Ma már szinte mindenkinek van olyan okoseszköze, amivel felvételeket készíthet, és meg is oszthatja őket. Hogyan alkot az a médiaművész, akinek szintén mindig a keze ügyében van egy kamera, amit akár munkaeszközének is tekinthet?

Pont idén nyáron kezdtem el olyan munkákat készíteni, melyeken kapcsán úgy gondolok a telefonra, mint egy ecsetre. 2015-ben indított, 10 deka művészet című videósorozatomban performatív (cselekvést valamilyen beszédaktussal megvalósító) akciókat folytattam fix kameraállások előtt szabadtéren. Továbbá más, szürreális helyeken avatkoztam be, megkonstruált, többnyire professzionális technikai közegben. Sokszor úgy kiviteleztem ezt, hogy nem operatőrrel forgattam: saját magamnak kellett kitalálnom, hogy mit fog felvenni a kamera. A jelen levés pillanata, amikor az ember felvesz egy akciót, egyben a mű maga. Engem ez izgatott. Az elmúlt öt évben ezzel foglalkoztam, most pedig a 10 deka valósággal, amely felváltotta és kiteljesítette az előzőt. A telefonos kamerával rögzített akciókban teljesen ki lehet küszöbölni azt, hogy az emberek zavarban érezzék magukat. Az éppen zajló spontán akciókban az emberek mint statiszták szerepeltek, nem számítottak a jelenlétemre.

Mondhatnánk, hogy sajátos kandikamera-felvételeket készítettem, azzal a különbséggel, hogy nem előre beállított kompozíciókat vettem fel, hanem spontán rögzítettem azt, hogy én mint performanszművész jelen vagyok a kamera előtt vagy a a telefon mögött. A 10 deka valóságban szinte festményszerű jeleneteket és helyzeteket örökítek meg. Ez hatalmas szabadságfokot enged meg az alkotónak, amit a fantasztikus technikai újítás tesz lehetővé, és még nem foglalkoztunk vele eleget.

Ha követem a dadaizmus és a fluxus irányvonalát, akkor mondhatom, hogy a világon mindenki statiszta és művész. Sokszor kihasználom a technika gyors mozgását, ami festményszerűvé teszi a képeket. Mostanában különösen szeretem megfigyelni a saját közegemet. Itt az ideje körbenéznünk. Hogyan élünk, mennyire szürreális az a táj, amiben vagyunk? Mert az ember a tájat mindig távoliként szemléli, noha nagyon is közeli. Ezek a helyszínek nincsenek a fókuszunkban, ugyanakkor benne éljük a mindennapjainkat. Itt az idő nem csak az elképzelt tájra gondolni, hanem a valóságunkat is megkérdőjelezni! 

Hogyan képzeljük el egy performanszművész attitűdjét, aki egyszerre rendező, színész és dramaturg?

Ez a fajta jelenlét tulajdonképpen kellék. Performanszművészként látni és így megélni helyzeteket csupán egy plusz hozzáadott festékfolt a palettán. Sok mindennel foglalkozom, például zenével is, de médiatervező művészként készítettem már reklámokat, terveztem arculatot, színházi közegben is tevékenykedtem a Kompánia társulattal, és tanítok is.

Ahhoz, hogy ebben a sokféle szerepben meg tudj jelenni, rengeteg inspiráció kell, és természetesen sok impulzus érhet. A portfóliódat nézve kitűnik, hogy leginkább a természetből inspirálódsz. Miből még? Aktualitásokból is?

Amit én űzök, az nagyon gyors műfaj, és a világ is nagyon felgyorsult körülöttünk. Ennek ellenére a média- és videóművészet még mindig gyerekcipőben jár a kanonizálás szempontjából. Mint a legtöbb művésztársam, óvakodom attól, hogy valamilyen aktualitás hajtsa a művészeti energiámat – nem is tudná az hajtani. A táj tényleg nagyban befolyásol, pláne mivel az időm nagy részét az Alpokalja környékén élem: a Szombathely–Sopron–Szentgotthárd háromszögben és Budapestre szoktam utazgatni. Ami azért fantasztikus, mert az ember  autózás közben időnként megállhat a tájban, és egyből plusz energiát kap a természetből.

Sokszor emlegeted meghatározó mestereidet, akikkel esetenként kollaboráltok is.

Szirtes Jánossal az egyetem alatt kerültünk szoros mester-tanítvány viszonyba, ami aztán nagyon gyorsan alkotótársivá alakult, sokszor hozunk létre közös munkákat. Ez nagy áldás, és nagyon örülök annak is, hogy más korábbi tanáraimmal is baráti kapcsolatban maradtunk, együttműködünk. A Tájidegen Művészeti Szabadnapokat 2015-ben kezdtem el szervezni. E tevékenységemnek is mindig az volt a mozgatórugója, hogy általam kedvelt közegben létezhettem, és így másokkal együtt társadalmi hatásokat generálhattam.

A Tájidegen Művészeti Szabadnapokat közös alkotásnak nevezed, amelynek alkotói nem csak a részt vevő művészek, hanem az ott megjelenő közönség is. Mi hívta életre ezt a rendhagyó rendezvényt?

A diplomamunkám egy kísérleti kisjátékfilm volt, amelynek Tájidegen volt a címe. Végzősként többen is tervezgettük az egyetemen, hogy jó lenne búcsúpikniket szervezni. Az alkalmat megragadva mindenkit Szentgotthárdra invitáltam. Én itt nőttem fel, és rengeteg impulzus ért a városban. Az egyetemi évek alatt a Szemle Egyesülettel létrehoztuk a Templom Galériát, ami a helyi katolikus templom egyik oldalhajójában működik – nem mellesleg az ország egyik legnagyobb barokk templomáról van szó. Ez a helyszín tehát adta magát, de számos más helyet is bevontunk. Hatalmas lelkesedéssel szerveztük minden évben  a fesztivált, és lobbiztam  a helyi vállalkozóknál meg az önkormányzatnál, hogy támogassák ezt az  eseménysorozatot.

Gondolom, merész vállalkozás volt egy vidéki kortárs művészeti fesztivál megszervezése.

Abszolút. Feltételezhető volt, hogy egy határ melletti kisvárosban, amilyen Szentgotthárd,  a kortárs művészet iránt kevésbé érdeklődő és befogadó a közeg , mégis sikerült idehozni ezeket a programokat. Sőt olyannyira beágyazódott a rendezvény, hogy mára a városi program része lett. „Ennek örömére” ezt a projektet 2020-ban befejezettnek éreztem, és lezártam. Meg is fogalmaztam a Tájidegen-lezáró manifesztumom.

Milyen idegen helyszíneket vontatok be a programba?

Minden évben kerestünk ilyeneket. Ezek általában olyan terek voltak, melyekről a város már levette a szemét. Például az elhagyatott strand, amelynek a medencéjében koncerteket rendeztünk. Vagy a Templom Galéria alagsora, ahol Szirtes Jánossal, Molnár Ágnes Évával és Fabricius Annával performáltunk. Egy elhagyatott buszpályaudvarból is helyszín lett, ott a Kompánia színtársulat is fellépett. Minden évben próbáltunk olyan zenekarokat meghívni, amelyek nem csak rétegzenét játszanak. És becsempésztünk olyan eseményeket is, amelyekre nem feltétlenül mentek volna el az emberek önálló programként. Így a tevékenységünk közönségnevelés és érzékenyítés is volt.

Fontos számodra, hogy a közönség értse a munkáidat? Milyen szélsőséges befogadói reakciókkal találkoztál már?

Performatív akcióimat eddig vagy értő közegben adtam elő, vagy az emberek, bár értetlenkedtek, előre elfogadták, hogy egy performanszt nehéz megérteni. De installációk ügyében több szélsőséges megnyilvánulással találkoztam már. Például Tasnádi József – akire szintén mesteremként tekintek – a máriaújfalusi víztározóra építette fel A sziget című, gémeskutat ábrázoló installációját, amely kemény reakciókat váltott ki a helyi horgászok körében, és a felháborodás végül ki kellett szednünk a „tájidegen” elemet a tóból. Ekkor tapasztaltam meg először, hogy egy installáció nyomán mekkora feszültség tud keletkezni. Néhány hete pedig egy saját installációm láttán lettek nagyon idegesek az emberek, ami abszolút megdöbbentő tapasztalat volt. De általában tudom kezelni, és nem szokott problémám lenni azzal, ha másnak nem tetszik, amit csinálok. A művészeknek lelkileg sokszor erősödniük kellene, hogy magabiztosabbak legyenek.

És itt jön be az a gondolat, hogy érdemes-e egyáltalán műalkotást létrehozni. Installációnál még nagyobb a tét, mert annak megalkotásába rengeteg pénzt, időt, energiát tesz bele az ember. Ráadásul attól, hogy létrehozunk valamit, még nem feltétlenül jó. Sőt, nagyon káros is lehet. Csak akkor kell létrehozni valamit, ha többlethozadéka van. Különben csak „szemetelek”. Nagy Róbert médiaművész – Galeta-kutató kollégám is osztja azt a vélekedést, hogy nem feltétlenül szükséges minden esetben műtárgyat létrehozni. Különösen olyat nem, amellyel az élő környezetünket károsítjuk. Ez egyféle ökotudatos hozzáállás, amelyet Ivan Ladislav Galeta horvát képzőművész az End Art hosszan tartó művészeti folyamatában bemutatott. Mert maga a műtárgy létrehozása és elhelyezése, tárolása is káros lehet a környezetre. Ő úgy próbált meg alkotni, hogy azzal ne ártson semminek. Számomra ez is nagyon inspiratív gesztus.

A közönség számára elég groteszknek is tűnhetnek ezek a gondolatok.

A humor szerintem fontos alkotóeleme a művészetemnek, bár néha keserű. Abban bízom, hogy általa több emberhez jut el, amivel foglalkozom. Ha valaki mélyebbre hatol a humor bugyraiban, akkor kicsit többet megért vagy megérez az alkotásaim jelentéséből. De az is jó, ha az emberek összevesznek a munkáimon, mert az is egy reakció. Ha párbeszéd alakul ki arról, amit csinálok, akkor már elértem a célomat.

Az installációkkal kapcsolatban említsük meg, hogy ilyen művekkel nyerted el 2018-ban a Derkovits-ösztöndíjat.

Az installációim sokszor tárgyi átértelmezések. Az ösztöndíjra beküldött művek sorompó-, bója- vagy rajtkőformában jelentek meg. A rajtkövet mint műtárgyat Bukta Imrénél, Mezőszemerén hoztam létre, hogy jelképesen el tudjak ugrani róla a tájba. Ez az installáció azért készült, hogy performanszot tudjak végrehajtani általa: hogy startot tudjak venni. Egyébként az ilyesféle hétköznapi tárgyak érdekelnek: rendszeresen elmegyünk mellettük, pedig elszánt szelídséggel sokkal többet ki lehetne hozni belőlük. BouyVoyage című levitáló bójáim például természetvédelmi, környezettudatos gondolatokat ébresztenek, amellett, hogy bennük van egyfajta légies költőiség.

Milyen terveket forgatsz mostanában a fejedben?

Sok projektem fut egyszerre. Az említett Tájidegen akcióim után most nagyobb kollaborációban dolgozom. Párommal, Takáts Fruzsinával és más alkotókkal együtt olyan platformot hoztunk létre, ami a fotó-, videó- és performanszművészeket, valamint a médiadizájnereket kívánja összefogni. Ez egyfajta portfólióoldalként is funkcionál, és lehetőséget ad arra, hogy a különböző diszciplínák párbeszédet folytassanak egymással. Itt meg tudnak jelenni azok a szervezetek is, amelyek a művészekkel szeretnének együtt dolgozni. Bízom benne, hogy az oldalt hamarosan be tudjuk mutatni a nagyközönség számára, és hogy ez a hiánypótló projekt löketet ad a médiaművészet nagyobb elismertetésének.

A tevékenységeim egy másik szelete az oktatás, amelynek során szellemi és szakmai műhelyként, egymást inspirálva tudunk alkotni a diákokkal. Kreatív médiával, animációval és mozgóképpel foglalkozó fiatalokkal dolgozom együtt. A művészeti és alkalmazott munkák között számomra könnyű az átjárás, mert egymást feltételezik és egészítik ki.

Portréfotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor