Már 2020-ban bejelentettétek, hogy befejezitek mint Kistehén, aztán persze senkinek nem alakult úgy az élete, ahogy tervezte. Hogy telt ez a két év?

Weil András: Érdekes alakulása volt ez a sorsnak, mert olyan koncerteket hoztunk össze ebben a két évben, hogy mindegyik hatalmas élmény volt. Persze alapból ki voltunk éhezve a koncertekre, de nagyon jólesett úgy találkozni, hogy fejben lezártuk ezt a történetet, és valahogy tét nélkülivé vált. Ez a lazaság és szabadság olyan felszabadult estéket eredményezett, amiket mi és a közönség is nagyon élveztünk. Mivel búcsúkoncertről volt szó, még nem beszéltük meg, hogy valaha újra összejövünk-e, de az elmúlt két év tapasztalatai alapján én azt gondolom, hogy még ez is benne van a levegőben.

Akkor bőven tudott adni ez a két év úgy is, hogy több búcsú is volt.

Kollár-Klemencz László: Folyamatos búcsú van. A mostanira ugyan igen, de az előző koncerteke nem is próbáltunk, laza volt az egész, csak úgy odafújt bennünket a szél. Nagyon jó érzés volt ez az említett tétnélküliség. Persze az egészbe nehéz volt újra belejönni, időre odaérni helyekre és hasonlók, mert két évig azért más volt az élet. Mindenki máshogy élte meg ezt a fajta lazaságot, a basszusgitárosunk, Vajdovich Árpi korábban mindenhova az utolsó pillanatban érkezett, ez aztán megváltozott, de például a dobosunk, Jancsovics Máté egzisztenciája alapvetően az, hogy dobol, és egy olyan zenekarra időt kipréselni magából, ami már tulajdonképpen nem létezik, nyilván nehezebb neki. Most napok óta kering köztünk egy levél, hogy a Petőfi szeretne velünk egy felvételt a koncert előtt hat dallal, és erre a félnapos dologra már nem tudjuk összehozni a zenekart.

W. A.: Ehhez az is hozzátartozik, hogy mindenkinek előbbre kell tervezni. A Covid után nagyon sok teendő, program, lehetőség szakadt rá mindenkire, és az elmúlt két évben kicsit elfelejtettük, hogyan kell időt menedzselni. Ha egy ilyen lehetőség csak egy-két héttel az esedékesség előtt derül ki, akkor ezt már nem tudjuk összeegyeztetni, túl sok minden van.

Forrás: a zenekar Facebook-oldala

Nem merült fel ebben a két évben, hogy mégis együtt maradtok?

K.-K. L.: Inkább az merült fel, hogy jó lenne néha találkozni egy-egy koncertre. Az én elképzelésem szerint egy zenekarnak akkor van vége, amikor az utolsó közös album megszületik, nekünk ez volt a Bocsánat. Utána még azt el tudtuk játszani, de érezhető volt, hogy nem lesz több. Ilyenkor vagy az van, hogy végleg vége, nem zenélünk együtt többet, vagy az, hogy az aktív időszakunknak vége, de bizonyos időközönként adunk egy-egy koncertet olyan helyeken, ahol szeretünk játszani.

Ezek között hezitáltunk, de úgy gondoltuk, hogy akkor tényleg lezárjuk, és ha mégis akarunk majd valamikor koncertet adni, megcsináljuk, de a Kistehén történetének az utolsó lemez elkészítésével lett vége. Eltávolodtunk kicsit ebben a két évben, már nem tudtunk mindenkiről mindent. Én szerveztem egy hurkavacsorát, hogy azért a Covid alatt legalább tudjunk egymásról, de előtte folyamatosan követtük egymás életét, ez megszűnt. Persze barátok maradunk, szeretettel gondolunk egymásra. Olyan sok jó dolgot megéltünk, de a végére értünk.

És azért a Kistehén története majdnem 20 év volt összesen.

K.-K. L.: Én úgy gondolom, hogy két korszak volt, az egyik a Kistehén tánczenekar, a másik pedig a Kistehén, és ez a második volt az, ahol valahogy úgy álltak össze a zenészek, olyan hozzáállással, ami nagyon inspiráló volt, és emelte az egészet, nem másokat kellett húzni magunkkal. Az első időszakban én kicsit így éreztem. Mondtam, hogy merre szeretnék menni, és sokszor nem jöttek velem, emiatt voltak is feszültségek, a másodikban ez nem igazán volt jellemző. Nagyon hamar értettük egymást, alkotói szempontból erősített minket, nagyon jó együttállás volt. Az első korszak inkább egy vidám, bulis csapat volt, felszabadultak voltunk, amolyan „megmutatjuk magunkat a világnak” jellege volt. Kevésbé az alkotásban, inkább a színpadi energiákban találtuk meg a harmóniát, azt hiszem. Az a felállás, amiben végül befejezzük, nagyon jó: ritka, hogy öt ember így tudja inspirálni és támogatni egymást, ez mindannyiunknak hiányozni fog.

És mégis azt éreztétek, hogy ebben ennyi volt.

W. A.: Szerintem egy ilyen alkotóközösség addig tud egyben maradni, amíg tudunk egymásnak mit mondani. Más új zenéket létrehozni és előadó-művészeti csoportként a színpadon állni. Az elmúlt két év élményeivel a hátunk mögött azt tudom mondani, hogy a Kistehén mint koncertzenekar teljesen más intézmény, mint a Kistehén alkotóközösség, és utóbbiként tényleg elmondtunk mindent a Bocsánattal. Egymásnak, magunknak és a közönségnek is. Beleraktunk minden ötletet, gondolatot, a zeneiségünket, és nem éreztük azt utána, hogy azonos irány felé tart az érdeklődésünk. Laci egy akusztikusabb, intimebb irányba ment, Máté, a dobosunk az elektronikus zene felé tendál. Én mindenfélével foglalkozom, de én sem éreztem, hogy lenne még közös irány. Ezzel szemben a koncerteken még mindig nagyon inspiráljuk egymást, és próbák nélkül is úgy tudtunk együtt zenélni, mintha minden nap ezt csinálnánk. Ezt nagyon nehéz elengedni, talán nem is fogjuk, de ez teljesen más, mint beülni egy stúdióba, és dalokat írni.

Más okai is voltak, hogy így alakult?

W. A.: Amikor összeraktuk az utolsó albumot, még nem volt meg a befejezés gondolata ilyen tisztán, ehhez kellett az a zeneipari, gazdasági és talán kicsit társadalmi környezet, amiben ez a lemez fogant és amiben működtünk. Amikor kiadtuk, nem volt olyan felület, ahol eljuttathattunk volna azokhoz, akiket érdekelt volna, nem volt mögöttünk infrastruktúra vagy olyan segítség, ami kapaszkodókat adott volna. Nem tudtunk lejátszást összehozni országos rádiókban, a Petőfi rádióban sem kaptunk teret. A sors fintora, hogy miután bejelentettük a feloszlást, megkerestek minket, hogy szeretnének játszani néhány dalt a lemezről. Ha ez mondjuk 2018-ban történik, talán most nem ülnénk itt erről beszélgetve.

Azt éreztük, hogy nemhogy hátszél nincs, hanem bozótharcot vív, aki ebben a könnyűzenei pop-rock szcénában minőségi, kicsit más tartalommal akar ott lenni mondjuk fesztiválokon, mert ezeknek a szervezése, az egész környezet nem ilyen jellegű és gondolkodású produkciókra van most kitalálva itthon. Rohadt kemény fa ez, amibe nem is tudatosan vágtuk bele a fejszénket, és egy kicsit „magyaros” történet lett belőle. Adott egy szerintem izgalmas, sokszínű produkció, de nincsen felvevőpiaca, nincs olyan visszacsatolása a szakmától, ami arra ösztönözné az embert, hogy minden nap lemenjen próbálni, és a fél életét egy buszban töltse. Nehéz szakma ez, amit akkor lehet csak csinálni, ha visszakap az ember annyit, hogy motivált maradjon.

Forrás: a zenekar Facebook-oldala

Nem kaptatok visszacsatolást, ami előre vihetett volna?

K.-K. L.: Nekem egyszer valaki azt mondta, és ez most nagyon erős kijelentés, de idézem, hogy én úgy énekelek, mint aki gyöngyöt szór a disznók elé. Ez így elhangzott, és ha nem is ennyire szélsőségesen, de tényleg volt olyan a Kistehén életében, hogy ugyan egy-két dal megtalálta a közönséget, de ezeknél sem volt egyértelmű, hogy mindenki tudja értelmezni őket. Én a tánczenekar idején megijedtem, hogy úristen, én nem ilyen lovat akartam: nem tudtam azonosulni a közönséggel. Más volt a szándék, mást akartam üzenni, de a tömegek részéről ez egy lakodalmas valami volt, pedig összetettebbnek szántuk annál. És mindez az európai meg amerikai turnékon máshogy volt, ott egy picit jobban érezték ennek az iróniáját, az átvitt értelmét.

Küzdöttem azzal, hogy egyfajta értetlenség vette körül a zenekart, amibe a második korszakban meg még inkább belefejeltünk, mert a mainstream anyag után elkezdtünk egy sokkal alterebb dolgot, amit még nehezebb volt értelmezni. A kinti turnékon nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, itthon meg azt éreztük, hogy olyan helyen és közönséghez próbáljuk ezt eljuttatni, ahol csak egy szűk réteg érti, csak egy bizonyos szubkultúra fogja a jeleket, amiket leadunk, és ez egy idő után teher lesz. Amikor nincs elég jó visszajelzés, belefáradsz, nem inspirálódsz. Meg kicsit magunkra voltunk hagyva, miközben néztek minket nagy szemekkel, hogy mi ez a különc felállás. Én is megkaptam, hogy különc vagyok, de hát mit is jelent ez? Hogy nem olyan vagy, amilyenek mi vagyunk, és miért is nem olyan vagy?

W. A.: És nagyon nagy baj, hogy azok az emberek, akiknek alapvetően segíteniük kéne az ilyen projekteket felkarolni, meglévő sablonokat akarnak bevált recept alapján ráhúzni zenekarokra ahelyett, hogy megpróbálnák megismerni a produkciót, és „személyre szabott” modellt alkotni. Nem is az lenne a lényeg, hogy rengeteg emberhez eljusson, ennek a műfajnak nem is sajátja ez, de azért potenciálisan sokkal több embert érdekelt volna a Kistehén zenéje, mint amennyit elért. Én például mielőtt bekerültem a zenekarba, csak a Szájbergyereket ismertem, pedig nyitott lettem volna, és nagyon tetszettek is a dalok.

Szóval nem volt meg ez a segítség és infrastruktúra, de a közönségünk, az a mag, akikhez mi „hazajárunk”, elképesztően jó energiákat ad. Nem velük vagyunk elégedetlenek, hihetetlen lelkesen ordítják a kicsit elcseszett szövegeinket, miattuk jók a koncertek. Csak ha az ember lát sok középszerű produkciót nagyobb sikereket elérni, az rosszul tud esni. Nem jó folyamatosan arról a néhány külföldi koncertről beszélni, hogy ezek még mindig feljönnek, az kiábrándító. Laci a kamarazenekarral meg az íróközösségben egyből talált olyan visszhangokat, amikhez tud kapcsolódni, én a könnyűzenénél maradtam, főleg a gyártás, hangfelvétel, zeneszerzés érdekel, és én is igyekszem olyan közösségeket keresni, ahol ez a szakmai odafigyelés, visszajelzés megvan.

Hogy zajlana ez ideálisan?

K.-K. L.: A pop-rock zenéhez való magyar és mondjuk egy másik európai vagy tengerentúli hozzáállás között az alapvető különbség az, hogy ott a szakma azt várja, minden évben jöjjön valaki, és mondjon valami újat. Mindenki ugyanazt használja, piros Nord billentyűt, Fender gitárt ugyanolyan torzítóval, de ezen keresztül mondjanak valami addig nem hallottat a világról. És ez olyan gyönyörű dolog, erről a progresszióról szól a művészet, de a pop-rock főleg. Ez az attitűd nagyon nagy felhajtóerő, akármilyen kicsi Los Angeles-i zenekarban is ott van, hogy „találjunk ki valami újat”, nem az, hogy legyenek ők az ezredik Red Hot Chili Peppers.

Szerintem ez nagyon fontos, és itthon nem ez jellemző, nem is nagyon tud megtelepedni ez a gondolkodás, és különccé is válik, aki olyan útra téved, ahol meg akarja változtatni a dolgokat. Nem erre vevő a közönség, de azért sem, mert nem erre „tornáztatják” őket: ha a szakmai háttérben lenne szándék az új keresésére, akkor a közönség is át tudna fordulni egy olyan irányba, ahol nem annak örülnek, hogy megvan a magyar Red Hot Chili Peppers, hanem annak, hogy végre, valami olyan, amit még nem láttunk. Ez szerintem maga a pokol, és ha valamibe, akkor ebbe aztán tényleg belefáradt a Kistehén. Szebb ország lehetne ez, ha kulturálisan nyitottabb lenne.

Nem először hangzik már el, hogy elfáradtatok.

W. A.: Igen. És szerintem nem is generációs dolog, mert az új vonalas fesztiváloknál, a fiataloknál is inkább azt látom, hogy a saját közegüket húzzák be, nincs meg az új keresésének attitűdje. Persze vannak olyanok, akikből ez nem hiányzik, de ők meg nem igazán kapnak támogatást, olyan büdzséből gazdálkodnak, amiből nemhogy fejlődni, de fenntartani sem lehet egy fesztivált. Ha nem a színvonal határozza meg egy produkció előrejutását, hanem a személyes kapcsolatok, akkor nem tud fejlődni ez a történet. És ez kevésbé lenne bántó, ha nem látnánk szuper ellenpéldákat, fesztiválokat a közelben, Szlovákiában, Romániában, Szlovéniában.

K.-K. L.: Magyarországon kevés ember él, és ez a kevés ember nehezen tud folyamatokat befolyásolni úgy, hogy egy-két döntőember ne tudná ezt felülírni. Németországban, Franciaországban sokkal nehezebb, erősebb a közönség akarata, és jobban is tudják azt érvényesíteni. Ez kulturálisan egy nagyon zárt ország, nehéz ebben mozogni, úgy lehet esetleg, hogy kizárod ezt az egészet, és direkt szembemész vele, de úgy létezni, hogy kizárod magadból a helyet, ahol élsz, az nagyon rossz. És igen, fárasztó.

Több jó külföldi tapasztalat után nem fordult meg a fejetekben, hogy át kéne emelni ezt egy kulturálisan nyitottabb helyre?

K.-K. L.: Bennem nagyon sokszor, és tettem is rá kísérleteket. 2008–2009 környékén sok külföldi turnénk volt, két albumunk megjelent európai országokban és Amerikában, és közel is álltunk ahhoz, hogy részei legyünk ennek a nemzetközi színtérnek, de nem sikerült ezt a zenekaron átvinnem. Ők is elfáradtak, inkább azt mondták, csináljuk a kis magyar focit, amiben felnőttünk. Nagyon érdekes volt New Yorkban, Chicagóban, nagy fesztiválokon zenélni több ezer ember előtt, de inkább olyan volt, mint egy álom, amiből aztán visszajöttünk a valóságba, ami nekünk Magyarország, az itthoni közönség.

Én is megszoktam a helyeket, tudtam, hogy honnan mennyi idő hazaérni, kényelmes volt. Én megpróbáltam volna máshol, de nem sikerült átvinnem. Egyébként nehéz is egy ilyen hullámra felülni, mi akkor rákerültünk, de nem maradtunk rajta – főleg magunk miatt. Utána megpróbáltam ezt az újraszerveződött Kistehénnel is, de még nehezebb volt, az egy sokkal alterebb vonal volt, nem voltak benne azok a spéci magyar ízek, a népzene, a cigányzene, mint a tánczenekarban. Elengedtem ezt, maradtunk, de ez az ország nem nyitott a világ felé. Ha ma egy berlini zenekar összeáll, az természetes, hogy ők nem csak azzal terveznek, hogy Németországban játszanak, de ez máshol is így van Európában. Nálunk nem.

W. A.: Bizonyos országokban felnőve, szocializálódva az emberek egyből világpolgárnak érzik magukat. Beszélik a legtöbbek által beszélt nyelveket, van annyi és olyan pénzük, ami mérhető a világ pénzeihez, ezzel szemben itt felnőve sokkal elszigeteltebbnek érzed magad, nem vagy világpolgár. És ez is meghatározza azt, hogy mondjuk egy zenekar miként tekint magára.

K.-K. L.: És tegyük fel, hogy megvan a jó gondolat, hogy ha jó vagy, bele tudsz kerülni a nagy körforgásba, de akkor utána kéne jönnie a támogatásnak, infrastruktúrának, ehhez viszont jól működő rendszer kell, ahhoz meg pénz.

W. A.: És az abba fektetett hit, hogy amit itt csinálsz, az jó, és máshol is megállja a helyét, hogy a befektetett munka megtérül. Erről szól a nagy amerikai álom és a nyugati társadalmi berendezkedés, hogy ezt a paradigmát elfogadod. Mivel mi olyan társadalomból jövünk, ahol ha beleteszed a melót, nem biztos, hogy kifizetődik, ezért az emberek nagy része nem is hisz ebben. Az LGT nem maradt kint Amerikában, mert nem hitték, hogy sikerülhet, Lacinak nem hitték el a korábbi tagok, hogy megcsinálhatják. Az én eddigi zenei karrierem is ilyen tapasztalatokra épül: te hiába hiszel valamiben, ha körülötted a többiek nem. Én ezért próbálkozom most inkább egyedül.

Egy korábbi interjúban, ami Lacival készült, azt olvastam, az elsődleges oka a feloszlásnak, hogy ő kinőtte ezt a műfajt, de most már látom, hogy ennél árnyaltabb a dolog.

K.-K. L.: Igen, eddig mindig azt mondtam, hogy én elfáradtam a pop-rockban, és elsősorban ez az, ami miatt vége. De most, hogy így beszélgetünk erről, látom, hogy ez ugyan meghatározó és talán megtörtént volna amúgy is, de azért nagyban befolyásolta a dolgok alakulását az, hogy milyen itt ma zenésznek lenni. Az, hogy itthon hogyan gondol magára egy popzenész vagy akár simán egy magyar ember, nagyon meghatározó volt abban, hogy megszületett ez a döntés. Szomorú, hogy egyelőre senki nem gondolkozik azon, hogy kultúrával ki lehet lépni a határon túlra.

W. A.: Én sem a saját zenémet képzelem el a világban, hanem próbálok zenei rendezőként és hangmérnökként egy olyan univerzális nyelvet elsajátítani, amivel egy japán női punkzenekarnak ugyanúgy tudok lemezt csinálni, mint mondjuk egy cigányzenekarnak vagy popformációnak. De ez nem az én művészetem, azaz elszórom benne valahol magam, de nem a saját dalaimmal képzelem el a jövőt, és ebbe azért kemény belegondolni.

K.-K. L.: Persze vannak jó dolgok is, hogy ezekről is beszéljünk, mert például a Ricsárdgírrel meg a Fran Palermóval, akik ott lesznek a koncerten, nagyon szívesen játszunk, és érzünk velük egyfajta szellemi közösséget is, a kortárs zenekarainkkal kevésbé. Ez például baromi jó. Meg sok fiatal zenész és zenekar reagált úgy a Bocsánatra, hogy mennyire tetszett nekik, és fontosnak tartják, ezt azért nagyon jó volt megtudni, megerősített akkor. Az, hogy a nagy felszínen mi zajlik, egy dolog, rengeteg probléma van, de megy emögött egy másik film, ahol történnek azért jó dolgok, fesztiválok, vannak emberek, akik nyitottak egymásra, innen sok jót kaptunk, és ebből a közegből szerintem hiányozni is fog a Kistehén.

W. A.: Persze sajnos ezek a zenekarok sem tudják kikerülni azt, amiről beszéltünk, de azért minden nehézség ellenére lehet, hogy beleállnak valami kultúrküzdelembe, én is érzek magamban egy kis erőt ehhez. Mást nem is lehet csinálni. Ebből még jó dolgok is kisülhetnek, hogy valami pozitívat én is mondjak.

Érintettük már, hogy nehezen elhelyezhető a Kistehén egy zenei palettán, de milyen helyet foglal el a ti életetekben?

K.-K. L.: Egy érdekes kaland volt nekem az egész. Amikor elkezdődött, akkor nem igazán akartam csinálni, filmeztem akkoriban. Ültem Párizsban egy kiadónál, és arról beszéltünk, hogy akkor kiadják a Kistehén-lemezt, én meg arról magyaráztam, hogy nagyjátékfilmet akarok csinálni. Egyszer csak aztán jött a Szájbergyerek-őrület, ami nagy felhajtóerő volt, de én látogatónak éreztem magam benne. Nagyon jó dolgokat éltem meg, de tudtam, hogy ez csak egy darabig tart majd nekem, és váltani fogok, nem is voltam benne biztos, hogy zenélni akarok, de belefordultam. Aztán megszületett az új felállással a Picsába az űrhajókkal lemez, és akkor lett ez számomra olyan, amit tényleg nagyon akartam csinálni.

Nagy szabadságot adott olyanokkal dolgozni, akik értették ezt, hozzáadtak és erősítettük egymást. Sosem akartam, hogy ez egy pénzkereső zenekar legyen, ellensúlyozni kellett állandóan, hogy legyen elég koncert, legyünk kellően nyitottak, de kellően nyersek és önmagunk is, mindezt egy magyar kulturális közegben. Nem volt könnyű, de nagyon izgalmas kihívás volt, így gondolok erre. A mai napig bennem van az az ember, aki a Szerelmes vagyokot vagy a Szájbergyereket írta, de végig megvolt bennem az is, aki a mostani dalaimat. Azt hiszem, végig meg tudtam tartani a független alkotói szabadságot a magam számára, amiben jól éreztem magam.

W. A.: Én mindig azt éreztem, nagyon szerencsés vagyok, hogy ebben a zenekarban játszhattam. Amikor 2015 januárjában elkezdtünk együtt zenélni, én még közgázra jártam, voltak ugyan zenei projektjeim, de nem tudtam, hogy ezzel akarok-e majd foglalkozni, a Kistehénben találkoztam először ilyen közeggel, ami ennyire inspirált. Olyan pillanatokat éltünk át, olyan hangulatok voltak, amikre még mindig jó visszaemlékezni, a füstszagú klubokra, a backstage-es estékre, a mindig meghatározónak számító fishinges koncertekre. Valóban önazonos, szabad alkotás volt, ami nagyon értékes dolog. És a sokszor emlegetett attitűd valóban nem dívik itthon annyira, de azért valamennyi publicitást kapott ez a dolog, valamennyi emberhez elértünk. Válogatottan izgalmas brigád ez azért, együtt és külön-külön is. Remélem, azt a szokást azért megtartjuk, hogy Laci hurkát süt nekünk, és összeülünk.

Fotó: Őrsi András

Tegyük fel, hogy találkoztok valakivel, aki nem ismerte meg „életében” ezt a zenekart. Mit mondanátok, milyen a Kistehén?

K.-K. L.: Hú, ez jó kérdés. Nem is tudom, Kicsit olyan, mint részt venni egy nagy utazáson, ahol nem a turistaútvonalon megy az ember, hanem direkt letér róla, és csámborog erdőn, városon át. Sokszor eltéved, ingoványos talajra kerül, aztán este rájön, hogy fázik, nincs mit ennie és nincs hol aludnia, de akkor reggel lesz, kisüt a nap, és rájön, hogy azért milyen jó, hogy itt van, megy, és csinálja tovább. És akkor betéved egy városba, érzésből megy, követi a napot, kis utcákon halad, furcsa embereket lát, néha nagyobb tömegeket, aztán elér egy állatkertbe, ahol leül egy padra, szemben egy majommal, és nézik egymást. Ilyesmi.

Mire számíthat a közönség a búcsúkoncerten?

W. A.: Lesz egy viszonylag hosszú, kétórás műsor, lesznek igazán régi dalok is, amiket az utóbbi években egyáltalán nem játszottunk. Lesz két vendégzenekar, a Ricsárdgír és a Fran Palermo, ők játszanak majd saját és Kistehén-dalokat, meg össze is énekelünk valahogy, ez még képlékeny. Mi ugyanúgy tét nélkül állunk majd ehhez, mint az elmúlt két évben. Úgy állunk hozzá, mint egy gálaműsorhoz: már lement a verseny, eldőlt minden, és ez egy jutalomjáték.

K.-K. L.: Jutalomjáték, ez de jó! Így kellett volna elneveznünk a koncertet.

Milyen szavakkal búcsúznátok a zenekartól?

W. A.: Nekem még nincs ilyen hangulatom, nem búcsúzunk, nem megyünk el a világ különböző pontjaira, olyan sok minden köt össze minket még. Bár lehet, hogy csak később ér majd el ez a befejezésérzet, de bennem van még lelkesedés, hogy fogunk együtt zenélni. Nem volt még ilyen élményem más zenekarral, hogy ilyen energiával üvöltik a dalokat, pedig absztraktabb szövegekről van szó. Ez azért rengeteget adott, hiányozni fog, meg tudom érteni, hogy 70-80 éves zenészek miért akarnak még mindig színpadra állni.

K.-K. L.: Bennem nincs gyász. Annyira idegen lenne ettől a helyzettől, ez pont, hogy öröm, tényleg jutalomjáték. Volt 18 aktív év izgalmas dolgokkal, amiket megélhettünk, és sosem erőltettük, csak csináltuk. Ennek a játéknak itt vége, de nagyon jó, hogy volt, és benne lehettünk.