Horváth Anita: Nincs olyan, hogy valaki félig cigány

Textiltervezőnek készültél, amikor egyszer teljesen véletlenül fényképezőgépet adtak a kezedbe és megkértek, hogy csinálj pár képet. Mindig benned volt a vágy, hogy művészként kifejezd valahogy magad, csak a formát, a médiumot kellett megtalálni hozzá?

Mint minden kisgyerek, nagyon szerettem rajzolni, amit a rajztanárom már általános iskolában észrevett, és biztatott, hogy foglalkozhatnék vele. Művészeti középiskolába jelentkeztem Székesfehérváron, ahol textiltervezést tanultam. Mindig megvolt bennem a művészetek iránti fogékonyság, de akkor még nem tudatosult bennem, hogy miért akarok ezzel foglalkozni, vagy hogy mit akarok elmondani. A textiltervezést nem éreztem sajátomnak, főleg az iskolai hangulat és a tanári hozzáállás miatt, szemben a fényképezéssel, ami azonnal meghatározó találkozásnak bizonyult az életemben. Attól a pillanattól kezdve kerestem a kis bekeretezett történeteimet, amelyek által magamon kezdtem el gondolkodni.

Ekkor már foglalkoztatott az énkeresés folyamata?

Benne volt az énkeresés: apukám roma származású, anyukám pedig nem, de úgy neveltek minket a bátyámmal, hogy mi cigányok vagyunk. Volt egy nagyon meghatározó pillanat az általános iskolában, amikor a tornasorban a mellettem álló lány megkérdezte tőlem, hogy cigány vagyok-e. Életemben először álltam a tornasorban, és a tanár azt mondta, hogy nézzük meg, ki van mellettünk, mert mostantól kezdve ő lesz mindig ott. Nem tudtam a kérdésre mit válaszolni, amikor hazamentem, elmeséltem a szüleimnek, hogy ez történt a suliban, és ezután elbeszélgettünk róla, hogy igen, cigányok vagyunk.

Onnantól kezdve napi téma lett az, hogy a lehető legjobban kell teljesíteni az iskolában, és folyamatosan kaptuk a jó értelemben vett fejmosást, hogy jó jegyeket kell hozni, nekünk sokkal jobban oda kell figyelni, mint másoknak.

Már gyerekként nyomásként élted meg, hogy jobbnak kell lenned, mint a többiek, mert a külvilág azt várja, hogy megmutasd, hogy te „nem olyan vagy” – ahogy több munkádban is ezekről az előítéletekről mesélsz?

Egész életemben, gyerekkorom óta velem voltak bizonyos kérdések és bizonytalanságok, amelyekre a fotográfia nyelvén próbálok valamiféle válaszokat vagy legalább állításokat találni, összerendezgetni az alaphoz a téglákat, amire aztán továbbépítkezhetek.

Kutattál roma művészeket, kerestél példaképeket, akik meghatározóak lettek számodra?

Amikor felvettek a fotográfiai alapképzésre a METU-ra, vidékről Budapestre költözve próbáltam megtalálni a helyemet és kapaszkodókat kerestem. Nem az a típusú fotós vagyok, aki már gyerekkorában fényképezőgéppel a nyakában szaladgált. Számomra ez egy nagyon új élmény volt, ahogyan az is, hogy cigány lányként egy művészeti egyetemre járok, de nem is ismernek cigány művészeket.

Amikor elkezdtem ezzel tudatosan foglalkozni, megismerkedtem Bari Károly verseivel, aki nemcsak azért vált fontossá számomra, mert roma származású költő, hanem mert amikor a verseit olvastam, azt vettem észre, hogy ugyanazokkal a dilemmákkal foglalkozik, amivel én is. Az érzelmek sodródnak a verseiben, amelyek sorról sorra folyamatosan változnak, és szélsőségesek: ráébredtem, hogy én is így érzek. Visszagondolva érdekes, hogy egy férfi költő verseiben találtam olyan részletekre, amelyekben a saját nőiességemre utaló kérdéseimre tudtam valamit találni.

A te nem vagy olyan című munkámnak fontos tanulsága, hogy mindenkinek az életében vannak olyan mondatok, amelyek olyan sérelmeket okoztak, hogy szóról szóra fel tudjuk magunkban idézni évekkel később is. Legyen azért, mert valaki vörös hajú, szeplős, bármi miatt kilóg a sorból, vagy éppen roma. Kortól, nemtől és származástól függetlenül mindenkinek vannak ilyen mondatok az életében.

A te nem vagy olyan című művedhez roma származású nőkkel interjúztál, és összegyűjtöttél olyan előítéletes megjegyzéseket, amelyeket az életük során hallottak. Milyen érzés volt együtt látni ezeket a mondatokat? Megindult valamiféle párbeszéd, jöttek reakciók a kiállítást követően a közönségtől?

Ezek a mondatok nem interjúkból, hanem – és szerintem ez a leggyomorbavágóbb benne – teljesen hétköznapi beszélgetésekből gyűltek össze. Részt vettem egy roma női elvonuláson a Romaversitasszal, és az ottani prezentációk után és az előadások szünetében mindenkiből feljött, hogy mi történt vele például az iskolában, vagy akár a nőgyógyásznál, teljesen hétköznapi szituációkban. Itt tudatosult bennem, hogy ezeket a történeteket szeretném összegyűjteni, mert ezek a mondatok ijesztő módon szinte mindegyikünknek az életében, különböző életszakaszainkban, de szóról szóra ugyanúgy elhangoztak.

Amikor először összegyűjtöttem őket ezeket a mondatokat, állításokat, és a Bura Galériában felírtam őket a falra, az emberek nyitottak voltak rájuk, és önmaguktól kezdtek el beszélni. Nagyon pozitív visszajelzés volt számomra, hogy hiába beszélek egy szűkebb rétegről, a roma nőkről, mégis nemtől és kortól függetlenül mesélni kezdték a saját történeteiket a nézők. Volt az egészben valamiféle természetes emberi igény, érzés, hogy nem vagy egyedül. Ez nagyon sokat jelentett. 

Művészként nagyon nehéz lehet megtalálni az egyensúlyt, hogy ne tőled várják a válaszokat rendszerszintű kérdésekre a magyar társadalomban.

Ez abszolút így van. Teljesen mindegy, hogy mivel foglalkozol, ha egy társaságban mondjuk beszélsz a származásodról, a romaságodról, akkor egy idő után olyan kérdéseket tesznek fel az emberek, amelyek rendszerszintű problémákat feszegetnek. Olyan, mintha több száz éve fennálló problémákra neked egy személyben adnod kellene valamiféle megoldást. Ez hatalmas nyomás és teher. Egy ideig rosszul is éreztem magam amiatt, hogy nem tudok ezekre válaszolni.

De aztán lett két-három mondatom, amit elő tudtam húzni a zsebemből ezekben a helyzetekben, és le tudtam rendezni ezeket a szituációkat. Később rájöttem, hogy nem kell hogy legyenek kész válaszaim és megoldási terveim: nekem ez nem feladatom, és nem fogom magamra vállalni ezeknek a kérdéseknek a megoldását.

Művészként mit jelent számodra a szabadság?

Saját magunk keresése élethosszig tartó kutatás, hiszen folyamatosan változunk. Jó, ha folyamatosan reagálunk a saját érzéseink és gondolataink változásaira.

Az identitásunk többrétegű jelenség, és az, hogy én roma vagyok, egy nagyon fontos, meghatározó része az életemnek, de ezenkívül is még rengeteg minden alkotja a személyiségünket.

Különféle helyzetekben ennek a sok összetevőnek különböző részei exponálódnak, és hol az egyik erősebb, hol a másik. Nem kell választani közülük. Most az identitásomnak ezzel a részével szeretnék foglalkozni, mert ez az én döntésem, nem pedig azért, mert roma származású művészként ez lenne a feladatom. Szeretném azt érezni, hogy van arra szabadságom, hogy ha egy időre szeretném félretenni ezt a részemet, akkor azt megtehetem, mert skatulyáz be senki sem és szabadon gondolkodhatok magamról és a világról.

Nemcsak témában, de médiumban is: az érzéseket nem csak egyféleképpen adod át egy kiállításon. Komplexebb így a történetmesélés?

Számomra mindig fontos az, hogy többféle nézőpontból próbáljak fókuszálni ugyanarra a dologra. Nem tudok kizárólag négyszögletes formában gondolkodni, úgy dolgozni és alkotni, hogy közben arra gondolok, hogy milyen kép lesz a falon: így teljesen értelmetlen.

Mindig próbálok önreflexíven dolgozni, figyelni arra, hogyan gondolkodom az adott munkafolyamatban, és arra aztán úgy reagálni egy következő fejezetben, hogy ne azt találjam ki, mit fogok végül csinálni, hanem azt, hogy mi az az anyag, amihez ezeket a legjobban tudom kötni. Így próbálom a gondolatot összepárosítani az anyaggal, és néha a végeredmény teljesen más lesz, mint a kiindulópont.

Az Átmenet című sorozat hogyan készült?

Bari Károly költészetének felfedezésével kezdődött. Először csak elkezdtem olvasni a verseit, és egy füzetbe kiírtam azokat a verseket, részleteket és szókapcsolatokat, amik nem tudtam, hogy pontosan miért, de úgy éreztem, hogy hozzám szólnak. Amikor visszaolvastam őket, észrevettem, hogy négy dolog körül forognak a gondolataim, és ezek azt is befolyásolják, hogy egy hétköznapi szituációban mire mondok igent, és mire mondok nemet. Félig cigány vagyok és félig nem, nő vagyok, és a hittel való, intézményrendszeren kívül megélt kapcsolatom is foglalkoztatott, ezekből pedig valamiféle kisebbrendűségi érzés fakadt.

Lemodelleztem gipszre, melynek alapja egy háromrétegű papír zsebkendő volt, amit a bőrünk hármas felépítésével azonosítottam, a részekbe pedig belefestettem az ezekhez az érzékeny testrészeimhez kapcsolódó Bari Károly-versrészleteket. Utána még további három csoportot alkottam a testrészeimből, amit szintén lemodelleztem: a sztereotipikus, nőiesnek mondható adottságaimat, azokat a testrészeimet, amiket nem szeretek, de nem tudok megváltoztatni, illetve az arcom részleteiről is vettem le mintákat.

Mindegyikhez párosítottam Bari Károly-idézeteket, amelyek a bőrt szimbolizáló papír zsebkendőre, tehát kvázi a bőröm alá kerültek fel. Ezáltal kifordult a test hangsúlya is. A következő állomás egy mozaik elkészítése volt. Azon gondolkoztam, hogy vajon mi történik akkor, amikor leszedem a gipszeket a testemről.

Mindebből pedig egy afféle testtérkép készült?

A testrészekhez színeket kapcsoltam, és befestettem magam ezekre a színekre, amiket lerajzoltam, és egy textilvászon anyagra lenyomatokat készítettem. A munkafolyamat során felismertem, hogy azok a dolgok kerültek rám, amik gyerekkorom óta formálják az identitásomat és a személyiségemet, és amik rajtam kívül álló dolgok. Azáltal, hogy csináltam egy lenyomatot, csak a legeslegfelső réteg jön le, de a festék nagy része rajta marad a testen és elkezd száradni.

Olyan érzés volt, mintha a bőröm összezsugorodna: elkezd feszíteni, mintha kicsi lenne rám a bőr, és egy idő után fájni kezd. Készíteni szerettem volna a festék lemosásáról egy videót, közben pedig azt vettem észre, hogy ha megtisztítok egy adott területet a testemen, akkor egy másik terület miatt újra és újra festékes lesz. Fizikailag is nagyon fájdalmas folyamat volt, mert nagyon nehezen jött le a festék: ezektől a dolgoktól is saját magamnak fájdalmat okozva tudok megszabadulni egészen addig, amíg elérek egy tiszta bőrfelületet, ami a sok erőfeszítés és dörzsölés hatására napokig érzékeny, sebezhető lesz. Hagyni kell regenerálódni.

Min dolgozol jelenleg?

Németországban emiatt vagyok kinn a rezidencián, és szeretnék vele mélyebben foglalkozni, mert úgy érzem, hogy felelősségem: a roma holokauszt, ezen belül pedig a cigány láger. Az Auschwitz-Birkenau B II/E egy olyan tábor volt, ahol a családokat nem szedték szét, hanem itt együtt maradtak. Az itt született gyerekekkel szeretnék foglalkozni, az ő történeteikkel. Itt születtek, és mindannyian itt is haltak meg: a koncentrációs tábor falain és kegyetlen valóságán kívül nem ismertek semmi mást az életből, a való világból. Még nagyon az elején vagyok a téma feldolgozásának, egyelőre a kutatómunka zajlik. Fontosnak érzem azt, hogy ezekkel az életekkel foglalkozzak, azokkal, akik a legkiszolgáltatottabb helyzetben voltak, és akiknek nem volt hangjuk a történelemben.