Horváth Lóczi Judit: A geometria nem érzelemmentes

Van egy meghatározó gyerekkori emléked, amelyben már benne rejlik a későbbi geometrikus absztrakció?

Az általános iskola első vagy második osztályában a tanárunk zöldségeket és gyümölcsöket tett elénk, és azt kérte, hogy absztraháljuk őket. Ugyan nem magyarázta el, mit jelent ez, én mégis rögtön megértettem, mi a feladat. Meglepett, milyen hihetetlen izgalmat éreztem közben. Látszólag egyszerű feladat volt, nekem mégis új világot nyitott ki. Onnantól kerestem az absztrakció lehetőségét, bár az általános iskolai rajzórákon erre ritkán nyílt alkalom.

Volt figuratív korszakod is. Miért tartod fontosnak, hogy az absztrakció mögött biztos rajztudás álljon?

Különböző művészeti iskolákban tanultam, ahol végig kellett menni az alapokon: embert, tájat, tárgyakat kellett rajzolni és festeni. Szerintem ez így helyes. Meggyőződésem, hogy az lehet igazán jó absztrakt művész, aki képes ábrázolni, amit lát, és ebből a tudásból jut el a redukcióig. Én nem elutasítottam a figurális tudást, hanem magammal vittem az absztrakcióba.

Mérnöki háttérrel érkeztél a képzőművészetbe. Mit adott ez a gondolkodásodhoz?

Tájépítészmérnökként végeztem, később a Budapesti Műszaki Egyetemen színdinamikai szakmérnöki diplomát szereztem, majd a Budapesti Metropolitan Egyetem vizuális ábrázolás szakán tanultam. A mérnöki képzés egyik alapvető elvárása, hogy az ember elolvasson egy alaprajzot, azt rögtön térben lássa maga előtt, majd ezt a térbeli képet le is tudja rajzolni. Folyamatosan ugrálni kell két és három dimenzió között, fejben és kézzel egyaránt.

Ez annyira beépült a gondolkodásomba, hogy természetes módon jelenik meg a munkáimban. Élvezem a perspektívában rejlő lehetőségeket, a trompe-l’œil-hatást, azt a bizonytalanságot, amikor nem lehet rögtön eldönteni, síkot vagy teret látunk-e.

A munkáid személyes és érzelmi történetekből születnek, mégis letisztult geometrikus formákban jelennek meg. Hogyan történik ez az átalakítás?

Mindig a saját életem eseményeiből, a velem vagy körülöttem történő dolgokból indulok ki, majd ezeket próbálom átfordítani a saját nyelvemre, a geometrikus absztrakcióra. A színek és színfelületek, az egymással találkozó formák, a különböző erejű szögek, egy kör, egy négyzet vagy egy háromszög viszonya rengeteg érzelmet, indulatot és erőviszonyt képes megmutatni. Egy forma közeledhet a másikhoz, kiszoríthatja, megtarthatja vagy fenyegetheti. Ezekből az elemi kapcsolatokból építem fel a történeteket. Nem lecsupaszítom őket az érzésektől, hanem a lehető legtömörebb formába sűrítem mindazt, ami zsigeri bennük.

Vasarely szerint a művészetnek demokratikusnak kell lennie. Közel áll hozzád ez a gondolat?

Igen, fontosnak tartom, hogy a művészet mindenkihez eljuthasson. Vasarely példaértékű módon gondolkodott erről: nyomatokkal, széles körben megjelenő formákkal elérhető műtárgyakkal próbálta hozzáférhetővé és élvezhetővé tenni a művészetet bárki számára. Én nem feltétlenül ugyanazt az utat járom, de az alapgondolattal egyetértek.

Mikor ismerted fel, hogy a nagyon személyes történet mások számára is érvényes lehet?

Egy kedves barátom nagyon határozottan javasolta, hogy foglalkozzam személyes dolgokkal. Eleinte azt gondoltam, hogy ez senkit sem érdekel majd, sőt önző vállalkozásnak éreztem. Amikor mégis megfogadtam a tanácsát, és a saját problémáimat kezdtem műtárgyakká fordítani, kiderült, milyen jó dolgozni velük. Az alkotás terápiás folyamattá vált, és érdekes módon ekkor érkeztek az első nagyobb szakmai sikereim is. A saját tapasztalatommal kérdéseket tehetek fel, másoknak kapaszkodót vagy lehetséges megoldási kulcsot adhatok.

A Covid idején például mindennap közzétettem egy kis munkát az akkori félelmeimről, az otthon maradás nehézségeiről és azokról a megoldásokról, amelyekkel megpróbáltuk átvészelni az időszakot. Sokan írták, hogy ők is ugyanezt élik meg, és arra biztattak, folytassam a sorozatot. Fizikailag távol voltunk egymástól, a műveken keresztül mégis létrejött a kapcsolód 

A személyes problémákon a művészeten keresztül való dolgozásról, az alkotás terápiás vonatkozásairól szólt az idei Art Is Therapy című kiállításod is az Art Cornerben. Mit jelent számodra a művészet terápiás ereje?

Amikor elkezdek dolgozni egy témával, sokáig forgatom magamban. Végiggondolom, milyen kimenetelei lehetnek egy történetnek, milyen válaszokat vagy megoldásokat lehet találni. Közben állandóan rajzolok: egy-egy munka előtt rengeteg skicc készül. Amikor végre megtalálom a megfelelő formát és a hozzá tartozó színeket, akkor kezdem megvalósítani a tárgyat. Ebbe olykor szokatlan anyagok, talált vagy korábban használt tárgyak is bekerülnek.

Az egész folyamat olyan, mint egy jó értelemben vett láz. Ez az állapot akár hónapokon keresztül végig tud vinni, megtart, és a nehéz pillanatokban is ki tud húzni a sárból. Hajt előre a gondolat, hogy ezt meg kell csinálnom.

A terápia számomra nem azt jelenti, hogy a mű automatikusan megold minden problémát, hanem hogy az alkotás közben formát adhatok annak, amit másként nehéz volna megérteni vagy elviselni.

A kivitelezésed feltűnően precíz: élesek a kontúrok, homogének a felületek. Hogyan épül fel ez a rend?

Ha feszített vásznon dolgozom, többnyire nagyon pontos, hard edge jellegű felületet szeretnék létrehozni. Maszkolószalaggal választom el egymástól a részeket, így tudok éles kontúrokat kialakítani a vásznon vagy más hordozón.

Amióta három gyermekem van, el kellett fogadnom, hogy otthon valószínűleg sohasem lesz olyan rend és tisztaság, amilyen nekem igazán jólesne. A műteremben és a munkáimon viszont akkora rend lehet, amekkorát csak szeretnék. Itt élem ki a rend iránti vágyamat.

Gyakran használsz erős, neonba hajló színeket, amelyek szinte megmozgatják a felületet. Honnan ered ez a színvilág?

Már korán felfedeztem, hogy ha egy erős, tiszta színnel megfestett felületet fehér sík felé fordítok, azon színes reflex jelenik meg. Nagyon szeretem ezt a finom effektust: a tárgynak mintha színes árnyéka volna. Színdinamikát is tanultam, tehát tudományos oldalról sokat foglalkoztam a színekkel. Végül mégis arra jutottam, hogy alkotás közben intuitívan kell használnom őket. Hagyom, hogy megérkezzen egy vad ötlet, és ha érzem benne az erőt, nem próbálom megszelídíteni. Sokszor éppen egy váratlan szín vagy finom kontraszt teszi izgalmassá a munkát, készteti arra a nézőt, hogy visszanézzen, és meg akarja érteni, mi vibrál benne.

A párizsi 193Gallery Abstraction Is Freedom című csoportos kiállításán a sarokban elhelyezett munkáid is erős térélményt hoztak létre. Mikor kezdett a festészeted kilépni a síkból?

A két- és háromdimenziós gondolkodás a mérnöki múltamból eleve következett. Mindig érdekelt, hogyan léphet kapcsolatba a kép a fallal, a sarokkal vagy az egész kiállítótérrel. Egy mű nemcsak önmagában létezik: a környezete, a néző helyzete és mozgása is alakítja. A reliefszerű munkákban és a nagyobb installációkban ezt a játékot közvetlenül is meg tudom jeleníteni. 

Az anyaságról és a családdá válásról szóló munkáidat gyakran a feminista művészet felől is olvassák. Te hogyan viszonyulsz ehhez?

Az ösztönös válaszom sokáig az volt, hogy nem vagyok feminista, mert számomra természetes, hogy mindannyian egyenlők vagyunk. Ha azonban körülnézek a világban, azt látom, hogy ez az egyenlőség nagyon sok helyzetben nem létezik, sérül. Az egyenlő jogokért állok ki, nemtől, származástól vagy bőrszíntől függetlenül. Amikor azt tapasztalom, hogy valakit nem egyenlő módon kezelnek, igyekszem beleállni a helyzetbe.

Régi fiókokat, szerszámokat és más használati tárgyakat is beépítesz a műveidbe. Mi vonz ezekhez a megkopott felületekhez?

Nagyon szeretek talált tárgyakkal dolgozni, és tisztelettel figyelem azokat az elődeimet, akik szintén használták őket. Ez egyfajta alázat az anyag és a tárgy múltja iránt. Vizuálisan is izgat, mi történik, ha a geometrikus absztrakció vagy a minimal art tiszta szerkezetét egy régi, kézhez formálódott, ergonomikus felülettel ütköztetem. A két világ közötti feszültség új jelentést ad mindkettőnek.

Körülbelül két éve a textil is megjelent a praxisodban. Hogyan találtad meg azt a módszert, amelyet valóban sajátodnak érzel?

Régóta vonzott a textil, de nem akartam hagyományos módon használni, és nem láttam értelmét annak, hogy egyszerűen megismételjem a nagy elődöket. Arra vártam, hogy olyan eljárást találjak, amely rám jellemző eredményt hozhat. Kísérletezés közben jöttem rá, hogy ha a textilt mindkét oldaláról, sok rétegben akrilfestékkel itatom át, akkor merev, mégis formálható anyag keletkezik. Az én szigorúan szerkesztő gondolkodásom és az anyag saját természete találkozik benne; éppen a kettő közötti állapot érdekel.

Hatodik éve dolgozol a Szentendrei Régi Művésztelepen. Mit jelent számodra ez a hely?

Az életem egyik ajándéka, hogy itt alkothatok. Amikor megérkezem, sokszor úgy érzem magam, mint a gyerek, aki megáll a játszótér kapujában, és nem tudja eldönteni, melyik játékhoz szaladjon először. Fantasztikus lehetőség, hogy van egy hely, ahol ennyi mindenbe belefoghatok. Szentendre ráadásul gyerekkori álom számomra. A szüleimmel sokat jártunk ide: megnéztük a kiállításokat, sétáltunk a Duna-parton, fagyiztunk és kirándultunk. Ma is különös érzés, hogy felnőttként ugyanide járhatok dolgozni.

A művésztelep kiállítóterében készülő tárlaton milyen állítást szeretnél kibontani?

Régóta készülök rá, egyelőre főként fejben és rajzokkal. Sipos Tündével, a kiállítás kurátorával rendszeresen találkozunk, ötleteket és előképeket gyűjtünk, megbeszéljük a lehetséges irányokat. Már tudom, hogy szeretném egy kissé megfordítani a kiállítások megszokott hierarchiáját. Többnyire úgy gondolunk a galériára, mint háttérre, amely befogadja a sorban elhelyezett műveket. Itt maga a különleges, mérnöki szempontból is izgalmas, több helyiségből álló tér kerül előtérbe, vele együtt pedig Szentendre és a bennünket körülölelő természeti környezet.

Ehhez finomabb, visszafogottabb szín- és anyaghasználatot tervezek, és olyan műveket, amelyek részben elrejtőznek a térben. Most nem az a cél, hogy a kiállított tárgyak egyszerűen elfoglalják a galériát. Azt szeretném, hogy a látogató magára a helyre is érzékenyebben figyeljen.

Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu