Táncművészként különösen nehéz döntés lehet gyermeket vállalni.
Nagyon régóta vágyom gyermekre, és forognak e körül a gondolataim. Ahogy telnek a hetek, hónapok, és rendszeresen terhesvizsgálatokra járok, néha még meglepődöm azon, hogy ez a csoda bennem zajlik, de óriási örömmel tölt el. Táncosként már kicsit bonyolultabb a dolog. Nem könnyű megélnem, hogy számomra meghatározó szerepeket kell átadnom. Ez egy nehéz búcsúfolyamat. Az, hogy a pályám közepén jött a gyermekáldás, kettős érzéseket váltott ki belőlem. Egyfelől lesz lehetőségem visszatérni, ha szeretnék még további szép pillanatokat megélni a színpadon; másfelől, ha mégsem így alakulna, azt érzem, hogy még lenne mit kitáncolnom magamból. Mégis, attól a pillanattól kezdve, hogy a második csík megjelent a terhességi teszten, más ember lettem. Megváltoztak a prioritások. Hiába vannak nehéz pillanatai az elszakadásnak, mégsem érzem azt, hogy bármit feláldoznék. Anya leszek, és ez teljesen kitölti a lényemet.
Milyen változásokról beszélsz konkrétan, és milyen szerepeket kell átadnod?
A most készülő Concertóban az egyik karaktert, A csodálatos mandarin Mimijét már nem fogom tudni eltáncolni, így ezt még a próbák során átvette egy frissen érkezett kolléganő. A korábbi szerepek viszont a szívemhez nőttek, némelyek különösképpen, ezért ezektől már lelkileg nehezebb megválnom. Ilyen a Credo Annája is, hiszen a pályám egyik legösszetettebb karakteréről van szó, amelynek a megformálása komoly lelki próbatétel volt.
A Carmina Buranában ugyan nincs kiemelt szerepem, mégis nehéz belegondolni, hogy jövőre már nem táncolom, hiszen ez az egyik meghatározó előadásunk, így nekem is a részemmé vált.
Ahogy ebben a társulatban általában mindenki, úgy én is az utolsó sorból haladtam előre ebben a produkcióban. Emlékszem, már fű sem volt ott, ahol kezdetben álltam. (Aki látta már a darabot, tudja, hogy korábban az egész színpadot fű borította.)
A diótörő Marikája is hiányozni fog, imádtam a gyerekekkel „együtt játszani”. Minden szerepemre vonatkozóan megvan a maga oka, hogy miért kötődöm hozzá, de ha csak egy darabot kellene kiemelnem, egyértelműen A négy évszak – Feminizma lenne az. Elmondhatatlanul hálás vagyok ezért a szerepért, amelynek az élménye egész életemben elkísér majd.
Most azonban új korszak jön az életemben, amikor máshova kell összpontosítanom az energiáimat. Korábban rendkívül robbanékony és energikus voltam, most viszont gyorsabban elfáradok. Ez természetes, de táncosként eleinte furcsa volt megélni. Bizonyos gyakorlatokat már nem végezhetek a baba védelme érdekében, ezért a tréning egyik felében olyan mozgásanyagot állítok össze magamnak, amellyel formában tarthatom a testemet. Egyáltalán nem akarom magamat elhagyni, nem élvezem a tespedést. Nem égek viszont ezer fokon, ami engem mindig is jellemzett: imádtam belehalni a darabokba, és ez hiányozni fog.
Esetedben nagyon különleges, hogy a nagy szerepeid visszatükrözték a nőiséged fontos állomásait, és egy ívet írtak le az elmúlt évek során.
Igen, ezekkel a művekkel nőttem fel ennél a társulatnál. A Pécsi Táncművészeti Szakközépiskola után rögtön ide szerződtem. A négy évszak – Feminizma volt a legmeghatározóbb darabom, és 23 évesen az első komoly főszerepem. Nemcsak szakmailag, hanem magánemberként is erőteljes változást hozott az életemben.
Lili szerepe úgy mozgásban, mint szellemileg, érzelmileg mindenfajta fejlődésre óriási lehetőséget adott. Fel kellett nőnöm a feladathoz, mert egy életutat jártam végig a darab során kiskamasztól a kiszáradt nőig. Eleinte nagyon megviselt, majd végül elfogadtam, hogy át kell folyatnom magamon ezt a szerepet, végig kell mennem a lelki megpróbáltatásain.
Mérföldkő volt számomra: Lili végleg kibillentett a kamaszkorból.
Amíg csak táncoltam, úgy éreztem, ezzel a szereppel minden alkalommal teljességében megélhetem a nőiségemet. A mélyről jövő, ösztönös energiáimnak adott teret, és ez rengeteg emberi és művészi gátlást szabadított fel bennem. Ehhez képest a Credóban Anna szerepe egy teljesen másik oldala a női létezésnek: amíg A négy évszak – Feminizmában a szexualitás megélése van a középpontban, addig a Credo a mélyen gyökerező lelki gátakra fókuszál.
Szerencsés voltam, hogy Vincze Lotár volt a partnerem. Fantasztikusan tudtunk egymásra támaszkodni. Kétségbeesett, frusztrált házaspárt kellett alakítanunk, akik sikertelenül próbálnak gyermeket nemzeni, miközben félnek is tőle, mi lesz, ha sikerül. Iszonyatos megkeseredettség, szürkeség jellemzi őket, egymástól eltávolodva nem tudnak kapcsolatot teremteni, megfogni egymás kezét, támaszai lenni a másiknak. Fal van közöttük, de mégis kizárólag egymásra számíthatnak. Tamás (Juronics Tamás koreográfus, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője – a szerk.) tökéletesen éreztette velünk mindezt azáltal, hogy nem teljes körű képet, történetet, karakterformálást vázolt nekünk, mint ahogyan megszokhattuk az ő munkametódusában. A bennünk lévő kétségbeesés: hogy pontosan miként fogalmazzuk tánclépésekbe Tamás érzéseit, hogy az jut-e el a nézőkhöz, amit közölni szeretnénk, csodálatos módon létrehozta a jeleneteket.
Most, ahogy végignéztem a Credót és benne a szólóimat, a duettjeinket Lotárral, látom, hogy sikerült. De nem azért, mert tudatosan kreáltunk valamit, hanem azért, mert a körülmények megteremtették; egyszerűen megtörtént. A téma miatt meglehetősen megterhelő ezt a felvételt néznem, és nem is bírom könnyek nélkül.
A Concerto, amivel most elköszönök egy időre, minden szempontból különleges. Várandósan Szűz Máriát alakítani felemelő érzés, a darabban a szerep maga is magasztos. Négy hónapos terhesen eleve visszafogottan táncolok, és Tamás abszolút partner abban, hogy ne legyek túlterhelve.
Ellentmondásos, de persze érthető, hogy miközben vágytál a gyerekre, fáj elmenned az együttesből. Akkora volt benned ez a vágy, hogy legyőzte a tánc iránti szerelmet?
Tervezett baba a miénk, és ez meg is adja a választ a kérdésre. Olyan táncos vagyok, aki úgy látom értelmét a munkámnak, ha még a tréningekbe is „belehalok”. A vágyam arra, hogy családom legyen, mégis mindennél erősebb. Ez valahol abból is adódik, hogy 19 évesen elveszítettem az édesanyámat.
Több előadóművész időzítette a pandémia idejére a gyerekvállalást a színházak szünetelése miatt. Ez nálunk nem így volt, hiszen mi ebben az időszakban is dolgoztunk az együttessel, de nem voltak előadásaink, turnéink. A párommal (Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett táncművésze – a szerk.) sok időt töltöttünk együtt, és beért a kapcsolatunk. Számtalan meghitt pillanatot éltünk át Gergővel. Elmélyülhettünk magunkban, egymásban, és teljesen más szintre lépett a kapcsolatunk. Ehhez normál esetben a szokásos pörgés mellett évek kellettek volna. Ebben a harmóniában könnyű volt meghozni a döntést, hogy gyermeket szeretnénk.
A társulat tagjai osztoznak az örömünkben, és mindenki nagyon támogató. Érezhetően annyi időt töltünk együtt, hogy szinte egymás második családja vagyunk. Bár a táncosok személye évről évre változik, a bázis ugyanaz. Azt egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy kiköltözzek az öltözőből és felszámoljam az asztalomat, de természetesen át fogom adni a helyem. Könnyít a helyzeten, hogy Gergő ott van. Mindegy, mekkora lesz a pocakom, biztosan bejárok majd a balett-terembe. Nem bírom színház nélkül.
Minek, kinek köszönhető ez a hihetetlen vonzalom a tánc, a színház iránt?
A mozgásszenvedélyem mellett elsősorban a nagymamámnak. Ő volt az, aki egészen kiskoromban beíratott táncolni, és óriási energiabefektetéssel vitt versenyekre, szurkolt a fellépéseimnél. A mai napig a legnagyobb rajongóm, most pedig felhőtlenül boldog, hogy dédnagymama lesz.
Milyen tervek foglalkoztatnak így várandósan?
Kell, hogy legyenek új elképzeléseim. Szegeden élünk, távol mindkettőnk eredeti otthonától, a családtól. Művészcsaládba fog születni a baba. A mi pályánk teljes embert kíván hétfőtől vasárnapig, reggeltől estig, emiatt kell egy B terv. Gergőnek fontos szerepe van a társulatban: amellett, hogy táncol, koreográfusként, próbavezetőként, balettmesterként is dolgozik. Szeretnék majd visszaállni, de számításba kell venni: nem biztos, hogy sikerül. A szívem megszakad a táncért, de az, hogy a baba itt van, semmihez sem fogható érzés.
Akárhogy is lesz, most csak a jelen számít, és szeretném ezeket a pillanatokat százszázalékosan megélni.
Mindazért hálás vagyok, amit Szegeden kaptam. Rengeteg varázslatos pillanatot éltem át a színpadon és a próbateremben, az öltözőben vagy pusztán csak a városban sétálva. Nem hullott minden rögtön az ölembe, és ez rendben van így, mert megtanultam küzdeni. A társulatnál való lét megtanított arra, hogy ha kitartó vagy, kitűzöd magad elé a célt, akkor elérheted. Ahogy várandósan telnek a napjaim, és egészen kicsi dolgokon is el tudok mélázni, sokszor azon gondolkodom, hogy most pont olyan életem van, amilyenről kislánykoromban álmodtam. Álmodtam egy karrierről, ami megadatott. Bármilyen szerepet kaptam, mindet élveztem. Olyan időszaka is volt az életemnek, amikor azt éreztem: nekem a legrosszabb a világon. Vannak sebek, amelyek sosem fognak begyógyulni, de a párom és a mostani életem kárpótol.
Mire készülsz a Concerto bemutatója után?
Férjhez megyek, és kiélvezem a babavárás boldog pillanatait.
