Ismert karmesterek gyermekeként a zene, gondolom, kiskorodtól az életed része.

A szüleim második házasságából születtem; az előző kapcsolatukból összesen hat testvérem van, de nekik én vagyok az egyedüli, szóval egyke is vagyok. Ketten követjük őket a művészpályán. Édesanyám szülei Botka Valéria és Csányi László voltak, ők alapították a Rádió Gyermekkórusát az ötvenes években. Nekik Kodály volt a mesterük, aki később is figyelemmel kísérte a koncertjeiket. Elkerülhetetlen volt, hogy legyen a lakásban zongora. Olykor odaültem hozzá, de első helyen a ritmus iránti vágy szerepelt, amit volt honnan örökölnöm; mielőtt apám korrepetitor majd karmester lett, előtte az Állami Hangversenyzenekarban timpanizott majdnem 10 évig.

Kiskoromtól fogva doboltam: először a születésnapokra kapott játék hangszerekkel, azután háztartási eszközökből összerakott, komplett dobfelszereléssel. Lázba jöttem az ütős hangszerektől, majd autodidakta módon minimálisan zongorázni is megtanultam. Néha a bátyám, de volt, hogy édesanyám vagy édesapám tanítgatott. Tízéves koromtól azután öt éven át a Szabolcsi Bence Zeneiskolába jártam, amit sajnos a balett időigényessége miatt abba kellett hagynom.

Akkor zeneiskolából tánciskolába mentél.

A szüleim az Operában dolgoztak, édesanyám többnyire balettet vezényelt. Sok időt töltöttem ott kiskoromban, szerettem az Opera akkori légkörét. Volt, hogy napi szinten bevitt magával édesanyám a balett-terembe, és egész próbafolyamatokat ültem végig. Néztem, hogyan próbált többek között Seregi László vagy ifj. Harangozó Gyula, de elsősorban ifj. Nagy Zoltán érintett meg. Multifunkcionális művész volt: nem csupán kifogástalanul táncolt, de színészileg is maximálisan jelen volt a színpadon. Mestere volt annak, hogy minden darabban más és más arcot mutasson meg magából, ami a klasszikus balettben elképesztően ritka. Emlékszem, amikor édesanyámmal az előadásai után hazafelé autóztunk, azon gondolkodtam a gyerekülésben: hogy lehet az, hogy mindig van valami plusz a mozgása mögött. Odafent most már tudja, mennyit köszönhetek neki, mennyire inspirált emberileg, művészileg egyaránt.

Mégsem vezetett az utad egyenesen a balett világába.

Elmentem egy előkészítőre az Andrássy úton, és ott olyan negatív élményben volt részem, hogy utána menekültem a balettól. Olyan öt-hatéves lehettem, és fura érzés volt, hogy nagyrészt lányok jártak oda, meg az egész olyan rideg volt nekem. Akkor és ott elment a kedvem a tánctól, és négy éven át atletizáltam. Szerettem, főleg a hosszútávfutást. De az operába járás nem szűnt meg. Talán ennek köszönhető, hogy ismét felerősödött bennem a balett iránti vágy. Jelentkeztem a táncműre, és felvettek. Tíztől tizenhat éves koromig klasszikus balett szakra jártam, azután lábfejbeli adottságok miatt eltanácsoltak, illetve felajánlották, hogy átvesznek modern szakra, de arra nemet mondtam. Ez életem egyik legjobb döntése volt. De nem akartam felhagyni a mozgással, így jelentkeztem a Budapest Kortárstánc Szakközépiskolába, ami akkor remek műhely volt. Sokat változtam: addig hallgatag gyerek voltam, csak családi környezetben mertem megszólalni; ritkán rosszalkodtam, és keveset beszéltem. Ez az új közeg viszont nagyon sokat nyitott rajtam.

Akkor a kortárs tánc végül bejött?

Igen. Volt egy előadásunk 2011-ben a Trafóban, aminek köszönhetően azt éreztem, hogy a kortárstánc lesz a befutó. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt ott egy hang a fejemben, ami folyton emlékeztetett Földessy Margit színitanodájára, ahova két évet jártam. Margit sokat nyitott rajtam, megszerettette velem az improvizációt. Édesanyám érezte bennem a színészet iránti vonzalmat, ezért 2012 tavaszán tudtom nélkül beíratott a színmű előkészítőjére. Megegyeztünk: két hétvégét maradok, ha nem tetszik, nem csinálom tovább. Az első nap beleszerettem. Abban az évben Máté Gábor és Dömötör András indított osztályt. Otthagytam a táncot, felvételiztem és sikerült. Őszintén nem tudom, mit csináltam volna, ha nem vesznek fel.

Az egyetemi gyakorlatot és az azt követő két évet a Vígszínházban töltötted. Miért jöttél el?

Kezdetben jó volt ott játszani. Jó embereket ismertem meg, és úgy érzem, sok mindent tanultam, tapasztaltam ott. Nekem valahogy az egész rendszerrel volt bajom: gyári tempóban dolgoztunk. Rengeteget játszottunk; előfordult, hogy egy hónapban 28-29 előadásom volt.

Boka szerepében A Pál utcai fiúkban
Forrás: Víígszínház

Szeged lett az a hely, ahol újra nagy lendülettel vártam, hogy próbálhassak, játszhassak.

Amikor a Vígben kezdtem idegennek érezni magam, tanácsot kértem tapasztaltabb kollégáktól, mit kellene csinálnom. Zsótér Sándor és sok más kollégám azt tanácsolta: menjek vidékre, ahol megbíznak bennem, többet terhelnek. Felhívtam egy-két színházat, van-e esélyem, hogy vendégművészként, vagy akár társulati tagként tudnak-e alkalmazni, ugyanakkor arra is fel voltam készülve, hogy szabadúszó leszek. Szóval a bizonytalanságon, a váratlanságon is elgondolkoztam.

Aztán Szőcs Artur felhívott, hogy Szegeden rendezi a Valahol Európában című musicalt és Hosszú szerepében rám gondolt. Nem sokkal később Barnák László és Horgas Ádám megkerestek a szegedi színháztól, és szerződést ajánlottak. Elég jó évadtervet vázoltak rám nézve: nagyon izgalmas szerepek vártak rám, különböző beállítottságú rendezőkkel, szóval igent mondtam.

Hosszú a Valahol Európában című musicalben
Fotó: Szegedi Nemzeti Színház/Kelemen József

Sokan félnek elmenni Pestről, nehogy elfelejtsék őket, vidéken pedig hiányolják a pezsgést.

Számomra ez valahogy klisészerű gondolkodás. Tény, hogy 2018 augusztusában, miközben egy kisbuszban robogtam Szeged felé majdnem az összes holmimmal, volt egy fél óra, amíg valamiféle pánik, vagy ijedtség uralkodott rajtam. De eltelt pár hét, és csodásan kezdtem magam érezni. Nem helyspecifikus szakma a színészet, csupán szempontok vannak. Ha Pesten lennék, van esély rá, hogy hetente többször mennék szinkronba, könnyebben tudnának egyeztetni a forgatásokkal. Kinek, mikor, mi számít: nekem most az, hogy szakmailag menjek előre, bízzon bennem egy társulat. Szerencse, hogy olyan helyre kerültem, ahol új energia, frissesség született; olyan emberek jöttek, akikkel az első pillanattól fogva nagyon szeretjük egymást.

Nem hiszek abban, hogy elmész vidékre, és eltűnsz. Nem tudom, lehet, hogy valamikor vissza fogok menni Pestre, de nem azért, hogy mindenáron a fővárosban legyek. Szívem szerint minden huszonéves színésznek javasolnám, hogy próbálja ki a vidéki színészlétet, mert teljesen más érzés, ha egy városban ennyire a szakmádra tudsz fókuszálni. Pesten azért szétszórtabb az ember figyelme. Arról nem is beszélve, hogy Szegeden élénk a kulturális élet; fesztiválok, pezsgés, sok fiatal.

Andrej A gyilkosban
Fotó: Szegedi Nemzeti Színház/Kelemen József

Milyen darabokban szerepelsz?

Az első bemutatóm idén a Sirály volt (Trepljov), majd jött a 39 lépcsőfok (Richard Hannay), most pedig a Váci Dunakanyar Színházban próbálom épp Gyuri pincért a Liliomfiban, rendkívül sokféle, izgalmas emberekkel. Ezeken kívül ott vannak az előző évados előadások: a Mágnás Miska, az Időfutár és a Mohácsi-testvérek Johannája. Remélem, ezeket a nézők is láthatják mielőbb. Hiányzik, hogy játsszunk, pörögjenek az előadások, ugyanakkor a semmittevés is hatalmas kincs, ha néha összejön.

Szeretsz utazni?

Igen. A legtöbbször zenehallgatással töltöm. Olyankor az időt sem érzékelem, márpedig az ritkán adatik meg. Van, hogy azért hallgatok egy konkrét számot, mert olyan hangulatban vagyok, de van, hogy azért, mert a fél óra múlva kezdődő előadásra szeretnék olyan állapotba kerülni, amilyet az adott zene nyújt. Legyen szó például Csajkovszkij 5. szimfóniájáról, vagy akár egy Joy Division számról.

Ezek szerint a zene fontos maradt az életedben.

Persze! Van digitális zongorám, stúdiómikrofonom, loop pedálom, dobfelszerelésem. Tervezem, hogy később zeneírással is foglalkozzak. És ott van a Grund-vígszínházi fiúzenekar, amelyben megalakulása óta játszom.

Merre mennél, ha kinyitnák a határokat?

Nagyon sok helyre elutaznék. Olaszországba például bármikor visszatérnék utcazenélni a volt osztálytársaimmal. Közel állnak hozzám a skandináv országok is, körülbelül hatszor voltam Stockholmban, mert édesanyám éveken át minden decemberben ott vezényelt. Olyankor 1-2 hetet mindig kint töltöttünk. Csodálatos a levegő, kiegyensúlyozottak, barátságosak az emberek és elképesztően finom ételeik vannak. Minden vágyam, hogy a sarki fényeket láthassam valamikor, vagy elmehessek pár hétre egy kis svájci faluba.

Nyitókép: Dömölky Dániel / Vígszínház