Azt tudtuk, hogy számos kiváló formációban (többek között az Etnofonban, a Kosborban, a Bognár Szilvi Sextetben, a Trio Sordiniban) játszol és zenét írsz. De hogyan jött a fotózás? Nem éppen rokon szakma… A közösségi oldaladon befőttekről, gyümölcsaszalványokról, romos épületekről, Dunáról, cicáról és növényekről készült, különös hangulatú fényképeket is láttam.
Sok civilnek a zenélés a hobbija, de hát a zenésznek is ki kell néha kapcsolódnia! A fotózás is játék, és én mindig szerettem vizualizálni. Régen is sokat fotóztam (2018-ban már volt fotókiállításom), aztán a mobiltelefon miatt elkényelmesedtem, de most újrakezdtem. Ennek szomorú az apropója: két éve meghalt a bátyám, és az ő hagyatékában sokféle fényképezőgép és objektív volt, azokat próbálgatom. Nemrég a kezembe került egy makroobjektív, most leginkább azzal fotózom: növényrészleteket, egészen közelről. Édesapám is szeretett fényképezni; úgy látszik, ez családi örökség. A kiállításom jövő tavasszal lesz a MagNet Közösségi Házban.
Ahogy a fotóid, a hangszereid is különlegesek. Gimnazistakorodban brácsázni hallottalak. Hogyan kerültél ki a klasszikus zenei közegből?
Sokat játszom gyerekszínházban, bábszínházban, és ott nagy hasznát veszem a klasszikus zenei tudásnak. Gyerekként hegedültem, később brácsáztam, amit nagyon szerettem, de brácsa ma már ritkán van a kezemben, pedig egy öthúros brácsám is van. A gimnáziumi A. T. Ensemble-ben kezdtem el ütőzni, aztán gadulkázni. Valamiért megtetszettek a különleges keleti, egzotikus ütőhangszerek. 1987-ben betévedtem egy Makám-koncertre, ahol Szőke Szabolcs gadulkázott. Még azt sem tudtam, hogy mi az, de azt már igen, hogy nekem is kell. Az a találkozás épp jókor jött, mert akkoriban konfliktusba kerültem magammal. Éreztem, hogy nem vagyok elég tehetséges a hegedűhöz, és szorgalmas sem voltam. A gadulka tulajdonképpen mentőöv volt a számomra, hamar át is vette az uralmat.
Elkezdtem vele foglalkozni, és ennek révén fokról fokra kinyílt számomra egy másik zenei világ. Igaz, az utóbbi időben inkább az ütőhangszereken volt számomra a fókusz, de akkor is megpróbálom becsempészni a gadulkát, amikor ütőzni hívnak. Igaz, az emberek jobban szeretik, ha egyértelműen megfogható, hogy milyen stílusban játszol, engem azonban a határvidékek érdekelnek, akármennyire is nehezebben járható ez az út. Ez talán a szabad lelkemből adódik: két hétnél tovább nem tudom ugyanazt csinálni. Ma már képtelen lennék szimfonikus zenekarban ülni. De egész sokáig, 2011-ig közvetlen kapcsolatom volt a klasszikus zenével: énekeltem a Voces Aequalesben (1993-ban alakult, hattagú reneszánsz férfi énekegyüttes – a szerk.): autentikus reneszánsz művekkel koncerteztünk. Az ezredforduló környékén sokat utaztunk külföldre, jobbnál jobb régizenei fesztiválokon vettünk részt, és nyolc lemezt adtunk ki.
Mindig újítani kell? Ha mindennap lenne koncerted, akkor is mindig másképp játszanál?
Az alap, hogy mindig máshogy játszunk, mert az frissen tartja a gondolkodásunkat és a produkciót is. Számomra a zenében és az életben egyaránt fontos a szabadság, és az az igazán jó muzsikálás, ha mindig egy kicsit másképp játsszuk ugyanazokat a számokat. Amikor ezt meg tudjuk teremteni, az a közös zenélés csúcsa. 18 évesen, ének–karvezetés szakon csak fél évig bírtam a felsőoktatást, pedig iszonyatosan lelkes voltam. Akkor a hegedű még egész jól a kezemben volt, otthon jazzhegedűt gyakoroltam, és már ütőhangszereken is játszottam. Úgy mentem oda, hogy kinyílik majd tőle számomra a világ, egész nap vonósnégyesezni és jazzelni fogunk. Ehhez képest teljesen zárt világban találtam magam, a zenéről alkotott elképzelésem pedig teljesen inkompatibilis volt a főiskolán tapasztaltakkal.
Ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy a zenei gimnáziumban a tanáraink, Klembala Géza és Gráf Zsuzsanna egész másképp viszonyultak a zenéhez: hagytak bennünket kibontakozni, inspiráltak. Számomra a zene szabad, nem lehet betenni egy szűk dobozba. Lehet, hogy ha elvégeztem volna a főiskolát, megkeseredett énektanár bácsi lennék egy iskolában… Tudom, hogy általában a klasszikus zenei képzéssel indul a zenészek pályafutása, de engem elég gyorsan és könnyen elrabolt a jazz. Az nyert, bár nem vagyok jazz-zenész. Már a hangszereim is arra predesztinálnak, hogy behatárolhatatlan műfajokban, egyszóval a világzenében használjam őket.
Később elkezdtem bábszínházi zenéket írni. A felkérések mind nagy találkozásoknak köszönhetők. Több nagyszínházi előadásban zenéltem: a Radnótiban, az Örkényben és a Vígszínházban, leginkább Kovács Márton hegedűs-zeneszerző meghívására. Voltak sűrű időszakok, amikor színházról színházra jártam, mostanában kissé parkolópályára kerültem. A szabadúszás miatt semmi sem állandó az életemben, mégsem adnám fel soha, pedig igen nehéz időket is megéltem már emiatt.
A Covid-időszak például rengeteg tanulsággal szolgált. Az elejét nagyon rosszul viseltem, pedig a ráckevei házikónkban aranyketrecben voltam: levittem a ministúdiómat, hogy ott alkossak. De semmi sem jött, ki sem nyitottam a hangszertokot. Az volt bennem, hogy kinek, minek és miért? Értelmetlennek láttam az egészet. A kreativitásom teljesen megszűnt, ami borzasztó volt, mert nem tudtam, hogy mikor tér vissza. A közönség nélküli kamarakoncertek kísértetiesek voltak, és a monitorbámulásból is elegem lett. A második leállás idején viszont már készítettem egy szólóalbumot – akkorra tért vissza az alkotókedvem. A mai napig emlegetjük a barátaimmal, hogy a járvány idején mennyi minden felszínre került. Kiderült, hogy a társadalom jelentős szelete hogyan néz a csepűrágó művészekre…
Hogyan alakult meg zenekarod, a Chabanda?
Mindig háttérember voltam. 2013-ban gondoltam arra először, hogy kéne valami sajátot is csinálni, akkor alakult meg a Chabanda. Késztetést éreztem, hogy megmutassam: nemcsak hátul ülök mint kiszolgáló ütős. Meg akartam mutatni, hogy vannak saját gondolataim. Ebből lett egy lemezünk, amelyet a koncertfelvételeinkből raktam össze, ezért szabadon lélegző számok szerepelnek rajta. A zenekaromat elég demokratikusan képzeltem el: szabad kezet adtam a zenészeknek, hagytam, hogy mindenbe beletegyék a saját gondolataikat, és csak egy-két iránymutatást adtam nekik. Nagyon jó érzés volt, amikor karba tett kézzel ültem, és szólt mellettem a zenekarom: megszületett, amit elképzeltem. Amikor a gitáros szólózik, és ha intesz neki, hogy jöjjön vissza a téma, ő meg rázza a fejét, hogy még ne – ezek a legszebb pillanatok: az ilyen pillanatokban kreativitás és spontaneitás van jelen a színpadon, és pedig a világ legboldogabb embere vagyok.
De ma már nem akarnám úgy játszani a szerzeményeimet, mint régen, mert túlságosan bennük voltak azok a zenék, amik fiatalkoromban hatottak rám. Zsigerből még mindig a kicsit melankolikus, akusztikus, érdekes hangszeres zene jönne belőlem, ám azóta felgyorsult az élet, ezért muszáj újítani. Folyton új dolgokkal kísérletezem, töröm a fejem, szeretnék megújulni, nehogy egyszer valaki azt mondja: „Jaj, megint ezt a poros zenét játssza a Gyulai!” Rettenetesen tisztelem azokat az alkotókat, akiknek koherens az egész életük. Szőke Szabolcs például nem sokat változtatott a stílusán ötven év alatt, de amikor meghallom a zenéit, ma is ugyanúgy hatnak rám, mint régen. Kevesen építik ennyire kitartóan az életművüket.
Nemrég vettél fel egy lemezt a Trio Sordinival, és Kollár-Klemencz László balladáskönyvének zenei mellékletében is közreműködtél.
Kollár-Klemencz A mennybe vitt leány című kötetének zenéiben gadulkáztam. Gyönyörű anyag lett, nemrég mutattuk be a Müpában. A Trio Sordini formáció a színházban gyökerezik. Kovács Márton színpadi zeneszerző barátommal és Móser Ádám harmonikással sok előadásban zenéltünk együtt, és egyszer egy próbára csak hárman mentünk el. Akkor született meg az ötlet, hogy alapítsunk triót. A koncertjeinken mindent lehet, ami a csövön kifér, kompromisszummentesen örömzenélünk. Nyáron online lemezt adtunk ki.
A hangszereiden autodidakta módon tanultál meg játszani?
Mind az orientális ütőhangszerekkel, mind a gadulkával való játékot magamnak kellett kikísérleteznem.
Sokszor találkoztunk a zenei könyvtárban, amikor réges-régen ott dolgoztál…
Igen, valahogy odasodródtam. Rettentően szerettem a könyvtár nyüzsgő életét, és ott az összes nagy zenésszel találkozhattam. Ezzel egyúttal a munkahelyet is kipipáltam. 2000 óta szabadúszó vagyok, ami azt jelenti, hogy elég hullámzó az életem. De szerencsére mára már kialakult a kapcsolatrendszerem, gyakran hívnak dolgozni például bábszínházba. Januárban Szegeden gyerekkorunk egyik kedvenc könyvét, a Történetek a kutyusról meg a cicusrólt visszük színre, én írom a zenéjét.
Szereted a meséket? A színházi zeneszerzés elég kötött műfaj, sok mindenhez kell alkalmazkodni. Félre tudod hozzá tenni a szabadságot?
Gyerekkoromban nem voltam sok mesével körülvéve, de én a fiaimnak rengeteget meséltem. Akkor kerültem közelebb a mesékhez. Ez a feladat teljesen más részét mozgatja meg az agyamnak. A színházi zene jóval kötöttebb. Izgalmas folyamat megérezni és kitalálni, hogy milyen zene passzol a színpadi képhez, a történethez. Legtöbbször Veres András rendező hív, vele nagyon jól együtt tudunk dolgozni. Már a szövegkönyv alapján is mindig jön egy-két gondolat, de sokat számít, amikor már a félkész díszletet és a teret is látom. Ez valóban más munka, mint a többi: a modern technika segítségével midivázlatokat küldök Andrásnak, így már a munkafolyamat kezdetén kiderül, jó-e az a zenei irány, amire gondoltam. Aztán kiváltom a midit élő hangszerekkel, felveszem a zenéket, és közben stopperrel mérem a számok hosszát. Minden darabhoz kitalálok egy-egy vezető hangszert: a bendzsó, a mandolin és a vibrafon is szerepelt köztük. Persze az lenne az igazi, ha a darabok élő zenével, zenekarral mennének, de ez pénz hiányában sajnos nem valósulhat meg.
Kár, hogy az előadásokon nincs élő zene, mert a gyerekeknek a történet mellett az is külön élmény lehetne, hogy látják a zenészeket, a hangszereket.
Attól valóban gazdagabb lenne az előadás. Zeneszerzőként és zenészként is jóval egyszerűbb lenne a munkánk, ha a színpadon lehetnénk, és talán a színészeknek is könnyebb lenne, ha nem kéne az alaphoz igazodniuk. Ám sajnos elenyésző az olyan bábszínházi darab, amelyben zenekar játszik; ezt a nagyobb színházak is egyre ritkábban tudják megengedni maguknak. De egy-egy ilyen lehetőség azért akad néha: a Magyar Népmese Színházzal például sokat utazunk. Az előadásaikon „egyszemélyes zenekarként” veszek részt, és utánuk mindig tartok egy kis hangszersimogatót.
A napokban különös élményben volt részem: Molnár György zeneszerző-gitáros barátom, aki kortárs verseket: Lackfi, Varró Dani, Kiss Judit Ágnes műveit zenésíti meg, elhívott az országjáró sorozatára zenélni. Magyarország legtávolabbi vidékein fordultunk meg, napi három koncertet adtunk különböző településeken. Ezúttal a borsodi végeket jártuk. Az utolsó koncertünkön sokat kellett dolgoznunk annak érdekében, hogy a gyerekek odafigyeljenek. 180 hét-tizennégy éves, főleg roma gyerek volt a tornateremben. Nehezen lehetett őket lekötni, majdnem lehetetlen feladat. De előtte egy-két órával, tíz kilométerrel arrébb verset mondtak, énekeltek nekünk a gyerekek, és élvezettel figyelték a koncertet is. Ahol előadás után odaszaladnak hozzánk, megölelnek és aláírást kérnek, ott biztosan történt valami. Ha csak egy gyerek jön oda a végén, már akkor is megérte. És egy mindenhol van, még a legnehezebb környékeken is. Fárasztó, de felemelő volt az az utazás. A zenészlét számomra nem csak azt jelenti, hogy a színpadon állok.
Elhivatottnak tűnsz, elementáris erővel árad belőled a művészet, bármiről legyen is szó – még a mobiloddal készült fényképeid is művésziek. Mintha te a művészvilág nehéz helyzete ellenére boldog zenész lennél.
Nagyjából tíz zenekarban zenélek. Eddig még soha nem volt olyan munkám, amit ne szerettem volna. Ez óriási kegyelem! A bátyám két évvel ezelőtti halála óta nagy változás történt bennem. Azóta egész máshogy nézek a világra: rájöttem, hogy minden úgy jó, ahogy van. Nem szeretnék többé elégedetlen lenni, ám ez nem azt jelenti, hogy nincsenek céljaim. Lehámoztam a becsvágyamat. Ugyanolyan boldog vagyok, ha a borsodi falvakat járom, mint amikor a Müpában játszom. Mindig adódnak új találkozások, és remélem, ez így is marad. Életem legfontosabb szavai a hitelesség és az önazonosság. A mindennapi életben is, de a művészetben még inkább. Egyetlen perc alatt kiderül, ha valaki pozőr a színpadon. Eljutottam oda, hogy már nem a hangok száma érdekel, hanem kizárólag a hitelesség és a letisztultság.
Fotó: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu
