Amikor – miként Kisvárdán – mint zsűritag néz előadásokat, éppúgy arra kíváncsi, hogy valami bevonja-e, vagy racionálisabb szempontokat mérlegel?

Amikor fiatalabb voltam, és megkínáltak ilyen feladattal, óhatatlanul bizonyítási vágy volt bennem, és a saját színházeszményemet kértem számon az előadásokon. Gyanítom, hogy ez mindenkivel így van: eszményekben gondolkodik, és az ideálisat keresi. Ezt az elvárást másfél évtizede szerencsére már el tudom engedni, és nyitottabban tudok figyelni mások munkáira. Már nem görcsölök azon, hogy más alkotók ugyanahhoz az anyaghoz mennyire másként nyúlnak. Alázatosabban és empatikusabban nézem az előadásokat.

Mi hozta el a változást?

Az ember öregszik, és rájön, hogy sebezhető. Bukások vannak mögötte; tudja, hogy az eszményeket milyen nehéz megvalósítani, és hogy nincs egyetlen üdvözítő út. A színház változatos terepasztala a legkülönbözőbb alkotóknak, ám én falkaszemléletű voltam. A szocializmusban – amikor elkezdtem színházcsinálással foglalkozni – a színház kettős arculatú volt: az anyagilag támogatott színházaknak megvoltak a maguk sztárjai, színházteremtői – és volt az amatőr színház, amit szívből, elhivatottságból csináltunk, és egyáltalán nem akartunk szakmaként működni. Ez merőben más, mint a mai alternatív színházi törekvések, amelyek művelőit nem az amatőr voltuk, hanem inkább az alkotói attitűdjük választja el a fősodorba tartozóktól. Akkoriban viszont az amatőr színház küldetése az volt, hogy életre-halálra képviselje az igazságot, a színház eszközeivel is.

Szegedi Egyetemi Színpad, 1972, Petőfi rock. Rendezte: Paál István. Középen: Dózsa Erzsi, Árkosi Árpád, Vági László és Ács János. Forrás: Fortepan. Adományozó: Kádas Tibor

Amikor 1978-ban kőszínházi társulathoz került, ezt a szellemiséget fel kellett adnia?

Igen.

Ez kompromisszum volt?

Egyéni sorstörténet. Amikor a szegedi egyetemi színpadon dolgoztam, láttam, hogy akadnak alkotók – Fodor Tamás, Halász Péter –, akik képesek megteremteni a saját színházi közösségük számára a lehetőségeket, a túlélési technikákat, ám erre én nem voltam képes. Az akkori pályázati lehetőségek komoly gátakat szabtak. Először 1986-ban próbáltam kilépni a kőszínházi struktúrából, és másfél évig működtettem a társulatot a Szkénében, de mivel nem tudtam támogatást szerezni, a csapat hamarosan szétszéledt. Tehát én nem természetesen választottam a kőszínházi struktúrát, hanem egy idő után egyszerűen nem volt más, mert az alternatív lehetőségek nem kínáltak megfelelő továbblépést, és egzisztenciálisan is fenyegetett helyzetet jelentettek. 1978-ban tehát beléptem a kőszínházi struktúrába, ám lelkileg még jó darabig nem tudtam elengedni a szegedi egyetemi színpadot, és párhuzamosan csináltam a kettőt. Hamarosan azonban integrált a kőszínház.

Ez rendezői szempontból is váltást jelentett?

Az elején kín volt és keserv, ha olyan feladatot kaptam, amihez nem volt indíttatásom. Az egyetemi színpadon magam írtam abszurdokat, és nem gondoltam, hogy valaha is mások darabjait fogom rendezni. Akkortól viszont idegen szövegeket csináltam idegen alkotótársakkal, idegen terepen, ami hatalmi terep is volt. Fogalmam sem volt arról, milyen érvényesülési modellek vannak. Azok viszont, akik ezt tanulták, beavatottak voltak. Pontosan tudták, hogy fontos a hatalommal való viszony, a kritikusokkal és a kultúrpolitikai szempontból kiemelt magyar írónemzedékkel ápolt kapcsolat – ezek mind érvényesülési lehetőséget jelentettek.

Árkosi Árpád
Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

Hátrányára vált, hogy az amatőr mozgalomból érkezett?

Nem, hiszen máig itt vagyok. Soha nem csatlakoztam egyetlen szekértáborhoz sem, inkább „mezsgyeember” voltam, lelkileg is. Mindig nehezen tudtam alkotói csapathoz tartozni egy színházban. Szolnokon 1980 és 1985 között erős közösség működött, és ott megadatott, hogy a saját elgondolásaimról készíthettem előadásokat a saját meglátásaim szerint. De amikor Paál István barátom távozott a művészeti vezetői posztról, ennek vége szakadt. Mezsgyén túlra löktek, és akkor megtapasztaltam, milyen, amikor senkivé válik az ember. Holott addig úgy éreztem, hogy fontos előadásokat csináltam. Akkor elhatároztam, hogy engem többet senki nem fog kirúgni sehonnan, ez öntudati kérdés volt. Attól fogva csak figyeltem. Nem építettem erődrendszert.

Az óvatos figyelés magával hozta azt is, hogy később egyetlen társulatnál sem töltöttem el annyi időt, mint Szolnokon. Olyan ez, mint egy társkapcsolatban. Amikor valaki az első jelre – ami tán nem is jelent eltávolodást – már mozdul, mert igyekszik megkímélni magát a csalódástól. Kalandor lettem. Közben dolgoztam néhány helyen művészeti vezetőként, ám ha úgy éreztem, hogy a munkám a lelkiismeretem szerint nem összeegyeztethető az eszményeimmel, akkor akár másfél év után is felálltam.

A magyar Faust rendezése közben a Csokonai Színházban 2015-ben

Ez elsősorban szakmai vagy emberi összeférhetetlenséget jelentett?

Inkább emberit, bár a kettőt nem lehet szétválasztani. A színház emberi közösség, amelyben ha létrehozunk valamit, közös egyetértéssel, cinkossággal és ügyszeretettel kell tennünk. Ha nincs egymáshoz közünk, az nem szül jót. Éppúgy fontosnak tartom egy alkotó emberi hitelét, mint a művészit. Volt, amikor sunnyogtam, és inkább átbújtam a magam szabta mérce alatt, de ezzel elszámoltam magamban. Utána megpróbáltam ismét az egyetemi színpad őszinte attitűdjével folytatni. Nagyképű duma volna, ha azt mondanám, hogy a csávónak van valami titokzatos elhivatottsága.

Pontosan tudom, hol és milyen ügyben botlottam, mikor voltam esetleg aljas, gonosz vagy embertelen – de mindig a tisztulásra törekedtem. Számomra a színház az önmagamhoz való elérés története. Minden előadás pszichodráma, amelynek révén mint alkotó mindig többet tudok meg magamról. A közösségi művészeti létezésben mindannyian egyaránt adunk és kapunk. Ha csak adna az ember, miből adna?! Ahhoz előbb gyűjtenie kell. Nem hiszek abban, hogy valaki olvasgat, magában tölti az idejét, és folyamatosan teremt. 22 évig dolgoztam határon túli színházaknál, sokszor lehetetlen körülmények között. Mindig azt mondták: áldozat, de közben rengeteget kaptam is azoktól a munkáktól.

Kovács Dezsővel a 2017-es Pécsi Országos Színházi Találkozón
Fotó: Hajdú Zsófi

Korábban aprólékosan kidolgozott, határozott rendezői elgondolásokkal ment az olvasópróbára. Mostanában mintha rugalmasabb lenne, több teret adna az alkotótársaknak.

Korábban fanatikusan erős képeim voltak az előadásról, és kizárólag azok alapján, egyféleképpen tudtam elképzelni. Ha töréspontig jutottunk egy próbafolyamatban, iszonyú fájdalmat okozott, hogy nem értik, mit szeretnék. Hiszen én átgondoltam, ismerem az út minden lépését.

Mindig elvitte a töréspontig?

Nagyon sokszor. Ma már látom, hogy gyakran féltek tőlem a színészek. Amikor Miskolcon rendeztem a Sirályt, az első felvonás után feldúltan végigjártam az öltözőket, és bekiabáltam, hogy nulla. A második szünetben a színészek bezárták az ajtókat. Így nem láttam, hogy néhányan sírógörcsöt kaptak, mert a rendező nullára értékelte a produkciót. Pedig én nem kívülről kiabáltam be, hanem ugyanúgy részese voltam az előadásnak, és úgy éltem meg – akár a fociban –, hogy a csapatom nem szenvedhet vereséget. Ha maradunk az edzői hasonlatnál: úgy éreztem, hogy ha én kíméletlen vagyok magammal szemben, és az egész létezésemet az ügynek áldozom, akkor másoknak is így kell élniük. Nem fogtam fel, hogy a profi struktúrában az alkotás mégiscsak szakma, mindig személyességet akartam belevinni. A színház attól gyönyörű, hogy személyes, és az alkotó rányomja a bélyegét. Az igazán karakteres előadások éppen ezért nem is tudnak hasonlítani. Ha a személyesség hiányzik, az alkotás csupán formai és szakmai ujjgyakorlat.

Gesztesi Károly és Csarnóy Zsuzsa az 1991-ben bemutatott Sirályban. Forrás: Facebook

Bizonyára megesik ilyen is egy több évtizedes pályán.

Hogyne, és meg sem tudom mondani, mitől válik ihlettelenné egy előadás. Gyakran használom a színházi próbafolyamatra az expedíció metaforát, a lengyel színházból loptam. Az expedíció serpájának tekintem magam, aki tud valamit a hegyről, és feljuttatja a csapatot a vágyott csúcsra. Szerintem egyébként nem a csúcs, hanem az út a fontos, mert az árulkodik leginkább rólunk, a bensőnkről. A keleti filozófiában ez alapvetés.

Nem szeretem a befejezettséget. A színház a leghalandóbb művészet. Egy előadás emléke addig él hitelesen, amíg az utolsó nézője él. Emiatt tizenöt évvel ezelőtt mindent elégettem, ami összegyűlt. Több mint százötven rendezésem példányait hurcolásztam akkoriban nagy zsákokban minden költözéskor. Minek? Egyébként sem szeretem az alkotók titkainak kijátszását. Ha vezető lennék, egyetlen nézőt sem engednék be kulisszajárásra: botorság felfedni az alkotás mágiáját. Tisztában vagyok vele, hogy paparazzikort élünk, amelyben a nézőket sokkal jobban érdekli egy-egy sztár magánélete, mint a teljesítménye, mégsem mutogatnám a hitvesi ágyat. Egyébként is szemérmes vagyok.

Jelenet Visky András Pornó – Feleségem története című darabjának előadásából. Rendező: Árkosi Árpád

Mikor kitüntetnek vagy tapsolnak, zavarba jövök, és arra gondolok: az előadással lelepleztem magamat, ezen nincs mit ünnepelni. Ez olyan, mintha egy őszinte embert kitüntetnének azért, hogy elég őszinte. Szolnokon sokáig olyan előadásokat csináltunk, amiknek a végén nem volt taps, a nézők csendben távoztak. Amikor nemrég megkaptam a Gedeon József Amfiteátrum díjat, megkérdezték, mit érzek. Szégyent, feleltem. Mert abban a pillanatban eszembe jutott harminc tehetségesebb ember. Ez nem álszerénység, inkább zavar. Amit valószínűleg az ősamatőrségből hoztam magammal.

Már pár éve is azt mondta: a színházzal nem lehet megváltani a világot. De ha egy alkotóból elvész ez a küldetéstudat, akkor mi hajtja?

A katarzisban mindvégig hittem. A színház képes a teljes lelki és tudatbeli megrázkódtatásra. Ám már nem akarok egy előadáson 220 voltot engedni a nézőkbe: elég, ha csak kicsit megrázom őket. Régen azt gondoltam, máglyát kell rakni. Ma már egy pislákoló mécses lángját is nagyra értékelem, amit fáradtan is meggyújtok, hátha köré gyűlnek az emberek.

A nyitóképet készítette: MTI/Czeglédi Zsolt