Budatétény békés, családi házas övezetébe érkezünk a forgatásra, ahol az utcában parkoló fehér, filmes kisbuszok könnyen nyomra vezetnek. Az udvaron fekete ruhás színészek, statiszták, akikkel szóba elegyedve egyre jobban kibomlik számomra a történet.
A szekularizált zsidó családban felnőtt Iván (Szabó Kimmel Tamás) már Izraelben él feleségével és hatéves kisfiával (Leo Gagel). Nem haszid, de ortodox szabályokat betartó ember lett, aki édesanyja (Máhr Ágnes) temetésére hazalátogat. Hirtelen haragú, makacs apja (Bezerédi Zoltán) nagyon nehezen tolerálja azt az embert, akivé a fia vált, de a kényszerű összezártság napjaiban hamar kiderül, hogy a köztük lévő feszültséget nem csak az apa vallásosság iránti ellenérzése táplálja.
Kardos Róberthez indulok, aki öltözékéből ítélve a rabbit játssza. Breier Ádám egyik első kisfilmje, a 2010-es Cathrine magánélete óta többször is dolgoztak már együtt. Kardos Róbert ilyen mélységében nem ismerte a zsidó vallás szertartásait, amelyek hitelességére a film készítői nagy hangsúlyt fektettek, ezért nagyon komoly felkészülésen van túl. Tanulmányozta a szertartásrendet, héber nyelvű imákat tanult, és Szabó Kimmel Tamással együtt számos szombatfogadáson is részt vett az újbudai és a Kazinczy utcai zsinagógában. Ezeket az élményeket emelte ki Szabó Kimmel Tamás is, akinek a legnagyobb kihívást a héber és arámi szövegek megtanulása jelentette.
A gyászév a zsidó vallásban számtalan kötelezettséget ró a közeli hozzátartozókra, de a legszigorúbb előírás a temetés utáni hét napra vonatkozik, amelynek idején a film is játszódik. Ilyenkor a gyászoló shivát tart, az idő nagy részében a földön vagy egy alacsony széken üldögél, nem hagyhatja el a házat, fogadja a látogatókat. Tamás a káddis szövegét találta a legbonyolultabbnak, sok videót nézett arról, hogyan mondják. A legtöbbet mégis az segített neki, amikor személyesen ment el megnézni zsidó liturgia szerinti temetést, imádkozást. Minden közösségben szívélyesen fogadták.
Közben jeleznek, hogy bemehetünk, a házban épp a nappalit készítik elő egy újabb jelenethez. A retró szekrénysor bármelyikünk nagymamájánál lehetne, rajta díszterítők, nippek; itt ragadt kilencvenes évek, kisasztalon karcsú pálmát kerülget az operatőr. Meghúzódunk egy sarokban, rövid időn belül mégis kiszorulunk a szobából. A rendező még nehezményez egy belógó kanapét, közben egészen a konyháig hátrálunk; előbb a hátizsákom van láb alatt, majd az árnyékom zavar be a kamerás próbába.
Mindenki a helyén, „Felvétel, csendet kérünk!”, lélegezni sem nagyon merek, a statiszta hölgy makulátlan, fekete kosztümkabátját nézem mereven, háta két centire van az orromtól. A kintről óriásinak tűnő családi házat hamar megtölti a nagyra nőtt stáb, a fény- és hangtechnika eszközei, a kameraállvány. A beállítás ideje alatt dolgozik a füstgép, asszisztensek sétálnak körbe, fotózzák a torra összegyűlt szereplőket. A jelenetre innen nem látok rá, így az aprólékosan összeállított díszlet részleteivel szórakoztatom magam, ahol a festményektől a húsklopfolóig helyén van minden.
– Álljunk vissza kezdőbe, és még egyet ebből! – hangzik a rendezői utasítás. A negyedik után elunom, és kiszököm az udvarra, hogy végre a másik főszereplőt, Bezerédi Zoltánt is faggassam kicsit a konfliktusos apa-fiú viszonyról. A vallás itt csak hab a tortán, avat be, és bár a boksz is ütközőzóna közöttük, de mélyebb, többrétegűbb a gyász Lefkovicséknál, mint azt a néző elsőre gondolja. A filmben szépen, lassan kerekedik majd ki a történet. A vallásos rítusokkal nem volt feladata, de ahhoz, hogy hitelesen alakítsa a bokszedzőt, neki sem volt könnyebb dolga, rendszeresen lejárt a Kőbányai SE-be edzeni Kovács Mária többszörös világ- és Európa-bajnok bokszedzőhöz. Azt mondja, nem is gondolkodott azon, hogy elfogadja-e, annyira jól megírt, összetett szerep az övé.
A rendezőt, Breier Ádámot már nyugodtabb pillanatban, a háromhetes intenzív forgatás lezárultával kérdezgetem egy zserbó és egy kávé mellett. Sietve leszögezi, hogy ez nem az ő családjának története, bár az apa-fiú összecsapások gondolata onnan ered.
– Hosszan érlelődött az ötlet. Ezt a tervet a négy évvel ezelőtti Inkubátorprogramra vittem. Eredetileg Körösényi Dániellel kezdtünk dolgozni rajta, akivel több rádiójátékot is írtunk együtt, de akkor nem került be, ahogy a filmalapnál is hiába pályáztunk. Ott megkapja az ember a döntőbizottság leírását, és láttam, hogy szerették, de azzal adták vissza, hogy még fejlesszük. Azt hiszem, a régi verzióknak sokkal több közük volt a családomhoz, mint ennek. Mire fikcióvá válik valami, ahhoz idő kell. Jön egy hangulat, amiből elindulsz, de más lesz, mire a saját lábukra állnak a szereplők. Jót tett nekik az idő.
– Hogyan kell elképzelni a forgatókönyvírás folyamatát?
– Tíz-tizenkét oldalas úgynevezett treatmenttel pályázol, aztán abból írsz egy harmincoldalas step out line-t, ahol leírod négy-öt sorban, hogy az adott jelenetnek mi a célja. Ezt már el lehet kezdeni dialogizálni. Aztán elolvasod, amit írtál, és rájössz, hogy mehet a kukába. Akkor kezded elölről, és egy idő után már van nyolc forgatókönyv, még mindegyik használhatatlan, utána megint elkezded, és ebből a jelenetből ezt a párbeszédet újra használod, meg azt a fordulatot egy másikból, és így, lépésről lépésre haladsz. Csaba Bálinttal írtuk a forgatókönyvet, hónapokig szinte állandóan együtt voltunk, emellett olvasgatták a producerek, az operatőr, a dramaturg, az ismerősök. Van, aki egyedül ír, és nem mutatja meg senkinek. Én szeretem, ha sokan olvasnak és véleményeznek.
– Eredetileg egy apa-fiú viszonyról akartál mesélni. Hogyan került képbe a gyász?
– Az már nagyon korán megvolt, hogy legyen egy hitetlen zsidó család és egy vallásos családtag vagy rokon, akik kénytelenek együtt csinálni valamit. A gyász jó alkalom egy viszonyátrendezésre, azért is, mert egy térben vannak, és a közös veszteség miatt is.
– A családodban megtartottátok a shivát. Pontosan tudtad, mi a szokás?
– Nem, de volt pár évem beletanulni. Engem jobban érdekelt az apa-fia konfliktus, próbáltunk is megszabadulni a gyásztól, de az mindig ragaszkodott hozzánk… Sokszor az agyunkra ment, hogy mennyire nehéz, mert nehéz humort belevinni, cselekményt belevinni egy ilyen helyzetbe, azért is, mert belső történés, meg macerás konfliktust teremteni vagy egyáltalán fenntartani. Ha két ember nincs jóban, egy gyászhelyzetben sokkal könnyebben azt mondják, hogy hagyjuk a harcunkat. Ha tegnap meghalt az anyád, akkor nem vagy abban az állapotban, hogy harcolj, könnyebb eljutni a békéhez, legalábbis elsőre így gondoltam.
Tomi figurájánál egyértelmű volt, hogy miben van, neki ott voltak a keretei, az előírások, amelyek segítenek, hogy minél könnyebb legyen. Az első héten átvisz a közösség, jönnek a vendégek, akik hozzák az ételt, segítenek. Küzdelmesebb volt írni, hogy mi fér bele az apa jellemébe, hogyan gyászol ő. Adott egy karakter, aki a földön ül, és gyászol, a másik pedig nem hajlandó kizökkenni abból, amiben van, de mennyit bír el az, hogy meghalt a feleséged, és te közben ugyanúgy csinálod erőből a dolgaidat tovább? Hogyan lehet hitelesen megtartani a szereplőt, hogy elhiggyem, nemcsak a forgatókönyvíró akarja, hanem az ő személyiségéből fakad, hogy ennyire eltartja magától a fájdalmat; ezzel küzdöttünk.
– Ha te nem vagy hívő, miért ilyen fontos a történetben vallási szál?
– Az öt évvel ezelőtti forgatókönyv kiindulópontja épp az volt, hogyan lehet megmutatni ezt a nem vallásos miliőt. Én azt látom a saját zsidó közegemben, hogy senki sem vallásos, senki sem hívő, fogalmuk sincs a szabályokról. De ha nem hisz Istenben, és nem a holokauszthoz képest akarom megmutatni, akkor mitől zsidó? Akkor mi mitől vagyunk zsidók? Az volt az eredeti gondolatom, hogy ha belép a történetbe egy vallásos figura, akkor ezt jobban fogom látni.
– Most már megvan rá a válaszod?
– Nem tudom, ez valami kulturális dolog vagy élmény. Szabó Kimmel Tomi játssza a vallásos szereplőt, aki se nem zsidó, se nem vallásos, sőt teljesen vallásellenes. Mentünk a zsinagógába, láttam, hogy mennyire idegen neki az egész, aggódtam is emiatt, de amikor kellett, akkor persze nagyon hitt – elvégre színész –, megoldotta. Azt mondtam neki, én ugyanúgy a hátam közepére kívánom, hogy felkeljünk hatkor azért, hogy elmenjünk a reggeli imára a Kazinczy utcába, de amikor bemegyek a zsinagógába, azért mégiscsak meghat. Hál’ istennek, ateista vagyok, ahogy Buñuel mondta, de ugyanakkor legalább annyira fel tudom tételezni, hogy én tévedek, és nincs igazam, és van Isten és ők csinálják jól. Nem gondolom azt, hogy biztos, hogy ez hülyeség.
Én személy szerint nem hiszek, de tisztelem, ha valaki igen. Ha van Isten, ha nincs, azt látom, hogy ezeken az embereken ez segít, egy rendszert, nyugalmat ad. Olvasva az ima magyar fordítását, olyan, mintha száz oldalon keresztül ugyanazt az egy mondatot ragoznák: az Örökkévaló a legnagyobb. Kicsit monoton hangon ismétled ezerszer, nem kell rajta gondolkodni, hisz már kívülről tudod, csak hagyod magad, mész ezzel a ritmussal, pont olyan, mint a mantrázás, nagyon megtisztító. Nemrég volt az újév, a ros hasana, most 5783 van. Nálunk apám generációja volt az első, aki hitetlen lett, de ez azt jelenti, hogy előtte több mint ötezer évig az összes felmenő rokonom beleállt ebbe, csinálták, mert hittek benne. Ezt nagyon tisztelem, és meghat, hogy van egy ilyen identitás, ami annak köszönhető, hogy ezek az emberek komolyan vették és ennyi időn át megtartották.
A teljes riport a Magyar Kultúra magazin 2022/11. számában olvasható.
