Baranyai a láthatatlan láthatóvá tételén fáradozik minduntalan. A képein semmi nem az, amit a felületre rak, pedig jó vastagon hordja fel az olajfestéket, szinte domborműveket csinál. Mintha utánozni akarná az anyagot, amiből a festmény tárgya keletkezett. A képvastagság, és a képméret is felerősíti a szuggesztivitását, amit a bátrabbak Csontváryéhoz hasonlítanak. Az új képeken már szinte abnormális a festékmennyiség, - állítólag ezt egyszer még tanuló korában a palettájáról leste el, ahonnan már törni lehetett a festék cseppköveket - nyilván egy vagyonba kerül. A téma változott kicsit; a természet, az állatok, a globális világfalu továbbra is a nagyító alatt van, csak most nem ezer állatból álló marhacsordák, sirály hadak és tonnányi ürülékük a sziklafalon, nem mezőgazdasági mandalák, végeláthatatlan autótelepek, vagy maga a Föld bolygó került vászonra, hanem az esendő hús, a velő, a medúza meg a lávakő. Persze, ha arra gondolunk, hogy a végtelenségig nagyítható, és kicsinyíthető, fraktál-elméleti munkákról van szó, akkor ugyanaz van fenn, ami lenn, és nem zavaró a lejjebb ereszkedés. Hiszen láthattunk már földtörténeti csigának látszó tárgyat, amiről utóbb kiderült, hogy antik épületrom is lehetne akár. Érzékcsalódás boldog áldozatai vagyunk, egyszerre utazhatunk a mikro- és a makrokozmoszban is Baranyai képei nyomán. A bizonytalansági faktort, a világűr tágulásától, vagy hirtelen összerándulásától való félelmünket a kiállítás megnyitója is fokozta egy keveset. A hatra meghirdetett programon még fél hétkor is pangott a galéria, majd, amikor elkezdett gyűlni az embersereg, ki-ki megkérdezte, hogy vége van-e már az estnek, holott még maga a művész sem volt jelen. Később derült ki, hogy nincs is semmiféle megnyitó, félreértés volt az egész, de szerintem direkt így volt tervezve a happening. Viszont addigra már megtalálták egymást a régi ismerősök, és az egymást rég nem látott rokonok. Nem volt jóllakatás, csak egy szolid pezsgőzés és diskurálás a képek között, meg a szigorú szerkezetben lassan feloldódó színeket lehetett látni, a káoszból előbújó rendet, ahol medúzák táncoltak, vulkanikus csikóhal nyerített, a hús tájai mutatták meg magukat, és a velőrózsa álmodott az ember helyett. Ez így elég posztmodern nekem. Az idő nem megy, hanem van és Baranyai közben, a háttérben, szorgalmasan készíti a Nagy Természeti Enciklopédiát, egyre fúrva csak befelé.
A következő kiállítás témája nyilván a sejtbiológia lesz.
