Hogy vagy?
Szabadúszó vagyok, ami ebben a korban nem kecsegtető dolog. A Covid miatt sok munka átvándorolt, párat nem tudtam megcsinálni, és emiatt más vette át őket. Szóval a járvány bekavart, és minden tavaszra csúszott. Nem jó érzés, hogy tolódnak a dolgok, mert dolgozom ugyan, megyek a szinkronba, játszom a futó előadásaimat, de nem azt a tempót élem, mint amit megszoktam. Most jön a tél, és az is nehéz, hogy nem lehet majd a kertben tevékenykedni. Legnagyobb fájdalmam a kutyám elvesztése. Március óta beteg volt.
Nagyon sajnálom!
A sors különben nem véletlenül hagyott nekem szabadidőt, mert nem lehetett őt itt hagyni egyedül. Nem nyaraltam, nem utaztam sehová. Döntéseket jelent számomra, hogy mi legyen, mert most egyedül vagyok, este nincs egy vaú, nincs mellettem egy lény, amely vigyáz rám. Riasztó persze van, de az egészen más, mint amikor egy kutya van melletted. El kell döntenem, hogy adjam el, amit eddig összehoztam vagy legyen új kutya. Arra gondoltam, hogy lett időm színházba járni, és elindulok előadásokat nézni. Azt is tervezem, hogy újra tornázni fogok. Mindig jártam testépítő edzésekre.
Akkor emiatt is vagy ilyen csinos!
Azért ez erős túlzás! Már nem vagyok olyan sportos, mint mikor még hetente kétszer-háromszor edzettem. A zumbával is kacérkodom; nem tudom eldönteni, melyiket válasszam. Muszáj valamit csinálni, a hajamnál fogva húzom fel magam. Most itt van a lányom, vele is sokat beszélgetünk ezekről. Amíg megvolt a kutya, ha covidos időket éltünk is, kirándultunk, sétáltunk. Kati három hónapig itt lakott velem az ő két kutyájával, és velük kilométereket mentünk naponta. Az sportos érzetet adott, ami most nincs. Van, hogy elmegyek úszni, de néha megunja az ember, pedig muszáj valamit mozogni.
De nem akarok panaszkodni, mert rengeteg gyönyörűség vesz körül. Szeretem nézni, ahogy a madarak az itatómban fürdenek, és csámcsogják a magokat, amiket a gazdaboltban vásárolok nekik. Ültetem az árvácskákat az ablakba, szedem össze a lehulló körtét. Van egy kis kandallóm, begyújtok, és ropog a tűz. Egy kis hídon kell bejönni a házamba, ennek ellenére nem vagyok elzárva a világtól, pont ez a jó benne. A Dera-patak folyik előttem, és a patakpartot meg a hidat is rendben kell tartani. A kövekből surranókat építettünk a vízbe, oda jönnek a kacsák, ott úszkálnak a vadlibák, a halacskák. El vagyok ájulva, amikor tavasszal a legnagyobb szemétdomb tetején is kinyílik egy-egy virág. A növényt furcsa módon nem érdekli, hol van, csak teszi a dolgát: virágzik. Amikor az ember fiatalabb, akkor ezeket még nem veszi észre, de amikor kicsit lelassul, akkor rácsodálkozik a világra. A lányom (Gáspár Kata színművész – a szerk.) is szeret kertészkedni. Ma elmegyünk tököt venni, megfaragjuk, és közben életünk első bográcsgulyását is megfőzzük.
Szülinapi ebéd lesz?
Nem, bár már kaptam ajándékokat, ami nagyon jólesik.
Szereted a szülinapokat?
Jaj, nem! Egyre több van, és amikor az „előtted álló óra” háromnegyedet mutat, és már csak egy negyed van hátra, az rossz érzés. Ezt te még nem érted.
Dehogynem! Ötvenéves vagyok.
Ó, hát az semmi. Mondjuk amikor ötvenéves lettem, zokogva hívtam Ráckevei Annát, hogy vége az életnek. Már a negyvenediknél is „majd meghaltam”. És a hatvannál is. Most pedig azt mondom: Istenem, mi bajom volt, amikor ötvenéves voltam? Tök jó az a kor. Akkor mentem Los Angelesbe, akkor voltam Szicíliában filmfesztiválon a Szenvedély című filmmel, és ha visszagondolok, semmi bajom nem volt. Negyvenévesen szültem Katit. De már harmincévesen is kivoltam a koromtól. Ha viszont most kimondanám, mennyi leszek, az már tényleg borzasztó.
Pártos Erzsike 86 évesen is ropta a táncot, de hát nem vagyunk egyformák. Egy bizonyos kor után nem tudhatod, mikor mi jön, ez a nehéz benne. Ugyanolyan problémáim voltak a térdemmel huszonéves korom óta, mint most, csak akkor ha három napig nem mozgott, beemeltem a lábamat a kezemmel a kocsiba, és úgy vezettem, aztán elmúlt. Ha most egy ilyen jön, akkor nem tornázni küldenek, mint fiatalon, hanem orvoshoz. Akkor kezdtem testépíteni, mikor fájt a vállam és a hátam, és két hét múlva minden elmúlt. Most hasonló esetben jön a gyógytorna. Na ezért kell menni, és csinálni a dolgokat, bármilyen nehéz.
Kitől örökölted a temperamentumodat, a humorodat, a kisugárzásodat, amit egyébként a lányod továbbvisz?
Anyukám kemény, jó kedélyű kaukázusi asszony, tanárnő volt, a nagy Oroszországból származott. Gyönyörűen énekelt, ő is színész akart lenni, de nem engedték neki, mert a családban ilyen „rossz pályát” választó nő nem lehetett. Apám visszafogott, csendes, mosolygós tengerész volt. Ketten vagyunk testvérek az öcsémmel. Anyám a tengerbe volt szerelmes, apám meg az osztrák véréből kifolyólag a hegyekbe. Fura módon az öcsém állandóan Ausztriába, a hegyek közé jár, én pedig a tengerre. Ilyen a genetika.
Akkor te megvalósítottad anyukád álmát azzal, hogy színésznő lettél.
Igen. Amikor egy reggel azt mondtam neki: „Anya, én a színművészetire szeretnék jelentkezni”, támogatott. Senki sem sejtette a családból, hogy az orvosi mellett oda is beadtam a jelentkezésemet. Meglepett, hogy anyukám nemhogy nem ellenezte, de végig mellettem állt – akkor is, amikor elsőre nem vettek fel –, és nem mondta, hogy tessék valami mást választani. Ő is, apám is mindent megnéztek, amiben szerepeltem.
Versenytáncos voltam a Budai Táncklubban, oda is eljártak a kedvemért. Akkor indult a Savaria táncverseny, amikor nekem abba kellett hagynom a táncot, mert egy karácsonyi fellépést követően hideg Trabantban vittek haza, és mellhártyagyulladást kaptam. Lett egy folt a tüdőmön, egy hónapig feküdnöm kellett, és nem engedtek többet a parkettre. Volt egy udvarlóm, és ő sem akarta, hogy folytassam a táncot, én meg éveken át elsírtam magam, amikor megláttam a tüllruhámat a szekrény aljában, összegyűrve. Énekelni, táncolni egy csoda! Emlékszem, fantasztikus volt a Játékszínben a Mennyei hang, ami a legrosszabbul éneklő operaénekesről szól, és élőben kellett énekelnem az Éj királynőjét meg Lakmét!
Olyan jó hallgatni téged! Mesélj még a pályádról!
A József Attila Színházban játszottam A makrancos hölgyet Szilágyi Tibivel, Schwajda Csoda című darabját, és ott ment a Szerelmeim is, amit egy olasz páros Monica Vittinek írt. Élő zenekar kísérte az előadást, és megtanultam szaxofonozni. A Nemzeti Színházból Az ügynök halálát Blaskó Péter miatt őrzöm a szívemben. Nagy kedvencem volt az Angliai Erzsébet a Vígszínházban vagy A tizedes meg a többiek, mert abban Szását, az oroszt alakítottam, akit átoperáltak, és miközben ezt tették vele, orosz dalokat ordítottam. A hitelesség kedvéért felvettem a kapcsolatot az orosz rokonokkal, hogy küldjenek valamit, amit elő tudok adni. Sok szép emlékem van!
Színpadon és filmen egyaránt szereted feszegetni a határaidat. Melyik volt az ilyen esetek közül a legemlékezetesebb számodra?
A pályám elején a Szikrázó lányok például vagy a Makra. Ez utóbbi kedvéért megtanultam kipufogódobokat hegeszteni. Álnéven, Bán Ildikóként jelentkeztem a gyárban, nem színésznőként akartam tanulni. A vezetőség tudta ugyan, ki vagyok, de vigyáztak, hogy a munkatársaim számára ne derüljön ki, és emiatt ugyanúgy kezeljenek, mint a többieket. A Szikrázó lányok című film forgatása előtt futószalag mellé álltam tanulni: oda, ahol a savanyúságos üvegek tetejére teszik a fedelüket, és előtte egy gép kiszívja a levegőt. Az első napon úgy bedagadt a kezem, hogy azt hittem, végem van. A többiek látták, milyen lelkes vagyok, ezért otthagytak, és elmentek cigizni, szóval mindent én csináltam: tetőt raktam, válogattam a paradicsomot és szippantyúztam. Egy főnök felajánlotta, hogy alumíniumot hegeszteni is megtanít. Na, akkor visszajöttem a színházba.
A Sok hűhó semmiért című előadásban harmóniumon játszottam, egy görög darab kedvéért megtanultam okarinázni, Szabó István filmjéhez pedig egy hónapon át nagybőgőórákat vettem. Szívesen tettem, hiszen kilenc évig zongoráztam, szolfézst tanultam. Most a Nine című musicalben, az Operettben és egy gyerekdarabban, az Átriumban játszom, és ezekhez is itthon tanulom a kottát.
Különleges hangod van!
Igen, így születtem, állítólag szemölcs volt a hangszálaim alatt. Micsoda mázli! Viszont ettől sérülékenyebb lett a hangom. Amikor a filmvásznon egy szinkronszerepben sikítok, akkor ötfelé szól. Kati órákon át képes elváltoztatott hangon beszélni a szinkronban, és egyáltalán nem fárad el a torka. Neki egészséges hangja van. Amikor az első filmjét csinálta, Vajda Pista szinkronrendező azt mondta: „Ildi, a lányodnak olyan hangja van, hogy sokra fogja vinni vele.”
Ikonikus szinkronszerepeid is vannak. Olyan világsztároknak kölcsönözted a hangod, mint Glenn Close, Meryl Streep, Diane Keaton.
Az Annie Hall szinkronja során Kern Andrissal mezítláb ugráltunk a műteremben, és hatalmas vászonra szinkronizáltunk. Fantasztikus volt dolgozni! Most nincs idő. Bemész egy stúdióba, kapsz egy fülest, és egyedül vagy. Régen, amikor a Nicsak, ki beszél?-t szinkronizáltuk, egyszerre hárman voltunk ott, és ha valaki gesztikulálás közben szétdobta a kezét, beestünk a hangfalba. Rengeteget nevettünk. Szórakozásként éltem meg a szinkront. Felszabadított, jó játék volt.
Egyszer a nemrég elhunyt Erzsébet királynővel is beszélgettél. Izgultál, mielőtt találkoztál vele?
Nagyon! A brit nagykövetség udvarán a királynő születésnapja alkalmából kerti partit rendeztek, és valahogy én is rákerültem a meghívottak listájára. Politikusok, sportolók, művészek, szóval egy csomó ismert ember volt ott. Bemutattak a nagykövetnek és a feleségének, azután jött Diana és Charles. Diana állati helyes volt. Kibújt a cipőjéből, mert azt mondta, nagyon fáj benne a lába. Jót beszélgettünk. Amikor egy más alkalommal a királynő érkezett látogatóba, akkor is meghívtak. Az idő tájt elég jól beszéltem angolul. Kölcsönkaptam egy gyönyörű ruhát, bementem a filmgyárba, és kontyba fésülték a hajamat. Kamarazenekar várt a Néprajzi Múzeum előterében, majd felmentünk az ültetési kártya szerint az asztalnál helyet foglalni. A királynő középen ült, Göncz Árpád mellett. Arany evőeszközökkel ettünk, és mindenki háta mögött ott állt egy pincér.
A vacsora után vonultunk lefelé a lépcsőn, aminek az alján ott állt Marton László (a Vígszínház egykori igazgatója – a szerk.), és mellette az összes többi színházigazgató, az élsportolók és a nagy művészek. Nem sokkal azelőtt mondtam fel a Vígben, és Laci haragudott rám. Rettentő jó érzés volt, hogy mégis én jöhettem le a lépcsőn a királynő mögött, és ezt nem nagyképűségből mondom. Később odajött hozzám a testőr, hogy bemutasson a királynőnek. Majdnem elájultam! Beszélgetett velem! Amikor az est végén a diplomataautó hazavitt, éjjel kettőig ültem a konyhaasztalon, meséltem a családnak, és tudtam, hogy az az este felejthetetlen marad számomra. Rengeteg jó sztorim van, annyi minden történt velem!
Sokfelé jártál?
Igen, és külföldi ügynökség is felvett volna. A csehek forgatni hívtak, de nem mentem. Mindig kitaláltam valamit, de a gyerekek miatt, meg mert ragaszkodós vagyok és magyarnak érzem magam, maradtam. Nekem bőven elég volt az is, amikor Mészáros Mártával elmentünk forgatni pár napra a Tátrába. Akkor is hiányoztak a gyerekeim.
Nem volt könnyű anyának lenni a színjátszás mellett, és esküszöm, nem is tudom, hogyan csináltam. Amikor volt öt percem, már rohantam hozzájuk. Úgy tanultam, hogy ült a fiam (Gáspár Gergely, a Péterfy Bori & Love Band dobosa – a szerk.) az ölemben, velem szemben pedig Lejtényi Éva, a drága súgónő, és mondtuk a szöveget otthon. Nehéz korszak volt. Rettegtem, amikor megálltam Horvai (Horvai István egykori színházigazgató – a szerk.) előtt, hogy „be kell vallanom valamit”. Ő persze rögtön kitalálta, hogy kisbabát várok, és nagyon kedves volt, pedig Csehov-sorozatot akart csinálni, és tudtam, hogy számított rám. Olyan ötleteket tudtam felvinni a színpadra, amiket az orosz nagymamámtól tanultam, ezért különlegességnek számítottak.
Miért szereted ennyire a színészetet?
Először hedonista vagy: baromi jó, hogy felfedeznek a főiskolán, filmezni hívnak, és fantasztikus érzés, hogy kellesz. Nagy filmekben játszol; persze van, hogy megbuksz, de talpra állsz. Ez évekig megy, majd lassan kialakul, hogy nemcsak a saját örömöd van ebben, hanem másokra is hatsz. Például amikor egy Molnár Ferenc-darab után meghajoltam, láttam, hogy az első sorban könnyes volt a nézők szeme, de közben mosolyogtak és boldogok voltak. Hatást lehet elérni, és az annyira jó érzés!
Rendkívüli, az életben nagyon ritkán előforduló pillanatok, amikor fentről kapsz valami segítséget. A színpadon mindennap ugyanúgy kéne teljesíteni, de hol így, hol úgy sikerül. Filmforgatásokon mindig van egy katartikus pillanat, amiért imádkozol, hogy adja meg a Jóisten. Hogy ne ismételjem önmagam vagy történjen valami rendkívüli. És amikor egyszer csak megérzed, hogy jön ez a szál – amit szavakkal nem lehet kifejezni –, akkor felszabadul a lelked, a tudatod. Az valami olyan csúcspont az életben, ami után ha hazamész, még nem fekszel le, hanem üldögélsz egy darabig, hogy ne múljon el az a nap, mert kaptál valamit, és mást nyújtottál, mint addig bármikor.
Közben ezek a nagy pillanatok néha annyira meg is gyötrik az embert! Előfordult, hogy elrohantam, és sírva azt mondtam Fehér Gyuri rendezőnek: soha többet nem akarok ilyet átélni. Aztán persze alig vártam, mikor jön az új, szép és gyötrelmes kihívás. Ilyen idealista szőke maradtam, aki rajong, és megpróbál utakat keresni.
Mindenféle újdonság érdekel, mert azok tudják az embert kirángatni a megszokottból. Minden munka elején elmondom, hogy csak egyet kérek: azt a tiszteletet nem szeretném kapni, ami a művésznőnek jár, mert akkor megbénulok, és egyáltalán nem tudok dolgozni. Ildikó vagyok. Csak azért, mert idősödöm, ne nézzenek rám úgy, mint egy szoborra. Van bennem egy ösztönlény Ildikó és egy másik, aki sokkal okosabban tud dolgokat megfogalmazni. Ez persze a színpadon is így van. Állandó keresés, hogy hol van a határ az agyadban, ameddig a saját énedből kilépve el tudsz menni egy szerep megformálása kedvéért, és honnan jössz vissza. Ki kell söpörnöd magadból mindent, médiummá válnod, és akkor jöhet az a pillanat, hogy „kamera indul”.
Nyitókép: MTVA/Zih Zsolt
