Az Ica-völgy földművelését a huarango fa tette lehetővé, mivel a növény gyökerei megkötötték a talajt, védelmezve azt az eróziótól, valamint biztosították a föld termékenységét a talaj nedvesen tartásával. A farmerek viszont kivágták a fákat, hogy így növelhessék a termőterületet, ezzel azonban a talajt megfosztották termőképességétől.
A térség korai lakosai egészen i. e. 100-ig csigákat és egyéb, a tenger által kínált táplálékot fogyasztottak, ekkor viszont feltűntek a mezőgazdaságra utaló növények, jelesül a tök, a manióka és a kukorica. Évszázadokon belül intenzívebbé vált a földművelés, a lakosság tápláléka pedig a chillivel és a babbal gazdagodott. Azonban a bőség kosarából nem vehettek örökké, ötszáz év elteltével a lakosság visszatért ősei táplálékához, a kígyókhoz és a tenger gyümölcseihez. Az egész ciklus folyamán az egyetlen változás csak a huarango fák eltűnése volt.
A talaj pusztulásának másik régészeti nyoma a festés során alkalmazott indigócserje használatának visszaszorulása, ugyanis az értékes növény csak a vízparton, a huarango árnyékában terem meg. Ma a táj kihalt sivatag, már csak az egykori csatornák körvonalai idézik fel a letűnt édenkert emlékét.
