Molnár Ferenc csak éjszaka tudott írni. Jókai Mór egész életében hajnal és délelőtt tíz között dolgozott – ha határidőre kellett befejeznie egy könyvet, a felesége gyakran rázárta az ajtót, hogy biztosan elkészüljön. Az irodalmi pletykagyár csak úgy hemzseg a hasonló – igaznak hitt – anekdotáktól, a kulisszatitkokra kíváncsi közönség pedig kapva kap minden apró morzsán, ami kicsit is közelebb hozza a szentként tisztelt klasszikusokat. A feltörekvő irodalmárok más célból űzik „bulvárkutató” tevékenységüket: ők a jó íróvá válás receptjét keresik; olyan tippeket és trükköket szeretnének megismerni, amelyek révén fejlődhetnek.
De mi a helyzet a másik oldallal? Hogyan olvastak nagy magyar szerzőink, és mit gondolnak erről a kérdésről a kortárs írók?
Egyszerre lehet hihetetlenül nehéz és megdöbbentően egyszerű feladat íróként az olvasásról beszélni. Hihetetlenül nehéz, mert teljes nézőpontváltásra van szükség: a szerzőnek le kell választania magáról az alkotói énjét, ki kell lépnie elsődleges szerepéből, és mintegy kívülről szemlélnie saját és pályatársai tevékenységét. Mint amikor egy filmrendező filmet néz, de katarzist ígérő alkotás helyett párhuzamos vágásokat és késleltető szerkezetet lát. Vagy mint amikor a színész nézőként megy színházba, és az előadás alatt csak az jár a fejében, hogy ő hogyan játszaná valamelyik szerepet. Adódik a kérdés, hogy tud-e egy szakmabeli nem szakmabeliként viszonyulni területének tárgyához, laikusként élvezni azt, aminek egyébként a mestere – és az is, szükség van-e egyáltalán ennyire éles határ húzására?
És így jutunk el oda, miért megdöbbentően egyszerű íróként az olvasásról beszélni. Mert az egyik nem létezhet a másik nélkül. Az író attól író, hogy elolvassák, amit ír. Innen pedig már csak egy lépés a következő megállapítás: az író akkor indul el az íróvá válás útján, amikor megtanul – nem általános iskolai, hanem a mély befogadás értelmében – olvasni.
Képzeletmozi
Ahogy minden közhely mélyén igazság van, annak a mára elcsépelt kijelentésnek is valós a gyökere, hogy az olvasás fejleszti a képzelőerőt. Teszi ezt azon szükségszerű mozzanat által, hogy az alapvetően képekben gondolkodó ember a szavakat lefordítja a vizualitás nyelvére, így láthatóvá válnak számára az olvasottak. A látvánnyá rendeződő írás, a lapokon kibontakozó „kisfilm” erejéről így vallott Csukás István: „Nagyobb csodát nem tudok elképzelni, mint hogy a fehér papíron a fekete betűk megelevenednek. Megindul a fejben a képzeletmozi.”
Tőled lesz több
Az erősen befogadásközpontú irodalomértés korában a valódi jelentés a mű és az olvasó közötti térben születik meg. Az olvasó ennyiben tehát a szerző kollégája, társszerző. „Ahányan elolvasnak egy regényt, az annyiféle művé válik, hiszen mindenki hozzáteszi a maga emlékeit, egyéniségét, képzeletét” – tartja Vámos Miklós. Fodor Ákos egyetért vele, amikor így fogalmaz: „Ugyanazt írom: / mindig más mindig másért / olvassa másnak.” Az értelmezés lezártsága megszűnik, helyét egy végtelen számú válaszlehetőség számára nyitott virtuális tér veszi át, amelyben mindenki egyéni módon, önmagára – aktuális lelkiállapotára, alkatára, élethelyzetére – vonatkoztatva dolgozhatja fel az olvasmányélményeit (sokan éppen ezt a szabadságot hiányolják az általános és középiskolai irodalomtanításból).
Nemcsak a kortársaink vagy a nemrégiben elhunytak vélekednek így, hanem már Kosztolányi Dezső, az egyik legnagyobb nyugatos is felismerte, hogy nincs egyedül az alkotói folyamatban. „A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.”
Kísértetiesen hasonló Krúdy Gyula véleménye: „Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem.” Látod, kedves olvasó? Neked is van feladatod, nem is kicsi. Ismerd ezt fel, és ennek a felelősségnek a tudatában vegyél könyvet a kezedbe.
Na de mit?
A válasz egyszerű. „Az olvasás művészetének első alaptörvénye: olvassunk jó könyveket.” Hihetünk Benedek Marcellnak, a nagy mesemondó Benedek Elek fiának, aki egy egész könyvet szentelt a témának Bevezetés az olvasás művészetébe címmel. A jó azonban rendkívül tág és szubjektív kategória. Mindenkinek más tetszik; ez az alapvetés egyszerre oka és következménye a könyvpiac tematikus, műfaji és stiláris sokszínűségének. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy évente átlagosan hány könyvet olvasunk el – a Tárki 2020-as felmérése szerint ez a rendszeresen olvasók esetében 37 –, majd átgondoljuk, ez mekkora számot jelent egész életünkben (a világirodalom kincsestárának csak egy szeletét), még fontosabbnak fog tűnni, hogy olyan műveket válasszunk, amik számunkra jók. Ne essünk a divatkövetés csapdájába; ne azért olvassunk el valamit, mert népszerű, mert presztízst jelent, mert egy szűk csoport szerint az alapműveltséghez tartozik. És természetesen merjük félbehagyni azt, ami nem tetszik.
Nem bűn letenni
Az igazán nagyok sem olvasnak végig mindent, amibe belekezdtek. Abban, mekkora esélyt adnak egy-egy műnek, mielőtt letennék, megoszlanak a vélemények. A WMN körkérdésére adott válasza szerint Spiró Györgynek például a név jelent garanciát: „Általában az első oldalon eldől, írástudó-e a szerző, vagy sem. Ha ismeretlen szerző művének első oldala rossz, eldobom. Ha jó szerző írta a rossz első oldalt, beleolvasok a közepe táján is, hátha mégis. Tehetséges szerzőről nem mondok le végleg; nincs olyan, hogy »kicsúszik« egy nagy mű. A tehetséges ember évtizedek kudarcai után is bármikor írhat ismét nagyszerűt.”
Mesterházi Mónika költő szerint is ér félbeszakítani egy-egy olvasmányt, ami valamiért – legyen szó rossz időzítésről, pillanatnyi összeférhetetlenségről vagy rossz könyvről – nem talál utat a lelkünkhöz. „Ha unok egy könyvet, velem van baj, a könyvvel, az időponttal? Ha rossz a szöveg, például rossz fordítás, vagy valamiért idegesít, akkor hamar abba szabad hagyni. Sznobériából sem érdemes erőltetni, ha nagyon lepattanok róla. Legfeljebb annyira, hogy meg tudjam mondani, mi bajom vele. Akár csak a magam számára.”
Erővel, szűkszavúan, elegánsan
Márai Sándor, a 20. századi próza mestere számára nemcsak hivatásának kiindulópontját jelentette az olvasás: az emigrációban töltött hosszú évtizedekben az írás mellett ez volt az, aminek köszönhetően hazájától távol is otthon tudott lenni – a magyar nyelvben.
Füvéskönyvében a következő iránymutatást adja: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymásután, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”
Használati utasítás
Kétségkívül kevésbé lírai, ám megfoghatóbb, gyakorlatiasabb tanácsokat kínál Dragomán György: Facebookon megosztott listája a mindennapokban alkalmazható trükköket tartalmaz.
Szerinte szép és hasznos verssel kezdeni a reggelt („így már nem telt betű nélkül a nap”), és az utazás közbeni olvasást is támogatja. Szintén gyümölcsöző lehet párhuzamosan több – lehetőleg más-más műfajú – szöveggel foglalkozni és elalvás előtt olvasni. Dragomán alapvetése a rituális olvasófélóra: „aki ennyit rá tud szánni, már elolvas átlagosan havi két könyvet”.
Ha napi harminc nem is, húsz perce biztos mindenkinek van egy kis olvasásra – a Libri 20 perc könyvklubja pedig csak ennyit kér a vállalkozó kedvűektől. Adventi könyvnaptárában 24 napon át húszpercnyi olvasnivalóval ajándékoz meg minket – és nyereményjátékkal is kedvet akar csinálni az olvasáshoz. A könyvklub tavaszi-nyári felhívása közel százezer vállalkozó szellemű olvasót szólított meg, és ennek sikerén felbuzdulva ismét elindították a kezdeményezést, itt olvashatók róla részletek. Abból az okból is érdemes próbálkozni, mert a Sussexi Egyetem 2009-es kutatása szerint már napi fél óra olvasás is 68 százalékkal csökkenti a stressz élettani hatásait. Stressztűrésre pedig egész évben szükségünk van, hát még decemberben, a lázas karácsonyi készülődés és a nagy családi összejövetelek időszakában.
A nyitóképen Krúdy Gyula 1930 körül. Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár
