A Római Birodalomban a keresztény vallás szabad gyakorlását engedélyező Nagy Konstantin császár 330-ban helyezte át székhelyét a Fekete-tenger és a Márvány-tenger közti szorosban fekvő Konstantinápolyba (ókori nevén Büzantionba). A birodalom 395-ben kettészakadt, a Nyugat-római Birodalom 476-ban elbukott, de Bizánc – a római jogot és közigazgatást átvéve – a hellenisztikus kultúrára alapozódó, autokratikus birodalomként még több mint egy évezreden át fennállt. A nyugati és a keleti, ortodox kereszténység elkülönülése 1054-ben, a nagy egyházszakadással vált teljessé, a kölcsönös kiközösítést csak 1965-ben vonta vissza Szent VI. Pál pápa és Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka.
Bizánc I. Jusztiniánusz császár (527-565) alatt élte virágkorát, visszahódította a keleti gótoktól Itáliát, a vandáloktól pedig Észak-Afrikát, a császár törvénykönyve összegezte a római jogot és új rendelkezésekkel egészítette ki azt. A folytonos háborúk és belső lázadások azonban kimerítették a birodalom erejét, a hódítások hamarosan elvesztek, a színen megjelenő bolgárokkal, arabokkal, szeldzsuk törökökkel szemben újabb és újabb területeket kellett feladnia. 1204-ben a velenceiek vezette keresztes seregek bevették Konstantinápolyt, a Kis-Ázsiába szorult császárságnak csak 1261-ben sikerült visszafoglalnia a fővárost, de ekkor már az oszmán török fenyegetéssel kellett szembenéznie. A meggyengült Bizánc 1402-ben még egy fél évszázados haladékot kapott a világtörténelem utolsó nagy hódítójának, a mongol Timur Lenknek köszönhetően, aki 1402-ben Ankara mellett véres csatában legyőzte I. Bajazid török szultánt.
A vereséget kiheverő oszmánok II. Murád vezetése alatt ismét terjeszkedni kezdtek, s az 1444-es várnai csatában megsemmisítő vereséget mértek a Hunyadi vezette keresztesekre. Murádot 1451-ben a kegyetlen és nagyravágyó II. Mehmed követte a trónon, aki elhatározta: hatalmas, a Dunától az Eufráteszig terjedő birodalmat hoz létre, amelynek központja a bevehetetlennek vélt Bizánc lesz. Az egykor hatalmas birodalom ekkor már magára a városra szorult vissza, de az előnyös fekvése és hatalmas falai miatt minden ostromnak ellenállt.
Mehmed, miután békét kötött legnagyobb ellenfeleivel, így Hunyadi Jánossal is, a tengerszorosok lezárásával 1453. április 7-én blokád alá vette a várost. A falak előtt százezres sereget vont össze, félelmetes tüzérsége pedig a világ akkor legnagyobb ágyújával is rendelkezett, a hatmázsás golyók kilövésére alkalmas löveget a magyar Orbán mester öntötte. A várost az utolsó bizánci császár, XI. Konsztantinosz Palaiologosz alig tízezres sereg élén védte.
Az ostrom elhúzódása miatt a szultán hajóit szárazföldi úton a Boszporuszból az Arany Szarvhoz szállíttatta, és innen is tűz alá vették Bizáncot, majd május 29-re elrendelte az általános támadást. Az utolsó keresztény istentiszteletet előző nap este tartották a Hagia Sophia székesegyházban, majd a város lakosai ikonokat hordozva körmeneteket rendeztek.
A törökök másnap kora reggel három irányból is rohamra indultak. Déltájban a tartalékként bevetett janicsárok a mai Topkapi kapunál áttörték a védelmi vonalat és behatoltak a hősiesen védelmezett városba, a harcban elesett a császár is. Mehmed az iszlám jog szerint három napi szabad rablást engedélyezett a magát önként meg nem adó városban, s bizánciak ezreit hurcolták rabszolgaságba. Maga a szultán ünnepélyes menetben vonult be a meghódított Konstantinápolyba, amelynek az Isztambul nevet adta és fővárosának tette meg. Elsőként a Hagia Sophia székesegyházhoz lovagolt, amelyet védettnek nyilvánított, és átadott a muszlim hívőknek. Azt soha nem fogjuk megtudni, hogy Bizánc kifosztásakor mi minden ment veszendőbe a világ pótolhatatlan szellemi kincseiből.
A szultán az egész keresztény világot megdöbbentő diadal után folytatta a Balkán meghódítását, 1456-ban megostromolta Nándorfehérvárat is, de ott uralkodása legsúlyosabb vereségét szenvedte el, Magyarország meghódítása fél évszázadra lekerült a napirendről. A harcokban súlyos károkat szenvedett, majd kirabolt Konstantinápolyt újjáépíttette, erőfeszítései nyomán az ortodox Bizánc a török Isztambullá változott. Számos épület felújítását és átépítését támogatta, több palotával és mecsettel díszítette székhelyét, ahol egyetemet is alapított. Vallási téren türelmet tanúsított, a görögkeleti egyház ötvenezer híve ugyan súlyos adókat fizetett, de szabadon választhatott pátriárkát, aki az Oszmán Birodalomban élő keresztényeket képviselte.
Jean Chartier: Konstantinápoly ostroma (részlet). Forrás. Wikipédia
