Ideál pilóta a földön – Az üvegcipő a Vígszínházban

Hogy szívfacsaró szerelmi történetként, vagy egy „feneketlen szívű” cseléd önsorsrontó, ostoba képzelgéseként olvassuk Az üvegcipőt, bizonyára függ lelki habitusunktól, hangulatunktól. Molnár vígjátékában éppen az a zseniális, hogy mindkét módon hiteles. Hiszen itt ez a szemétdombra született hercegnő, aki távolról rokon, közelről cseléd; monoton és nyomorúságos hétköznapjaiba csak színes ábrándjai hoznak boldogságot. Ezekben a varázslatos fantáziákban Sipos, a mogorva, öregedő bútorasztalos csodás ideál pilóta, az élet színház, sőt, lányregény, amiben még szenvedni is jó – okozza azt a cipőben maradt kavics, vagy egy rossz hírű házban vállalt munka.

Mohácsi István dramaturg és Mohácsi János rendező ezúttal a két olvasat közti mezsgyén egyensúlyoz: hol a szerelmi történet, hol pedig a kíméletlen dráma kerekedik felül. Az első felvonásban még alig változik Molnár Ferenc letűnt időket idéző, mégis szellemes szövege. Olyan az egész, mint egy kamaradráma, egy szerelmi négyszög, amely alatt ott forrong a második és harmadik felvonás szélsőséges indulata és féktelen szenvedélye. Már az első felvonás felvillantja a szerelem számos arcát: az idősödő nő és a fiatal férfi közt vibráló izzástól a nőt és az asztalost összetartó megszokás kényszerén át a fiatal lány ártatlan rajongásáig. És milyen szépek ezek a pillanatok!

A színházban már az előadás kezdete előtti beszélgetésekben is egyre csak Domján Edit nevét lehetett hallani. A Petőfi Színház 1962-es bemutatója az idősek emlékezetében máig élénken él (a fiatalabbak tévéfelvételen láthatták). Agárdi Gábor akkor azt mondta partneréről, hogy a romlatlan cselédlány szerepében jobb volt, mint maga a darab. Nehéz feladat, hiszen egy „mindig bolond”, mégis szerethető lányt kell játszani, aki bár csicseregve adja elő elképesztő butaságait, mélyen, belül hiteles, őszinte és tökéletesen érthető. Az előadás fontos értéke, hogy Waskovics Andrea ilyen. A naiv gyermektől a ragyogó nőn át az önmagából kivetkőző, szenvedélyes szerelmesig minden szín jól áll neki, alakítása magával ragadó.

Stohl András egy tömbből faragott, karcos Siposa eleinte nem fél ellenszenves lenni, hogy aztán a történet előrehaladtával egyre emberibbé, időnként vonzóvá váljon. Kovács Patrícia Adélja is csupa szín, csupa élet, csak hát még a jóistennél is okosabb akar lenni, és magától értetődően vall kudarcot, amikor úgy hiszi: beletörheti magát egy kényszerű, „becsületes” házasságba. A spájzban töltött légyott utáni magyarázkodás a molylepkék támadásáról pedig rendkívül szórakoztató, bravúros epizód. Ebben a történetben azonban a fiatal, se jelleme, se pénze udvarló korántsem egy vágytól megszédült, a realitásokat figyelmen kívül hagyó, lelkes fiú (én előszeretettel olvastam így a drámát), hanem egy számító, hazug ember, akinek kapóra jön a panziós nő szerelme éppúgy, ahogyan a templomi fülkében csókra csábított lány odaadása. Medveczky Balázs épp ilyen ellenszenvesen hozza ezt a tenyérbemászó szépfiút. Remete Kriszta finom, találó jelmezei a korra tett utalásokkal együtt is általános érvényűvé emelik a történetet, Mohácsi András díszlete pedig rendkívül egyszerű, mégis atmoszférateremtő ereje van.

Amit viszont nem értek, hogy miért kerül a nő (mint princípium) Mohácsiék kereszttüzébe. Már a Császár szájába adott mondat: „Maradjunk már emberek, akkor is, ha nők vagyunk” is felszisszenést (és a többségből persze nevetést) vált ki, a minden nő kurva – tán vicces summázatnak szánt – megállapítást egyenesen ledobja magáról a darab. Ahogyan a második felvonás féktelen mulatsága szervesül, még akkor is, ha nemcsak az elhangzó mondatokban, de szerkezetileg is eltér Molnár eredetijétől, ezek a megjegyzések viszont kívül maradnak a történeten. Ráadásul éppen az olyan mondatok helyett kerültek be, mint „Te csak olyan tisztességes vagy, mint minden férfi. És az nagyon kevés.”

Ami pedig egyenesen megrázó, az az utolsó felvonásban elcsattanó pofon. Miről szól mindez? Hogy a „nőverés” manapság belefér? Hogy a hatalom képviselője úgyis visszaél a rá ruházott felelőséggel, és míg előző este a lagziban zabálja a kacsát és önti magába a pálinkát (egyenruhában), addig másnap az őrszobán már meg sem ismeri az őt vendégül látókat?

Ez mind elfogadható, ám valahogy mégis összességében a harmadik felvonás áll legnehezebben a lábán. Radnay Csilla bájos, üde alakítása és a bohóctréfák (a másnaposan az előteret időnként végighányó lánytól a cserepes növény kaspójába vizelő Stetner úrig) ellenére is szétesik, leül. Pedig drámaiságban nincs hiány, és a Víg csapata igazán erős és egységes színt mutat: Horváth Szabolcs ki, ha én nem őrmesterétől Fesztbaum Béla látszólag joviális, ám minden hájjal megkent rendőrtanácsosán, Gados Béla bumfordi fényképészén és Telekes Péter botcsinálta alkalmi költőjén át az egyetemista Virágh Panna édesen naiv csitrijéig.

A nőket persze még az ág is húzza. Vagy az anyjuk. A vendégként fellépő Vlahovics Edit olyan körmönfont bájjal adja elő a lányát pocskondiázó mondatokat, hogy szinte megzavarodunk a méz és korbács sűrű váltakozásán.

Az előadás meghatározó része Kovács Márton és a szakértők muzsikája, akik azonban csak a második felvonás esküvői mulatságában kapcsolódnak be, akkor viszont alapvetően ők határozzák meg az előadás hangulatát, és adnak súlyt a töredékes, egymással párhuzamosan játszódó jeleneteknek. Ahogyan Mohácsiéknál általában: van itt némi cigányozás és „Popovicsozás” (utóbbi Molnárnál is) megfeddő hangsúllyal – lám, ilyenek vagyunk. Ami nem Mohácsiék leleménye, az a Nemzeti Színházazás. Molnárnál ez teljesen természetes: a lány színházba jár, a Nemzeti karzatjegyére gyűjt. Egy olyan országban, ahol a színházi világ megosztottsága a végletekig fajult, ez külön jelentést kap. Pláne, ha a Nemzetiből az ismert körülmények közt távozott Stohl András szájából hangzik el, hogy: – Na, az tenne be, ha a Nemzetibe kéne menni. Ez általában szomorú, és persze a darabhoz nem kapcsolódik.

És hát milyen lehet az élet egy férfival, akinek a csókja olyan, mint ezer Miatyánk? Vagy legalább hat. Ebből is ad némi ízelítőt a Sipos és Irma közti némajáték az előadás végén. Annyi már biztosan látszik: ez bizony nem az „örök boldogság és szép tavaszi május”.

Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a Vígszínház honlapján.

Fotók: Vígszínház / Dömölky Dániel