2024-ben családi ház kategóriában az év háza díjat az ön által tervezett, Nagykovácsiban épült Pitypang ház kapta. A zsűri így fogalmazott: „elegáns távolságtartás és befogadó melegség, egyszerű, mégis nagyfokú funkcionalitás, ötletesség, következetesség jellemzi.” Mit gondol, mennyire talált bele ez a jellemzés az általánosságban megfogalmazható építészi személyiségjegyeibe?
Örülök, ha az ítészek ilyennek látják, hiszen mind az érzelmi faktor, mind a jó használhatóság fontos. Én egyébként kifejezetten érzékeny vagyok a nyári kánikulára, és a mai napig elvarázsolnak őseink vályogházai. Ezekben a látszólag egyszerű építményekben mindenféle gépi hűtés nélkül elviselhető a klíma nyáron. Elődeinknek ezt a több száz éves tudását igyekszem építészként felhasználni a házaim tervezésekor. Nagykovácsiban már terveztem házat, a falu északi és a déli lejtőjére egyaránt, és azt tapasztaltam, hogy a déli lejtőn épült házak sokkal kitettebbek az erős napsütésnek. A Pitypang ház építési telke is déli lejtőn van, ezért arra gondoltam, hogyha a háznak vastagok a falai, nagy a hőtehetetlensége és ha a homlokzata a déli oldalon erőteljes árnyékolást kap, akkor nyáron is jó lesz a belső klímája. Így jutottam el végül a két szint magas és viszonylag széles tornác gondolatáig, amely nyáron hőcsillapító hatású és fedett teraszként is remekül használható. Ez a nagy méretű fedett-nyitott tér alkalmas vendégfogadásra, egy vasárnapi ebéd közös elfogyasztására, és a gyerekek is védett körülmények között játszhatnak ott. A tornácot öt monumentális téglapillér határolja, ami az itáliai árkádokra emlékeztet. Ez tehát egy kacsintás a klasszikus építészet értékei felé, de a nagy ünnepélyességet rögtön fel is oldja a tornác légterébe illesztett faburkolatú dolgozó és a hálószobához kapcsolódó konzolerkély.
Vannak-e felismerhető stílusjegyei az épületeinek, tud-e róla, s ha igen, használja-e tudatosan ezeket az egyedi jellemvonásokat?
Két évig dolgoztam Finnországban, ami nagy hatással volt rám. 1988-ban mentem ki, amikor a szocializmus fokozatos letűnésével egyszerre egyre több helyen épültek túldíszített, kifejezetten dülleszkedő házak. Finnországban azonban azt láttam, hogy a házak szerények és mégis arányosak, szépek, ráadásul harmonikus kapcsolatban vannak a természeti környezettel. Úgy gondoltam, ebből érdemes tanulni, és ez az impulzus a mai napig erősen dominál a munkáimban. Abban hiszek, hogy azok a jó házak, amelyek nem külszínes gesztusokkal próbálják meg felhívni magukra a figyelmet, hanem van belső erejük, ami valamilyen módon átsüt a falakon. Igyekszem elkerülni a hivalkodást, és próbálok visszafogottan fogalmazni. A terv átgondoltságával és az építészeti minőség felmutatásával próbálom elérni azt, hogy a házaim ne csak jól használhatóak, hanem szépek is legyenek. Sőt, olyan becsvágy is dolgozik bennem, hogy az épület ne csak önmagában legyen jó, hanem a tágabb környezetét is felemelje, harmonizálja.
Szülei mindketten néprajzkutatók, bizonyára ez is hatással volt az építészeti stílusára.
Abszolút, nagymértékben! A szüleim még vacsora közben is sokat beszéltek szakmai kérdésekről, a népi kultúráról, apukám többször elvitt magával falukutató útjaira, ami nagyon erős élményként hatott rám. Budai gyerekként egy letűnőben lévő, de mégis csodálatos világba nyerhettem betekintést. Már kisgyerekként is érzékeltem, hogy egy vályogfalazatú, zsúptetős ház sokkal izgalmasabb lehet, mint egy jellegtelen, modernebb kockaház. Ezek az élmények és a belőlük leszüremlett tapasztalatok szép lassan beköltöztek a génjeimbe, az ösztöneimbe, s ezek a mai napig hatnak rám. Több házamnál a tervezést egy nagyon egyszerű képletből indítom, hosszúkás alaprajzzal, nyeregtetővel, aztán történik vele valami. És ez a valami egy nagyon lényeges pont, hiszen itt dől el, hogy sikerül-e megtalálnom az arany középutat régi és új között.
Mint ahogyan a híres pilisborosjenői „hosszú ház” is tette.
Igen, az a ház egy jó példa erre. A megbízóim egy hosszú és szokatlanul keskeny telket vásároltak, amelyet egyébként közösen választottunk ki. Aztán megnéztük, hogy ebből a telekadottságból mit lehet kihozni. Végül egy keskeny és hosszúkás házat terveztem, amelynek a keresztmetszete olyan, mint egy hagyományos falusi házé, de a belerakott funkciók teljesen maiak. Kihasználtuk a telek lejtését is, tehát a ház teteje vízszintes maradt, a belső terek padlószintje pedig szépen lelépcsőzve követi a terep lejtését. Ebből aztán egy izgalmas térbeli játék alakult ki, az alacsony belmagasságú hálószobáktól indulva a nagyobb étkező-konyhán keresztül a nagyvonalúnak mondható nappaliig. A terek lépésről lépésre történő növekedése a fedett teraszra kilépve éri el a csúcspontját, ahonnan csodás kilátás nyílik a völgyre. Ez a fedett nyitott tér egyébként a klimatikus feladatain túl a nagy családi ebédek és vacsorák remek színtere is.
Meséljen kicsit a gyerekkoráról! Milyen impulzusok érték, amelyek döntően befolyásolták akkor, amikor pályát választott?
Én egy állandóan fúró-faragó és alkotó gyerek voltam. Folyton ügyködtem valamin: építőkockából építettem, ha kaptam egy alumíniumlemezt, abból domborművet készítettem, ha egy rajztábla került a kezem ügyébe, forrasztópákával beleégettem egy angol klipper hajó képét, Budajenőn, a nagymamánál pedig bunkert fabrikáltam a kert végében. A Móricz Zsigmond Gimnáziumban volt egy jó rajztanárnőm, akinek a fia épp abban az időben volt kezdő építész az egyetemen. Ervinke néni gyakran mesélt csillogó szemekkel a fia kreatív feladatairól, amiből ez-az hozzám is lecsorgott. Fontos megemlítenem Turányi Gábor építész nevét is, aki az egyetemen két szemeszteren át tanárom volt, majd később egyfajta mester és tanítvány barátság szövődött közöttünk. Nagy hatással volt rám a világlátása, az építészeti problémákhoz való viszonyulása és szellemi autonómiája.
Különleges adottság még az életemben az anyai ági felmenőim között található művészek hosszú sora. Ebben a tiroli gyökerű famíliában ezüstművesek, festőművészek és iparművészek mellett kitűnő építészek is voltak. Anyai dédapám Györgyi Kálmán művészeti író volt, az Országos Magyar Iparművészeti Társulat igazgatója és a Magyar Iparművészet című folyóirat szerkesztője. Dédapám testvére, Györgyi Géza korának szintén neves építésze volt: Ybl Miklós és Hauszmann Alajos munkatársaként vett részt a Budavári Palota, a Műegyetem K épülete és más középületek tervezésében. Nagyapám testvére, Györgyi Dénes továbbvitte a családi építészhagyományokat, hiszen számos múzeum és iskola, valamint több világkiállítás magyar pavilonjának alkotójaként, az Iparművészeti Főiskola rektoraként a 20. század első fele művészeti életének meghatározó alakjává vált. A rokonsághoz tartozott Giergl Kálmán is, aki a Zeneakadémia, a Klotild paloták és a Luxus Áruház társtervezője. Ennek a családi hagyatéknak a súlyát és jelentőségét gyerekként nem tudtam felmérni. 2006-ban egy kiállítást rendezett a BTM a budai várban a családunk aktív közreműködése mellett. Nekem ekkor állt össze ez a nagy ívű családi örökség, de azt gondolom, hogy valamilyen megfejthetetlen módon ez a családi hagyomány jelen volt az életemben, hatott a szemléletemre, akár még a pályaválasztásomra is.
Mennyire veszi figyelembe tervezéskor az adott település vagy településrész múltját, történetét?
Nagyon fontosnak tartom. Ausztria, Franciaország vagy épp Csehország vidéki kisvárosaiban járva megfigyeltem, hogy az utcákon nagyjából egyforma vagy hasonlónak mondható házak sorakoznak, melyek harmonikus és gyönyörű összképet alkotnak. Itthon az épületek időnként „túl nagyot akarnak mondani”, sokszor az ellenkezőjét annak, amit a szomszéd épület, s ettől az egész zavarossá és identitásvesztetté válik. Nagykovácsiban terveztünk egy bölcsit, ahol figyelembe vettük a falu építészeti jellegzetességeit, ezért a funkciókat öt egységre bontottuk. Az öt pavilon mindegyike nyeregtetős földszintes, szinte falusias, de a belőlük komponált épületegyüttes mégis eléri egy középület rangját, színvonalát a bejárat előtt kialakított kis városi térrel és az egységes anyaghasználattal.
Fontosnak tartja, hogy az épület külseje árulkodjon a funkciójáról?
Igen, szerintem fontos adalék egy épület tervezésekor. Néhány éve tartott előadást a világhírű olasz építész, Mario Botta, aki ugyancsak érintette ezt a kérdéskört, s példaként említette New Yorkot, ahol nem mindig tudhatjuk, hogy a felhőkarcolók sokasága milyen funkciót takar. Itt, Közép-Európában persze más a lépték, és sok minden más, de számomra érték, hogyha egy házra rápillantva sejthetjük, hogy éppen milyen középületet vagy lakóházat látunk.
A hely múltjának megismerésén túl milyen egyéb tényezőket vegyít az építészi koncepcióba a konkrét tervezői munka előtt?
Nagyon fontos alaposan megismerni nemcsak a megbízói igényeket, hanem magát a megbízót. Ez hajtott a Toldy-gimnázium tornatermének tervezésekor is. Mielőtt egy vonalat is húztam volna, felkerestem az igazgatót, később a testnevelő tanárt, és megkértem, mondják el az összes igényüket az újonnan épülő tornaterem kapcsán. Sokat beszélgettünk, több iskolába ellátogattunk, és közösen szűrtük le a tanulságokat. Ez az együttes munka nagyon hasznos volt nekem a tervezés során, és a tanárok is nagyra értékelték, olyannyira, hogy az épület átadása után a Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play díjat adományozott nekem. Ez igazi meglepetés volt, egyáltalán nem számítottam rá, de nagyon jólesett. Ez is jó példa arra, hogy a szakmában az emberi tényező is fontos és vaskosan megjelenik a végeredményben.
Hogyan lehet a funkcionalitás és az esztétika között egyensúlyt tartani?
Ez a kettő mindig kéz a kézben jár. A házakra ugyanaz a szabály igaz, mint a nőkre: igazán azok a szépek, akiknél belülről sugárzik a szépség. Hiszek abban, hogy az elsőre láthatatlannak gondolt értékek egy ponton mindig láthatóvá, érzékelhetővé és érthetővé válnak. Általános tapasztalat, hogy az igazán jó házak mind funkcionálisan, mind külső megjelenésükben magas színvonalat képviselnek. Nem is olyan régen fogalmazódott meg bennem, miért is szeretem ezt a szakmát. Míg például egy villamos mérnök a racionális szabályok adta keretrendszerben gondolkodhat, addig egy festőművész szabadsága jóval nagyobb, az intuícióira, a megérzéseire hagyatkozhat alkotás közben. Az építész viszont e két világ határvonalán helyezkedik el, s mindkettőből egyformán merít, és én ezen a határvonalon nagyon jól érzem magamat. Lehet álmodni, de csak bizonyos kereteken belül, ami engem inspirál, és egyben biztonságérzetet is nyújt.
A belsőépítészetbe mennyire szól bele? Ha nem önök kapják a belsőépítészeti megbízást, rajta tartja a szemét, hogy ki álmodja meg a ház belső világát?
Mi, építészek azt szoktuk mondani, hogy a belsőépítészet ugyanannak a műnek a puha rétege, éppen ezért nagyon fontos, hogy a külső és a belső építészet harmonikus egységet alkosson. A hosszú háznak és a Toldy-gimnázium tornatermének például mi terveztük a belsőépítészetét, míg a sasadi villának Kismarty-Lechner Kinga álmodta meg a belső világát. Itt a külső és a belső harmonikus egységet alkotott, és ettől a ház egésze is jobb lett.
A megrendelőt mennyire engedi be a tervezés folyamatába?
Én együttműködés-párti vagyok, arra törekszem, hogy a megbízóval együtt gondolkodjunk, s ennek eredményeként szülessen meg a vágyott épület. Persze ha azt látom, hogy rossz irányba mennek ezek a gondolatok, akkor azon dolgozni kell. Ennek eszköze lehet a szívósság, néha egy kis rafinéria, de leginkább a terv fejlesztésébe befektetett sok-sok munka. Az évek során azt figyeltem meg, minél nagyobb a bizalom az irányunkban, annál jobb terv születik a végén. A jól sikerült projektjeinknél ez mindig tetten érhető.
Említette, hogy igyekszik a tervezett ház környezetére is jobbító hatást gyakorolni, ez miért fontos? Ez is finnországi hagyaték?
Igen, és Kaszás Károly-féle hagyaték is. Az egyetem karakteres figurája volt a tanár úr, aki előadás-sorozatot tartott az építészet három fontos szellemi központjáról, Finnországról, Japánról és New Yorkról. Alvar Aalto finn építésztől mutatott jó példákat arra, ahogy a tervező az épület környezetét is gondosan megtervezte. Erre én is törekszem, a tervezés ugyanis nem érhet véget a ház falainál, hanem teljes környezetben kell gondolkodni. A Toldy-giminél például csak a tormateremre volt megbízásunk, de mi a meredek terepre illesztett, többszintes udvarrendszert újragondoltuk és megterveztük. Kialakítottunk kerti sétautat, tereplépcsőt, a tornaterem kerti bejáratánál kis városi teret, úgynevezett piazzettát, ültettünk fákat, telepítettünk egy ivókutat, létrehoztunk egy teraszt pingpongasztallal, sőt műfüves focipályát is terveztünk labdafogó hálóval és egy néhány lépcsőfoknyi lelátóval.
Mennyiben formálta át az energiaválság és a megváltozott klíma az építészi gondolkodást?
Ez mindenkire erősen hatott, de mindenkire másképp. Vannak építészek, akik azt gondolják, hogy most valami egészen mást kéne csinálni, mint eddig, én pedig azt érzem, hogy nem kéne kapkodni, többet kéne meríteni a századok alatt összegyűlt építészeti tapasztalatokból. Mondok egy szemléletes példát: a mai Millenáris park helyén egykor egy tízemeletes, függönyfalas irodaház állt, ami nem tudta kiállni az idők próbáját. Erkölcsileg azért nem, mert idegen testként viselkedett a Margit körúton, fizikailag pedig azért, mert ez az akkor korszerűnek gondolt függönyfal évtizedek múltán hőtechnikailag is elavulttá vált, ezért pár éve lebontották. Az mindenképp elgondolkodtató, hogy egy 1970 körül épített házat kénytelenek voltunk bontani, mert sok gond volt vele, míg jó néhány lakóház, amely a harmincas években vagy a századfordulón épült, jobban kiállja az idő próbáját. Tehát amikor arról beszélünk, hogy melyik ház felel meg a mai kor követelményeinek, és melyik képvisel valódi értéket, akkor nagyon körültekintőnek kell lennünk. Ebből a szempontból a körúti gangos házak képletét a nagyvonalú kapualjjal, a széles lépcsőkkel és a belső udvarokkal sok szempontból jónak tartom, ráadásul ezek a kánikula adta kihívásokra is megoldást nyújtanak. Egy belső udvar természetes szellőzőkürtőként tud funkcionálni, ahol pedig még fa és növényzet is van az udvaron, ott jelentős különbség lehet az utcai és az udvari hőmérséklet között.
Pedig ezeket a házakat, gondolom, annak idején nem a hőség miatt tervezték ilyenre.
Valóban más szempontrendszer mozgatta az akkori építőket, de a korszakra jellemző igényesség mégis építészeti minőséget hozott magával. Nemrég jártam Nápolyban, ahol meglepetésemre hasonló gangos házakkal találkoztam, csak a város egykori gazdagsága miatt ott a kapualjak még magasabbak, az udvarok még attraktívabbak voltak.
Magánemberként is építészszemmel utazik?
Nagyon nehéz ezt levetkőzni, igen, ez szinte elkerülhetetlen, de én még ennél is tovább megyek. Engem még a Rám-szakadék különleges térbeli helyzetei is lenyűgöznek és gondolkodásra késztetnek, és szinte biztos, hogy itt vagy ott visszaköszönnek a tervezés során. Egy falusi pajta is el tud varázsolni, rá tudok csodálkozni a nagyvonalú belső tereire, amely lehet, hogy funkcionális szempontok alapján jött létre, de én a szépséget is látom benne.
Külföldön is tervezett már, Ausztriában egy diplomata házaspár háza, Szlovákiában egy műemléki palota felújítása, Szlovéniában a magyar közösség székháza kötődik a nevéhez, Finnországban pedig teamtagként iskola, óvoda és kisebb lakóházak tervein dolgozott. Ha jól tudom, az észak-afrikai középület tervein most dolgoznak. Mindazok alapján, amit a tervezői munka sokrétűségéről elmondott, mennyire jelent nehézséget idegen országba épületet tervezni?
Külföldi helyszínre tervezni egy kicsit nehezebb, hiszen a helyi előírásoktól kezdve a kulturális háttérig minden kicsit más, ugyanakkor nagy lehetőségnek is tartom, hiszen a nemzetközi mezőnyben megmutatni, mire vagyunk képesek, az nagyon inspiráló. Általában is fontosnak tartom, hogy a magyar építészi közélet minél jobban bekapcsolódjon a nemzetközi vérkeringésbe. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy két cikluson keresztül képviseltem hazánkat az Építészek Nemzetközi Szövetségében, a párizsi székhelyű UIA-ban, és nagyon örülök annak, hogy azóta a magyar építészek folyamatosan jelen vannak ebben a nemzetközi szervezetben.
