Mónus Márton: Inkább a folyamatos stresszhelyzet, mint hogy belekényelmesedjek valamibe, amit már százszor csináltam

Első helyezést értél el az Ezüstgerely pályázaton egyedi kép kategóriában azzal a fotóddal, amelyen egy mászót épp a napkorong előtt látunk akció közben. Hogyan készült ez a kép?

A 2024-es párizsi olimpián debütált néhány extrém sport: a BMX, a gördeszka, a falmászás és az azóta hírhedtté vált breaktánc. Ehhez rendeztek egy Olympic Qualifier Series nevű sorozatot, amelynek egyik fordulóját Budapesten tartották. Kicsit fesztiválhangulatú esemény volt, rengeteg dolog történt párhuzamosan. A Reutersnek csináltam az anyagot, noha korábban egyik sportot sem fényképeztem még. Szerencsére nem azt várták, hogy minden versenyző listaszerűen meg legyen örökítve, hanem úgynevezett feature-anyagot kellett készítenem, azaz a hangulatot kellett visszaadnom minél jobb képekkel.

A nyertes kocka a gyorsasági mászáson készült, ami úgy néz ki, hogy ketten versenyeznek egymás ellen, és szimultán másznak ugyanazon a pályán. Irtó gyorsak voltak, így észnél kellett lenni: több tíz méter magasra pár másodperc alatt feljutnak. Az elején mindenki szemből fényképezte őket, aztán ezt meguntam, és átmentem a szélére. Itt hihetetlen mázlim volt, hogy épp mögöttük ment le a nap, így sikerült úgy komponálni a jelenetet, hogy a mászók a napkorong elé kerüljenek.

Igaz, hogy eleinte az is kérdéses volt, egyáltalán el tudsz-e menni a versenyre fotózni?

Ugyanarra a napra esett a lagzink – amit végül átvariáltunk a feleségem legnagyobb örömére. Rendhagyó esküvőnk volt, egy bográcsozós kerti parti, amihez lefoglaltunk egy gyermektábort Nógrádban az erdő közepén, és szerencsénkre sikerült odébb rakni a dátumot pár héttel. De mivel a fotó idén is nyert, és tavaly aranyérmet kapott a World Sports Photography Awards pályázaton Urban and Extreme kategóriában, talán ma már neki sem olyan rossz emlék ez a dátumtologatás.

Ez a képed is a Reuters hírügynökségnek készült, ahol szabadúszóként dolgozol. Szereted azt a típusú kihívást a munkában, hogy olyan helyzeteket is rugalmasan meg kell oldani, amit azelőtt soha nem próbáltál, illetve hogy olyan helyekre is bejutsz, ahová nem gondoltad volna, hogy alkalmad lesz?

Az egész fotózásban szerintem ez a legjobb dolog. Például életemben többször fotóztam már elvétve hokit, és úgy hozta a sors, hogy ha a Red Bull Salzburg hokicsapata Magyarországon játszik, akkor én megyek nekik fényképezni.

Sokkal inkább szeretem ezt, minthogy belekényelmesedjek valamibe, amit már korábban százszor csináltam. A hírügynökségi munkában is azt szeretem a legjobban, hogy olyan helyekre juthatok el, ahol még előtte nem jártam, és ott valamit nekem kell kitalálni. Ilyen volt az olimpiai selejtező is. Tíz éve csinálom ezt az egészet, és a mai napig nagyon tudok izgulni.

Egy verseny előtt is izgulsz, vagy olyankor már visz a lendület?

Időnként, ha valamit még sosem fényképeztem, előre megnézem, hogy mások hogyan csinálták előtte, amiből ihletet tudok meríteni, például hogy honnan lenne jó a szög. Előre kitalálok képeket, amiket meg szeretnék valósítani. Amikor ez sikerül, akkor el tud kapni a flow, ami nagyon jó érzés. Sokszor már órákkal korábban odamegyek a helyszínre: ülök az üres stadionban, és inkább ott unatkozom, mint hogy a dugóban idegeskedjek később azon, hogy elkésem.

Mondjuk egy meccs pont olyan, hogy ha nem sikerül a kép egy gólról, akkor nincs több lehetőség.

A sportfotónál sok dolog be tud zavarni. Akik már régóta csinálják, pontosan tudják például azt, hogy hova ne álljanak, mert ott mondjuk a bíró pont eléjük fog kerülni. Élvezem ezeket a munkákat, de még nem tartom magam sportfotósnak, így nem szégyellem, hogy merek kérdezni olyanoktól, akik jóval tapasztaltabbak ebben a műfajban, és figyelem, hogyan mozog az, aki harminc éve ezt fényképezi. Ha megtanultam, akkor utána persze el lehet térni tőle, de ez a tudás nagyobb biztonságot ad.

Nem fotográfusnak készültél, hanem biológusnak. A természet szeretete, megfigyelése terelt a fotó irányába?

Az a vicc, hogy természetet alig, elvétve fényképeztem, de az igaz, hogy egy természetfotó alapjai című órán fogott meg a tanár habitusa. Az ELTE-n először biológusnak, aztán biológia–fizika szakos tanárnak tanultam, de végül nem végeztem el az egyetemet, közbejött a fotózás. Az ominózus kurzust Korbely Attila, egy nagyszerű fotós tartotta. Első körben mindenki azért vette fel a tárgyat, mert négy kreditet lehetett érte kapni, ami kiemelkedően sok volt – szinte csak a szigorlatok értek ennyit.

Barátok lettünk és asszisztenskedni kezdtem neki, közben pedig már amatőr zenekaroknak fényképeztem. Az egyikből jött a másik: elkezdtem a Lab4art nevű fotólaborban is dolgozni gyakornokként, ahol például Benkő Imrének csináltam kontaktokat. Innen indult minden.

Ezután fordultál a hírügynökségek felé?

Szerettem volna pénzt is keresni a fotózásból, és még jobban kitanulni a szakmát, így írtam sok-sok szerkesztőségnek. Az akkori Hír24-nél egy hónapot gyakornokoskodhattam, majd a HVG-től Kiss-Kuntler Árpi is megköszönte a megkeresést. Hamar kiderült, hogy egy automatikus üzenetet kaptam, mert szabadságon volt, így azt sem tudta, ki a fene vagyok – ám olyan kitartó voltam, hogy végül kaptam tőle próbamunkát. A Vásárcsarnokot és a Hősök terét kellett fotózni, a képeim pedig tetszettek neki, így maradhattam. Rengeteg helyre eljutottam és sok illusztrációt csináltam, ami jó tanulási lehetőség volt.

Egy év után végül nem tudtak felvenni, de az MTI-nél éppen kerestek Budapesten külsőst, így kerültem először ügynökséghez. Ma is emlékszem az itteni első munkámra: a Harlem Globetrotters amerikai kosárlabdazsonglőrök a Deák téri metrómegállóban adtak műsort, én pedig rossz helyre mentem ebben a labirintusban. A fellépés végére még éppen odaértem és megoldottam, de ez az élmény olyannyira bevésődött, hogy azóta sem késtem sehonnan. Az MTI-nél utána nyolc évig dolgoztam.

Mi volt az első hosszú távú projekted?

A hortobágyi gulyások volt az első téma, ami elkezdett komolyan érdekelni. Sokat jártam le, és kaptam rá NKA-ösztöndíjat is, ami nagy segítségnek bizonyult. A hajléktalanokat segítő krízisautós sorozat úgy indult, hogy Túry Gergely, a HVG jelenlegi rovatvezetője említette, hogy nagyon régi képeik vannak csak a téli hajléktalan-ellátásról, ráadásul pont abban az évben volt extrém hideg télen. Elkezdtem a Menhely Alapítvány Krízisautós csapatát kísérni, főleg télen, de néha nyáron is.

Az évek során én is önkéntessé váltam, nekik pedig sokat segített, hogy a munkájukat dokumentálja valaki: például hajléktalantemetésre tudtak képet adni, mert korábban alkalmam nyílt portrét készíteni róla. Az alapítvány sok dolgozójával jó barátok lettünk, van, akivel azóta is tartom a kapcsolatot. A Sajó-völgy fullasztó levegője című sorozat alapötlete pedig onnan jött, hogy láttam egy videót erről a területről, ahova a földrajzi adottságai miatt gyakran beszorul a rossz levegő, miközben az itt élők közül sokan bármilyen éghető anyagot elégetnek, hogy fűteni tudják rosszul szigetelt lakásukat. Itt is egy közvetítő szervezetet kerestem meg – nekem mindig az a taktikám, hogy egy-egy szervezeten keresztül jutok közelebb.

Jobban befogadnak így?

Az a tapasztalatom, hogy könnyebben kitárja a kapukat. Ám ha valaki odavisz például egy hajléktalan ügyfélhez, akit évek óta hiába puhítanak, akkor ha valamit elszúrok, az nemcsak az én gondom lesz, hanem az összekötő munkája is megy a levesbe. Ezért kellett nagyon sokat menni velük – akár úgy is, hogy nem fényképeztem. Egy idő után megváltozott a viszony, megengedték, hogy csináljak egy-egy képet, a végén pedig odáig jutottunk, hogy volt, aki megsértődött, amikor meglátta, hogy helyette mást fényképezek.

A kőkemény riporteri munka mellett tagja vagy a hosszabb dokumentarista, szociálisan érzékeny anyagokban gondolkodó Pictorial Collective-nek és a Rockstar Photographersnek is, akik a Sziget Fesztivál hivatalos fotósai. Milyen műfajban érzed igazán otthon magad?

Öt napot töltöttem a Reuters oknyomozó csapatával Moldovában, hogy a szeptember 28-i választások előtt készítsek egy anyagot arról, hogyan próbálta a Kreml befolyásolni a voksolás kimenetelét – végül, mint kiderült, sikertelenül. Nagyon élveztem, hogy ott helyben kell mindent kitalálni, megoldani: természetesnek tűnt. Ugyanennyire szeretem fotózni egyébként a Szigetet a Rockstar csapatával, ott tényleg oda kell tenni magad, és folyamatos stresszhelyzetben vagy. Ahogy öregszem, már kevésbé bírom az éjszakázást, de ilyenkor pörget az adrenalin. Mókás, hogy sok fotós a munka után hazaérve nem bír kiszállni az autójából: ilyenkor sokszor én is ülök még egy fél órát lent a kocsiban, és várom, hogy lenyugodjak.

Van közös pont ebben a nagyon sokféle munkában?

Mindig az, hogy magamhoz képest a lehető legjobbat és legtöbbet nyújtsam. Legyen meg a kötelező feladat, de az is, ami picit más, mint a többi: egy tükröződés, egy elkapott mozdulat.

Az MTI-nél annak idején az volt a mondás, hogy egy sajtótájékoztatón sokszor nem azok a képek a legizgalmasabbak, amikor valaki egy mikrofon mögött beszél, hanem azok, amelyek előtte vagy utána készülnek, amikor megjönnek, kezet fognak, beszélgetnek.

Ha már a nem megjósolható, elkapott pillanatoknál tartunk: a Reuters 2025 legjobb képeinek válogatásába is bekerült az egyik fotód a budapesti dunavirágzásról. Hogyan készült ez a kép?

Eredetileg egy klímaváltozásról szóló történetnek indult, mert úgy tűnik, van összefüggés az alacsony vízállás – amelyet részben a klímaváltozás okoz – és a dunavirágok szokatlanul korai rajzása között. Az első nap az Árpád hídhoz mentünk ki, ahol a kutatók felszereltek egy fénysorompót, ami a víz fölött tartja az állatokat, így nem pusztulnak el a híd lámpáinál. Másnap aztán arra gondoltam, hogy lefotózom őket a Parlamenttel a háttérben. Ez nem jött össze, így elindultam a Margit híd felé, hátha ott több szerencsével járok.

A biciklisek és rolleresek csukott szemmel, prüszkölve haladtak át a rajon, a turisták sikongatva futkároztak a kérészfelhőben, és a talaj már csúszott az elpusztult állatoktól. A válogatásba bekerült kocka a Margit híd lábánál lévő járdába süllyesztett díszvilágításnál készült, ahová szintén rengeteg kérész szállt le. Az erős, kör alakú fényben az egész jelenet úgy festett, mintha valami különös bolygót látnánk. Nagyon meglepett, hogy beletettek a válogatásba egy magyarországi képet, sőt, még a Wider Image mindössze kilenc bélyegképe közé is.

Idén újabb sajtófotódíjakat nyertél, de korábban már a Hemző Károly-díjat, az André Kertészt és a Móricz-Sabján Simon-díjat is kiérdemelted a szakmától. Korábban mondtad, hogy nem a trófeákért csinálod: mi az az elismerés, ami sokat jelent számodra és lendületet ad a továbbiakhoz?

A díjaktól általában zavarba jövök. A legjobban az esik, ha valaki a nevemet hallva ismeri a munkáimat. Inkább a saját sztenderdjeimnek szeretnék megfelelni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jó érzés a szakma elismerése. Ma már nem érint rosszul, ha nem nyerek, pályakezdőként viszont nagyon frusztráló lehet. Néhány díj után lekerül a nyomás az ember válláról, de azt gondolom, hogy nem ez alapján kell megítélni, hogy valaki jó fotós-e, hiszen minden eredmény egy adott zsűri pillanatnyi véleményét tükrözi.

Jelenleg min dolgozol?

Szeretnék megint a szárazság témájával foglalkozni, de amióta apa lettem, kicsit megváltoztak a dolgok. Tíz éve fotózom elég nagy intenzitással, de már nincs bennem az a vágy, hogy évekig szeretnék valamit fényképezni. Moldovába lehet, hogy visszamennék, mert nagyon tetszett az ország, de a nyelvi korlátok megnehezítik a munkát. Ehhez van is egy történetem: a társaim tökéletesen beszéltek oroszul, egyszer viszont egy vendégségben figyelmeztettek, hogy ne nagyon szólaljak meg, nehogy kiderüljön, hogy én viszont nem beszélem a nyelvet. Sajnos hamar fény derült a titokra, de amint megtudták, hogy magyar vagyok, akkora pozitív fordulatnak bizonyult a helyiek szemében, hogy egy idő után már a lett videós is azt kezdte el füllenteni, hogy ő is magyar.