Az igazság természete - EGY LÓCSISZÁR VIRÁGVASÁRNAPJA

Egyéb

Nem azért, mert a darabot rossznak vagy avíttnak gondolnám, hanem mert az alapjául szolgáló Kleist-elbeszélést azóta Tasnádi István is feldolgozta, s a Közellenség erőteljes, izgalmas drámának mutatkozott ? hangütése, dramaturgiája pedig nyilvánvalóan maibb, elevenebb, mint Sütőé. Mégsem hiszem, hogy a Lócsiszár műsorra tűzését pusztán a ?mutassuk meg, hogy tudunk hagyományos módon, körültekintően, a modern színházi eszközöket félretolva is játszani? virtusa indokolná. Sütő András drámája ugyan mai ízlésünknél többet bíz a szavak erejére (s emiatt nem egyszer túlbeszéltnek, egy-egy pontján pedig patetikusnak hat), nem feltétlenül törekszik ambivalenciára vagy a mellékszereplők alakjainak árnyalására, s végképp nincs átitatva ironikus szkepszissel ? ám kivételes pontossággal, élességgel teszi fel azokat az örökérvényűnek tetsző kérdéseket, melyeket körüljár. Egy kikezdhetetlen elvi és morális igazság birtokában, megalapozott bosszúvágytól vezettetve, félre lehet-e tenni mindent (erkölcsöt, magasabb szempontokat, egy nép/népcsoport/vallás/stb. sorsát)? Hol van az a pont, ahol a kikezdhetetlen igazság érvényre juttatása vállalhatatlanná lesz? S ha erőszakkal érvényre juttatják, miként válik birtokosa hasonlatossá azokhoz, akik ellen küzd? Nem biztos, hogy ezekre a kérdésekre ma ugyanazokat a válaszokat adjuk, mint a mű keletkezése idején. De hogy felvetendő és végiggondolandó kérdések, az bizonyos. A bemutató kihívása, hogy markánsan, erőteljesen tegye fel ezeket, zárójelbe téve a szerkezet és a párbeszédek fent említett problémáit.
Mindennek fényében aligha meglepő, hogy Znamenák István rendezése klasszikusan szöveg- és színészcentrikus előadás. Sőt, az sem, hogy a rendező és a dramaturg, Perczel Enikő inkább csak finomításokat, apróbb változtatásokat végzett a szövegen ? a jelentést nem a dialógusok átszabásán keresztül próbálták érvényesíteni. Az pedig a színház anyagi helyzetét ismerve nem meglepő, hogy Znamenák roppant egyszerű, csak a legszükségesebb térelemeket, illetve bútorokat, berendezési tárgyakat tartalmazó díszletet készíttetett (a finom vizuális stilizálás így Cselényi Nóra jelmezeire marad). Látható ugyan egy-két markáns játékötlet (pl.: a halott Antonia nővér helyébe Kolhaas halott feleségét vizionálja), a színpad ürességét kicsit ellensúlyozza a vetített kép, melyen a sokszor, sokak által megfestett, békés németalföldi táj fokozatosan változik kaotikus hadszíntérré), de az előadás hatása elsősorban a szituációk pontos elemzésén és a színészi munka erején alapszik. Az első részben (a mű első-második felvonása) ez sokszor biztató eredményt is hoz.

egy_locsiszar_viragvasarnapja_nemzetiszinhaz_muranyi_tunde_hever_gabor_d__fo20111209045.jpg
Murányi Tünde és Hevér Gábor

Az előadás finoman változtat a szerepkonvenciókon. Kolhaas pillanatokra sem tűnik eszméiről a családja kedvéért lemondó alvó oroszlánnak; Szarvas József szeretteivel tökéletes harmóniában élő, sorsával elégedett embert játszik. Szépen kitartottak azok a pillanatok, amikor a Lisbethet alakító Söptei Andreával szerelmesen egymásra néznek, vagy kedvesen évődnek. Kolhaasnak esze ágában sincs komolyan elgondolkodni Nagelschmidt mondatain, a befogadott ?lótolvaj? mintha nem is hinne igazán szavai meggyőző erejében (Hevér Gábor jó kedélyű elégedetlenkedőt játszik, aki lehet, hogy szeretne néha odacsapni, de akinek a hátraarc sem igazán megerőltető). Működőképes és színészileg pontosan megvalósított értelmezés ez, talán csak az a baj vele, hogy túl hosszúra nyúlnak a béke, a boldogság percei. A külvilág fenyegetése annak ellenére sem igazán erőteljes, hogy a nemzeti színházi változat a lovak rajtaütésszerű elkobzásával kezdődik. A fenyegető hangulatot furcsa mód leginkább egy baráti látogatás érezteti. Rába Roland nem a rókalelkű jogászt, az árulóvá váló egykori barátot játssza Müllerként, hanem a jelentős karriert befutott, de magánéletében boldogtalan, enyhén frusztrált, technokrata hivatalnokot. Az ő működése (illetve az általa képviselt világ működése) jóval kiismerhetetlenebb Kolhaasék számára, mint a Tronkai bárók világáé. (Mindennek szintén lehet és lesz is jelentősége a második részben.) Ám a Lisbeth sérülése, majd halála miatti sokk és az ebből fakadó elsöprő indulat átélhetővé tételére már jóval kevesebb mód nyílik; a puskalövés hangsúlyos ugyan, de inkább a felindulás érződik, mint Kolhaas elszánásának súlya.


egy_locsiszar_viragvasarnapja_nemzetiszinhaz_szarvas_jozsefd__fo20111209017.jpg
Szarvas József

A második részt (vagyis a harmadik felvonást) pedig a mű legreménytelenebb jelenete indítja: Tronkaiék hosszan elnyúló, részeg dorbézolása, mely túlságosan egyoldalúan, s magát a központi kérdésfelvetést is gyengítően ábrázolja az urak állati mivoltát. Ezzel nemigen lehet mit kezdeni (bár nem volna muszáj az állatmaszkok szerepeltetésével rájátszani a didaxisra), de a lázadók megjelenése után sem igazán szikrázik fel a játék. Talán az is oka ennek valamelyest, hogy Szarvas József konvencionálisabb, sablonosabb eszközökkel játssza a bosszúálló Kolhaast, mint az első részben az idilli környezetben élő lócsiszárt. A Luther-jelenetben sem válik igazán érthetővé, miért fontos Kolhaasnak Luther személye (és mindaz, amit képvisel), de Blaskó Péter karizmatikus színpadi jelenléte, ereje a lutheri tekintélyt legalább hitelesíti. Az utolsó jelenet ismét gazdagabb jelentéstartalommal bír: itt értjük meg a nagy mechanizmusok természetét, s  ? paradox módon ? igazságtalanságát éppúgy, mint igazságát. A jelenet szerencsésen nélkülözi a pátoszt (igaz, az átütő feszültséget is), s szép Kolhaas lassú, kényszerű beletörődése.


egy_locsiszar_viragvasarnapja_nemzetiszinhaz_blasko_peter_szarvas_jozsef_d__fo20111209020.jpg
Blaskó Péter és Szarvas József

Kissé egyenetlen tehát a játék, de mindvégig érzékelhető a gondolati ív, melyet megragadni kíván. Znamenák István rendezése ? mely, meglehet, a Nemzeti Színház klasszikus évadának legklasszikusabb előadása lesz ? eléri, hogy Sütő András kérdéseit ne csak érvényes, de színpadra fogalmazható, markánsan felmutatható kérdéseknek érezzük, miközben hagy maga után annyi kérdőjelet, mellyel nem tesz értelmetlenné egy esetleges következő próbálkozást.