A nagymamák terítőitől a Minecraftig - A decemberi hónap alkotója: Szász Zsófi

Írod az artist statementedben, hogy kortárs hímzéssel foglalkozol. Mitől lesz a hímzés kortárs?

Attól, aki csinálja, ahogy csinálja. Nekem minden kortárs, ami nem pusztán hagyományőrző rekonstrukció. Ha ma azt mondod valakinek, hogy „hímzés”, a legtöbben matyót, kalocsait, keresztszemes terítőt és kedves néniket látnak maguk előtt, akik ugyanazt a száz éve konzervált mintakészletet varrják. Közben más népi médiumok – fafaragás, szövés, fazekasság – rég beléptek a kortárs dizájnba, de a hímzés valahogy kimaradt. Ezen a hiányon kezdtem el dolgozni. Szerencsére azonban az elmúlt években a kortárs szcéna is elkezdte elfogadni a textilt mint autonóm képzőművészeti médiumot.

Korábban grafikával, festéssel, filmvágással foglalkoztál. Mikor és hogyan érezted meg, hogy a textil lesz a saját nyelved?

Ősi módon kapcsolódtam hozzá. Sokáig kerestem a médiumot: rajzoltam, festettem, vágtam, mind kreatív volt, de majdnem mind képernyőhöz kötött. Falun nőttem fel, állandóan kint voltunk, tapintottuk a világot. A textilnél jöttem rá, mennyire hiányzott ez a közvetlen, testi kapcsolat az anyaggal. A hímzésben összeért a gyerekkori természetközeliség, a ritmus, a kézzel végzett munka vágya. Így lett ez a nyelv.

Sokszor mondod, hogy nem szereted ismételni azt, amit mások már megcsináltak. Mi visz előre?

Mindig az vonz, amit még nem tapostak ki előttem. A „miért?” helyett inkább azt kérdezem: „miért ne?” A létrehozás izgat: valamit a semmiből megcsinálni. Ez ösztönös, nem elméleti, konceptuális program. Olyan vagyok, mint egy szűrő.

Megbízom az intuíciómban, mert eddig még mindig igazolt az idő. Persze ezt kívülről nehéz elfogadni. A kortárs művészetben gyakran elvárás, hogy előre tudj mindent verbalizálni, megmagyarázni, beilleszteni elméleti keretbe. Nem tudok és nem is akarok mindent előre verbalizálni. Inkább dolgozom hónapokig egy darabon, és hagyom, hogy közben tisztázza magát. Ez lassú, organikus folyamat, amihez sok idő, türelem, energia és persze hit kell.

Izgalmas nekem az is, hogy a munkáidhoz több generáció is ösztönösen tud kapcsolódni.

Nekem fontos, hogy érthető legyen, amit csinálok. Nem leegyszerűsítve, hanem úgy, hogy közel lehessen hozzá férni. Az embereknek készítem a műveim, nem egy zárt szakmai körnek. Azt akarom, hogy a munkáim szerethetőek legyenek, hogy lehessen velük kapcsolatot teremteni. Nekem ez a kommunikáció fontos.

A szépség valamiért gyanússá vált az utóbbi évtizedekben, mintha sekélyességet jelentene. Én ezt nem érzem így. A szépség nem dekoráció, hanem kapu: azon keresztül lép be a néző. Ha valami megérint, onnantól a jelentés is utat talál. A giccs és a szépség között is óriási különbség van – a különbséget a figyelem és a munka minősége adja. Hiszek abban, hogy a szépség képes elmélyíteni a befogadást.

A munkáidban híd épül múlt és jelen között: a hagyományos motívumok mellett ott a digitalizáció, a pixel logikája. Te hogyan látod ezt?

A régi minták is pixelesek voltak, csak nem hívtuk így. Négyzethálóra tervezték őket, raszterben gondolkodtak – ma ugyanezt látjuk a képernyőn. A digitális és a kézi ugyanannak a skálának a két vége: kockákat rakosgatunk egymás mellé. A mai tizenévesek Minecrafton szocializálódtak, nekik teljesen természetes, hogy egy népi motívumot pixelként olvasnak. Az idősebbek ugyanabban a munkában a kézi munkát látják. Mindkettő igaz. Én digitálisan tervezek, aztán kézzel hímzek: a fordítás technikai, a logika közös.

Hogyan néz ki az alkotófolyamat?

Klasszikus mintakincsekből indulok ki. Az évek alatt összegyűjtöttem hagyatékokat, mintakönyveket, cérnákat. Ha egy minta megfog, befotózom, átrajzolom, és elkezdem áthelyezni: más méret, más anyag, más kontextus.

A digitális eszközök csak gyorsítanak: a vége így is az, hogy leülök, és kézzel, öltésről öltésre megcsinálom. Ritkán találok ki teljesen új motívumot; most az a fontos, hogy látszódjon: a régi minta önmagában is működik kortárs közegben, ha más léptékbe tesszük.

Egy ideje foglalkoztat az adatvizualizáció is. Hogyan kezdtél el dolgozni Barabási Albert-Lászlóval?

A könyvei miatt már régen figyeltem rá. Aztán egyszer kitett egy posztot: keres valakit, akinek sok ideje van és szépen hímez. Küldtem pár munkát, választ kaptam, lett egy próbadarab, abból pedig egy 2 × 2 méteres munka. Hat hónapig hímeztem napi 8–12 órában. Azóta több nagy méretű hímzett hálózati ábrát készítettem a BarabásiLabnak, amelyekből volt már egy kiállítás is az acb Galériában. Manapság ezeket már egy erdélyi hímzőkör kivitelezi helyettem, én a háttérmunkálatokat végzem.

Mi is született pontosan?

Vészhelyzetek melletti telefonhívások hímzett adatvizualizációi ezek, amelyek eredetileg 2008-ban születtek, és minden pont, minden vonal egy adatkapcsolatot jelöl. Ezeket a rendszereket vittük át hímzésbe: a tudományos precizitás és a kézimunka találkozott. Engem ez a rend, ez a logika mindig is vonzott. Van valami gyönyörű abban, amikor a tudás struktúrája kézzelfoghatóvá válik. 

Innen egyenes út vezetett a bináris kódos sorozathoz?

Igen, valahogy természetesen jött. Éreztem, hogy a hálózatok után tovább kell menni a „kód” irányába. Van egy technikai agyam, valószínűleg a filmvágásból és a grafikai előéletből, és egyszer csak bevillant: a bináris kód – az egyesek és nullák – is mintává fordítható. Nyolc karakter határoz meg egy betűt. Gondoltam, miért ne lehetne ez a minta maga. A legelső ilyen munka Simon Márton Terms and Conditions című verse volt, most ezt bővítem sorozattá. Férfi költők szerelmes verseit alakítom bináris kódokká, majd hímzem meg.

Hogyan születtek meg a Szerelmes levelek – a faleveles sorozatod?

Az első hímzett bináris munka kiállítása után jött egy üres, zavaros időszak. Túl voltam hajtva, közben épp lezárult egy Barabási-projekt, hirtelen nem volt semmi dolgom. Kicsit káosz volt körülöttem is, bennem is. Akkor kezdődött egy komoly kapcsolatom, egy nagyon különös, nagyon őszinte viszony. Ez a férfi kérdezte meg: „Mikor csináltál utoljára valamit csak magadnak?” Rájöttem, hogy nem is emlékszem. Addigra már régóta gyűjtögettem faleveleket, volt itthon rengeteg cérnám is, mert épp egy másik munkához készültem. A kettő valahogy összeért: ott volt a levél mint hordozó és a szál mint eszköz. Gondoltam, kipróbálom, hogy működik-e.

És működött?

Abszolút. Rögtön éreztem, hogy ez nagyon „én” vagyok. Az első pillanattól vonzott a levelek finomsága, törékenysége. Egy rossz mozdulat, és az egész szétesik. Rájöttem, hogy egy kapcsolat is ilyen, egyszerre szép és sérülékeny. A hímzés maga is ilyen kettős. Miközben díszítesz, átszúrsz, miközben alkotsz, kicsit pusztítasz is. Ez a paradoxon nagyon izgatott: a szúrás és a gyógyítás ugyanazzal a mozdulattal történik.

Az anyagválasztás tehát szimbolikus is volt?

Igen. Minden levél egyszeri és megismételhetetlen, mint egy emberi kapcsolat. A levelekre hímzett mintákban egyszerre van ott a személyesség és az általános emberi tapasztalat.

A kis egyenlőtlenséget, a befejezetlenséget, a sérülékeny pillanatot, amit mindannyian ismerünk. Látom az embereken, hogy mindig pontosan tudják, melyik miről szól. 

Hogyan alakul ki egy-egy kompozíció?

Először kiválasztom a levelet. Ránézek, és valamiért megszólít. Aztán elkezdek dolgozni rajta, középre hímzek egy motívumot, és figyelem, mit szeretne. Sokszor hónapok telnek el két fázis között. Van, amelyikhez fél év után térek vissza, mert érzem, hogy még nem engedett el. Ez egyfajta párbeszéd a levél és köztem.

A Szerelmes levelek nemcsak szépek, hanem kellemetlenül őszinték is.

Igen, talán ezért is működnek. Nem szeretjük kimondani, de mindannyiunkban vannak repedések, nyomok, varratok. Ezek a levelek erről szólnak. Nem a traumáról, hanem a formálódásról. Minden, ami megszúr, kicsit alakít is rajtunk. Én úgy érzem, ezek nem fájó munkák, hanem gyógyítóak. Finoman, csendesen, de helyretesznek valamit.

Gyakran kis méretű munkákat készítesz, amelyekhez a nézőnek is közel kell hajolnia. Ez a fajta intimitás tudatos döntés?

A méret mindig egyfajta belső ritmusból jön. Ezek a munkák nem akarnak harsányak lenni. Nem versenyeznek semmivel, nem hívják fel magukra a figyelmet – inkább magukhoz hívnak. Aki látni akarja őket, annak oda kell menni, le kell lassulni, meg kell állni. Én is így dolgozom: csöndben, fókuszban. Minden mozdulatnak súlya van. Ahogy haladok a hímzéssel, érzem, hogy lelassul a légzésem, elcsendesedik a fejem. Ez egyfajta meditáció, amiben megszűnik az idő. És azt látom, hogy a nézők is így reagálnak.

Gondolkodsz nagyobb léptékben is?

Mostanában próbálkozom nagyobb méretekkel, például pálmaleveleket hímzek – azok már majdnem akkorák, mint én. De ott is megmarad a részletesség, csak más arányban. Ezeket majd a 2027-es Textil Triennáléra szeretném beadni. De nagy léptékű munka volt a tállyai Tokaj Art Beer sörház padló- és falimozaikjának elkészítése is, amelyre Babos Zsili kért fel. A mozaik, amin dolgoztunk, eredetileg csak pár kis dísz lett volna, aztán én másnap reggel előálltam egy teljes perzsaszőnyegmintával, és mondtam: „Ezt szeretném.” Először elsápadt, aztán belement. Megcsináltuk. Ez volt az első igazán nagy léptékű munkám, és elképesztően sokat tanultam belőle arról, hogyan lehet elengedni a precizitást ott, ahol a közös energia fontosabb.

Hova tartasz most? Mi a következő lépcső?

Régóta gondolkodom azon, hogy hogyan lehetne ezt a hímzéses technikát közösségivé tenni. Hogy például megváltozott munkaképességűekkel vagy anyaotthonokban élő nőkkel együtt dolgozzunk.

És az alkotás maga is gyógyító. Szeretnék egy olyan rendszert, ahol a mintát én tervezem, de a kivitelezést mások végzik – olyanok, akiknek ezzel lehetőségük nyílik valami újra, kapcsolódásra, önbizalomra, jövedelemre. Nemcsak esztétikai értéke lenne a munkának, hanem társadalmi is. Nem szeretném, ha a hímzés egy bezárt, múzeumi tárgy maradna; szerintem ez egy eleven, közösségi nyelv. 

Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu