A debreceni intézményrendszer sok változáson ment át a rendszerváltás óta. Hogyan alakult ki a város mostani közművelődési térképe?

A rendszerváltás előtt a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ volt a közművelődési élet irányítója Debrecenben, utána pedig a megyei művelődési intézetben folyt a szakmai munka, ahol egyre inkább a módszertani dolgokra koncentráltak. A város és a megye eleinte közösen finanszírozta a közművelődési intézményt, de egy idő után ez nem működött jól, a tagintézmények leváltak, önállóak lettek, így a kertségekben lévő művelődési házak is kiszakadtak a rendszerből. Bár akadt egy szokatlan ellenpélda is erre a folyamatra, hiszen amikor Józsán megépült egy multinacionális üzletközpont, abban helyet kapott egy közösségi ház, ami azóta is remekül működik. ?98 táján kezdődött el az intézmények átszervezése, ésszerűsítése. Körülbelül három évvel ezelőtt megvalósult az összevonásuk, legutoljára a Csapókerti Közösségi Ház vált a Debreceni Művelődési Központ részévé. Közben a profil is jócskán megváltozott, hiszen létrejött a Főnix Rendezvényszervező, amely a városi nagyrendezvényeket gondozza, és üzemelteti az új Kölcsey Központot és a Főnix Csarnokot. Emellett alakult ki mára a városrészi közösségi házak hálózata, amelynek elsődleges feladata, hogy a helyi közösségek munkáját segítse, a mindennapok közösségszervezését ellássa. Amikor átvettem a Debreceni Művelődési Központ vezetői tisztét, az volt az elképzelés, hogy új tartalommal töltsük meg az intézményhálót.

debrecen2

Mi a kínálata a Debreceni Művelődési Központnak közösségi és kulturális programok tekintetében?

A legfontosabb célom az volt, hogy megértessem a kollégákkal is, én egy másik szemléletet képviselek az előző időszakokhoz képest. A szakmánk a rendezvényszervezésre helyezte a fő hangsúlyt, a művelődési házakban máig megvan az úgynevezett rendezvénytábla, amelyet sorra kipipáltak a kollégák, és akkor úgy érezték, hogy rendben van minden. Úgy gondolom, nem szabadna az adóforintokat pusztán rendezvényszervezésre fordítani, a programoknak céllal kell történnie. A közösséget, a közösségfejlesztést kellene előtérbe helyezni. Ez komolyabb és hosszú távon több haszonnal jár, mivel közös munka gyümölcse lesz minden, amit szervezünk. Azt akartam elérni, hogy a városlakó ne csak, mint egyszerű szemlélő jelenjen meg egy-egy programon, hanem váljon a folyamat részesévé, ami nagyon fontos minőségi változást jelent. Naponta elmondtam a kollégáknak is, hogy a hangsúlyt tegyük át a rendezvényszervezésről az aktív részvételre. A kínálat sokfélesége így is megmaradt, de úgy érzem, most már beérett ez a szemléleti változás. Jó példa erre a nemrég lezárult ?Mi-magunkért? elnevezésű, kulturális alapú közösségfejlesztő mintaprogramunk. Szerencsére, az előző és a jelenlegi városvezetés is úgy gondolja, hogy a periférián élőknek ugyanazokat a lehetőségeket kell megkapniuk, mint a centrumban lakóknak. Ezért volt partner a város ebben a programban is, ami nagyon komoly szakmai sikert jelentett nekünk, ismét a figyelem középpontjába helyezte Debrecent. Ez is azt jelzi, hogy az új szemlélet visszhangra talált, most már tudatosan is ennek megfelelően alakítják a közösségfejlesztést a kollégák.

Milyen filozófiát követnek a közösségfejlesztésben?

Nagyon sok közösség élete kapcsolódik szervesen a városrészekben lévő közösségi házakhoz. Például az Újkertben, Debrecen egy népes lakótelepén, százhúsznál is több közösség működik. Ezek sokféle szempont, életkor, vagy érdeklődés alapján szerveződnek, a nyugdíjasklubtól a képzőművészettel foglalkozó Medgyessy Körig. Nem mindegy, hogyan szolgáljuk ki ezeket a közösségeket, hiszen ezeknek a szövete jelenti tágabb értelemben akár egész Debrecen társadalmát. Nem mindegy, milyen minőségben élünk, és az életminőséget a kultúra határozza meg. Nemrégiben jártam egy kis sváb településen, ahol összesen ezren laknak és úgy harmincféle közösség működik, a tűzoltó egyesülettől a sportegyesületig. Itt a házakat sem zárják, mert olyan erős a közösség, van elképzelése a munkáról, az adott szóról, és így tovább. Ideje volna visszatanulni ezeket az értékeket, hiszen mindez megvolt nálunk, a paraszti és a polgári kultúrában is, csak aztán kizökkent az elmúlt hatvan évben. Ha a társadalom nagy egészére, mint élő organizmusra nézünk, akkor bizony, nálunk a betegség jelei érezhetők. Annyira legyengültünk a pofonoktól, a gerincroppanásoktól, hogy lelassult a reprodukciós képességünk. Azt gondolom, hogy a kultúra sajátos eszközrendszerének segítségével a gyógyulást elő lehet segíteni, ezért kell a közösségeinkre támaszkodni. Azért is tartom ezt Debrecenben kiemelten fontosnak, mert volt alkalmam megtapasztalni, például az Európa Kulturális Fővárosa címhez kapcsolódó pályázati előkészítés idején, hogy ez a város igazodási pontot jelent a tágabb régióban is. Sokan átveszik a debreceni példákat, akár a százezreket vonzó Virágkarneválon látják, akár csak egy iskolai vetélkedőn. Ezt az igazodást ki kell használnunk. Jó példa erre a kisugárzásra a Kárpát-medencei vonzáskörzetű Nemzetközi Betlehemes Találkozó, amely jövőre már tizedik alkalommal lesz a cívisvárosban (25 éves maga a rendezvény). 2014 végén éppen a debreceni mintára rendezték meg az első Székely Betlehemes Találkozót. A modernizáció rossz hatásai úgy tűnik, már a Székelyföldet is elérték, és kezdenek elveszni ott is a tradíciók. Márpedig egy közösséget kizárólag a tradíció tud megtartani. Agócs Gergely népzenész mondta ezt nemrég, de teljesen egyetértek vele, hogy nem mi tartjuk meg a hagyományt, hanem a hagyomány tart meg minket. Ha elengedjük a tradícióinkat, az felér egy öngyilkossággal. Ezért is gondolom, hogy a kultúra szerepe napjainkban felértékelődik, és ennek nyomán a mi szakmánk is új értéket kap. A most elnyert minősítésünk is jelzi ennek a munkának az eredményességét.

Debrecenben az az intézményrendszer specialitása, hogy sok, a város peremkerületein lévő közösségi ház alkotja. Mennyire jelent nehézséget az eltérő infrastruktúra?

Beszédes helyzet volt, amikor a ?Mi-magunkért? program zárórendezvényén Ondódon, Hoppál Péter államtitkár úr a közösségi ház udvarán belelépett a sárba. Rögtön mondtam, ott kell fejleszteni, ahol arra szükség van. Egyébként most mértük fel, hol milyen infrastruktúra-beruházás kell. Azt azonban mindig hangsúlyozni szoktam, hogy az emberektől vannak az épületek és nem fordítva. Lehetne itt mindenféle szuper csarnokokat építeni, ha azok konganak az ürességtől, viszont egy romos házban is nagyon aktív közösségi élet alakulhat ki. Bízom abban, hogy a most kezdődő hétéves uniós ciklusban, amely tartogat még településfejlesztésre fordítható összegeket, tudunk lehívni pályázati pénzeket. Ezekből a támogatásokból meg lehet újítani a rossz állapotú közösségi tereket. A városvezetők szándéka persze nagyon meghatározó az elképzeléseink megvalósításában, de azt tapasztalom, hogy ezen a téren jól állunk, a cívis ember felelősséget érez a jövő iránt.

debrecen1

Milyen típusú, irányú közösségi programokat próbálnak generálni a közösségi terekben?

Mindent, amit már eddig megszoktak az emberek. Az a célunk, hogy kellemes hátteret adjunk bármilyen közösségi foglalatosságnak, a képzőművészeti kiállítástól a kézműves foglalkozáson át a táncházig. A Belvárosi Közösségi Házban megszerveztük például a Debreceni Zenész Klubot, hiszen nagyon sok a zenész a városban, és szeretnénk olyan, többgenerációs helyszínt kialakítani, ahol jól érzik magukat a zenészek. Az első táncházat is itt tartották ?74-ben, de a rockzenének is fontos terepe volt már korábban is a belvárosi Pódiumterem. A folyamatosságot próbáljuk megteremteni, akármilyen témáról legyen is szó. Versmegzenésítő pályázatot hirdettünk nemrég a Magyar Költészet Napjára, több beszélgetéssorozatunk is elindult a programokhoz kapcsolódóan. Figyeljük a felmerülő igényeket, és próbáljuk úgy segíteni az embereket, hogy ők maguk szervezzék meg a vágyott programot, mi pedig infrastruktúrát és szakmai hátteret nyújtunk hozzá. Nem minden bizonyul tartósnak ezek közül, jött már kezdeményezés például filmklubra is, de az végül elhalt. Ám az nagyon fontos, hogy csak olyan programokat valósítsunk meg, amire igény van. Így sokkal jobban tele van a ház egy-egy alkalommal, mintha ráerőltetnénk a közösségre egy-egy általunk jónak tartott rendezvényt. A jeles napokról természetesen mindig megemlékezünk, mert ez is a tradíció része, de ezeken kívül tényleg csak a közösség kezdeményezéseire figyelünk. Kiegészíteném még azzal, hogy kulturális alapú programokról beszélek.

Elsősorban az emberek igényeire alapoznak. Hogyan lehet ugyanakkor értéket is közvetíteni?

Úgy tűnik, itt az ideje annak, hogy újraértelmeződjön a szakmánk, ami a rendszerváltást megelőzően népművelőként szerepelt, azóta nevezték már művelődési menedzsernek, művelődésszervezőnek is. Talán ezt az újraértelmezést jelzi az is, hogy ? tudtommal – néhány egyetemen ismét lesz ilyen szak. Nagyon fontosnak tartom, hogy újjászerveződött a Nemzeti Művelődési Intézet. A mi szakmánknak óriási a társadalmi haszna, ezért is érdemes a rendszerváltás óta eltelt huszonöt év után átgondolni a szerepét. Beke Pál, a Magyar Művelődési Intézet korábbi igazgatója fogalmazta meg ezt, amivel mélyen egyetértek, hogy az emberek nem hülyék, és ha komolyan vesszük őket, akkor ott nincs baj az értékekkel. Nemrég Kismacson rendeztük meg Burai István ismert debreceni képzőművész kiállítását, és láttam, milyen sokan, milyen örömmel hallgatták a megnyitót, holott ebben a kis városrészben többségében nem értelmiségiek laknak. Lehet, hogy az ott lévők nem értettek mindent a szövegekből, de úgy élték meg, hogy ezzel komoly hellyé nőtte ki magát a városrész. Egyedül az igénytelenség szül igénytelenséget. Igaz, bizonyos értelemben rá kell irányítanunk a figyelmet az értékekre, de mindennek az az alapja, hogy komolyan vesszük a közösségeket, az embereket.

Ungvári Judit