A fordítások során miért esett a választása Shakespeare-re?
A fordításokat a színházak rendelik meg, én csupán a vendéglős vagyok, akitől ha rendelnek, kiszolgálja a betérőt. Szükség van a változásra, egyrészt azért, mert az újdonságokkal, ahogy egy-egy új díszlettel, kellékkel, úgy egy újabb szöveggel is felszabadulnak bizonyos energiák a színpadon. Másrészt a közönségnek is megváltozik az ízlése, ma már sokkal jobban figyelnek a darabok pszichológiájára, kíváncsiak például arra, mikor és miért kezd el gúnyolódni az egyik szereplő a másikkal. Shakespeare pedig nagyon jó ebben. Mire véget ér nála egy jelenet, az erőviszonyok teljesen megváltoznak, a mai nyelv segítségével pedig könnyebben megérzi a közönség az olyan apróságokat, hogy mikor veszi át egy bizonytalan ember felett az irányítást egy másik, vagy hogy a harmadik mikor válik a beszélgetés során pökhendivé.
Elődei, más magyar fordítók is jók voltak abban, amiben Shakespeare?
Vörösmarty, vagy Arany is nyílván érezték ezeket a finomságokat, de annyira más volt az a néhány kis nyelvi jel, amivel kifejezhetőek voltak ezek, hogy azokat ma már fel sem ismerjük. Ma már csak azt látjuk rajta, hogy régi. Olyan ez, mint mikor ránézünk nagyanyáink osztályképére, és azt látjuk, hogy mindenki teljesen egyforma, mert az adott kor stílusirányzata ledominálja az egyediséget. Ha a mai nyelven fogalmazzuk meg ugyanezeket, azért a közönség is hálásabb, hiszen könnyebben megérti, mikor kezd el szemtelenkedni az, aki a jelenet elején még csúszva-mászva közelített beszélgetőpartneréhez. Különösen igaz ez a humoros részekre, ma már ugyanis csak a tudósok lábjegyzeteiből tudjuk, hogy mit szánt Shakespeare kétértelmű megjegyzésnek. Azóta 400 év eltelt. Érdemes ezeket átírni, ha kell, alpári eszközökhöz nyúlni, hogy nevetésre bírjuk a nézőket ? azt hiszem, ezzel Shakespeare is elégedett lenne. De ő a tragédiáiban is rendszeresen humorizált. Például a Hamletben a sírásók a ?to lie? ige kétértelműégével (hazudni, feküdni) játszottak. Nekem meg azt volt bátorságom írni a sírásó nevében, mikor Hamlet megkérdezi, milyen embert temetnek a sírba, hogy ?olyat, aki túl van már a síráson, de nincs túl még a sírásón.? Holott ez egyáltalán nincsen benne az eredetiben.
A tegezés-magázás is előtérbe került az ön fordításaiban.
A régi fordítók mindig csak tegezést használták, mert középkorinak gondolták a szöveget ? ahogy például Szofoklész, Julius Ceasar, vagy a Biblia szövegeiben nem találkozunk magázással. Shakespeare azonban reneszánsz író volt, az ő korában nagy szerepet játszott az udvariaskodás, és így a magázás is. A mai angol nyelvvel ellentétben akkoriban még megkülönböztették a tegezést és a magázást egymástól a ?you? (maga) és ?thou? (te) szavakkal ? bizalmaskodó, vagy éppen sértő célzattal, éppen úgy, ahogy ma. A Vízkeresztben például, amikor a fiú után szalad az udvarmester, hogy ő hagyott-e el egy gyűrűt, természetesen magázva szólítja meg az ismeretlent. Ezt azonban figyelmen kívül hagyták a korábbi magyar fordítók. A magyarban még a 20. században is kiválóan érzékelteti a két forma közti különbséget Molnár Ferenc Üvegcipő című darabjában, amikor Sipos úr és a hotelosnő szeretőkként mások előtt magázzák, egymás között pedig tegezik egymást. A mai színpadon azonban nem működik mindig ugyanez. Hamlet és az anyja közötti hálószobai nagy veszekedésnél ugyan az eredeti szövegben az erőviszonyoknak megfelelően egyszer tegezi, másszor magázza Hamlet az anyját, ugyanezt a magyarban nehéz jól visszaadni. De ugyanilyen érdekes, hogy a Szentivánéji álomban a mesteremberek is magázzák egymást, mert kifinomult úriembernek képzelik magukat.
Hány fordítói változat után születik meg a végső szöveg?
Folyamatosan változtatom a szöveget, előfordul olyan is, hogy a színésznek véletlenül rászalad a nyelve valamire, ami jobb, mint az én megoldásom. Megcserélek például két szót a saját jegyzeteimben. Most például az Uránia mozi jelentkezett, hogy a londoni Globe Színház előadását vetítik ? ők is az éppen legfrissebb változatot kapják meg feliratozáshoz.
Mennyit változtatnak az eredeti szövegen az angolok, amikor színre visznek egy-egy Shakespeare darabot?
Az angol nyelvű országokban a kőszínházak, ha ki is húznak egy-egy nehezebb sort, nem írják át Shakespeare-t. Csak az iskolai előadások kedvéért könnyítenek a szövegen, de azokat nem adják ki. Amerikában egyébkéntmegjelent egy sorozat ?No fear Shakespeare? (Nem kell félni Shakespeare-től) címmel, melynek az egyik oldalán az eredeti szöveg, a másik oldalán prózában olvasható ugyanaz. Én is szoktam puskázni belőle, ha másért nem, akkor azért, hogy megtudjam, hátha akad egy humorforrás a szövegben, amit én nem vettem észre. Aztán olykor rájövök, hogy ők sem látnak az eredeti szöveg mögött plusz tartalmat. Persze nem tudhatjuk, a mai magyaroknak mennyire lennének közérthetőek Zrínyi szövegei, ha kivételes tehetségű drámaíró lett volna. Hiába szokatlan Shakespeare nyelve ugyanis az angoloknak, az írek angolja is az számukra, mégis megértik, mert hozzászoktak. Londonban nem rég az Othellót láttam, ahol az eredeti, igen nehéz szöveg tökéletesen megállta a helyét. Sírt és nevetett a közönség. Lehet, hogy a legnehezebb részeket kigyomlálták belőle, de akkor is hűek maradtak az eredeti szöveghez.
Shakespeare számos eddigi fordítója közül van kedvence?
Darabonként más. A Rómeónál Mészöly, a Viharnál Eörsi, a Hamletnál Arany. A 19. századi Vajda Pétert nagyon szerették a színészek, színházi ember volt, ő írta , hogy ?Valami bűzik Dániában?, (Arany itt úgy fogalmaz: ?Rohad az államgépben valami?), és Vajda elég ripacs volt ahhoz, hogy visszaadja Shakespeare humorát. Tőle származik a ?Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés? is, Arany pedig tőle vette át némi rábeszélés után, mert eredetileg ő kissé filozofikusan ?a lét vagy a nemlét kérdése ez? megoldást használta.
Ön mennyire volt merész a fordításaiban?
Nálam sokszor inkább fordítva zajlott ez, többször rám szóltak már, hogy túl irodalmiasan fejezem ki magam. Amikor azt akartam írni valahol, hogy ?Rám küldted a barátodat csalárdul?, a színészek elképedtek, hogy hát ilyet csak az operában szabad mondani. Így lett a csalárdulból galádul.
Min dolgozik jelenleg?
A Lear király-fordításomat adtam oda legutóbb a székesfehérvári társulatnak. Mivel azonban a színházuk Vörösmarty nevét viseli, aki szintén lefordította a darabot, a kettőt fogják ötvözni az előadásban. Így olyat tehetnek meg, amit én nem: hiába tetszik egyik vagy másik elődöm egy-egy sora, legfeljebb csak irigykedhetem, de át nem vehetem.
