Lajtha Lászlóra bízza. A koncert második részében kuriózumként az 1936-ban készült filmet is levetítették. Nem csoda, hogy a népzenekutató Lajtha tökéletesen autentikus, magas színvonalú és a puszta mély ismeretéről tanúskodó zenét szerzett. A koncerten a mű hattételes szvitváltozata csendült fel ősbemutatóként, mely ebben a formájában még soha nem hangzott el. A filmhez vágottan alkalmazták, illetve két tételt utána újra komponált a szerző. Agócs Gergely megindítóan énekelt el két balladát, Kocsár Balázs karmester mesterien igazította a zene ütemét a bevágott filmrészletekhez, a zenekar pedig nagyszerűen felelt meg a virtuóz játékot követelő mű kihívásainak. Lajtha zenéje magával ragadó, friss, üde, dinamikus, erőteljes. Nem folklorisztikus, de átsütnek rajta a népi gyökerek, a ménesek sodró lendülete, a puszta ereje, a pusztai nép tisztasága és kiszolgáltatottsága. A paták dobogása ott feszül a zenében, de ott a pusztai idill szelídsége és rejtelme is, míg a mű zárása tompa és szívszaggató fájdalmat hoz. Hogy mi a magyarság, mi a szabadság, mindenki megérzi, aki Lajtha László zenéjét hallgatja. Reméljük, mostantól erre bővebben nyílik mód, mint eddig.
