Milyen érzés volt átvenned álmaid díját?
Elmondhatatlan! Úgy gondolom, ez a lehető legnagyobb elismerés, és ennél fontosabb nincs számomra. Nem számítottam rá, bár nagy vágyam volt. Azt hiszem, azért eshetett rám a választás, mert egyedül én vagyok 64 éve aktív szereplője ennek a szakmának, ami rendkívül sok idő. A tanítástól és a szakmai könyvek írásától kezdve a táncon, a koreografáláson és a jelmeztervezésen át a színészetig és a rendezésig mindent kipróbáltam. Arra lehetek példa, hogy a tánc egyáltalán nem szűk kategória: csak ki kell tárnod a karodat, és jönnek a dolgok. Sose erőszakoskodtam, sose könyököltem, csak kinyújtottam a kezemet, és elfogadtam, ami jött.
Szerintem nem csak erre vagy példa. Egyedülálló a pályaíved, és közben felvállalod az esendőségeidet, a korodat: ez is ritka.
Hát mit kell azon titkolni?! Örülök, hogy élek. A szüleim idejében kevesen érték meg a nyolcvan évet, de mára kitolódott az életkor határa. Nem az az érdekes, hány éves vagy, hanem hogy milyen minőségben tudod élni az öregséget, és ez nagyrészt rajtad múlik. Az aktivitás életben tartja az embert. A lényeg, hogy sose légy haszontalan.
Hát az biztosan nem vagy! Mai napig játszol, vezeted a Pécsi Balettet.
Sok minden beletartozik a vezetői pozíciómba, például az adminisztráció, a kapcsolattartás is, és bár ez elsősorban irodai munka lenne, számomra nem az. Amikor annak idején a Pécsi Baletthez szerződtem táncosként, már kezdettől belekeveredtem prózai darabokba is. Mindig iszonyatos mennyiséget játszottam, szöveges szerepekből inkább kisebbeket. Most, 81 évesen viszont főszerepek találnak meg. Az egyik a Nyolc nő, ami továbbjátszás az idei repertoáron, a másik pedig Vinnai András és Nagy Péter munkája, a Vízkereszt vagy amit forgattok című Shakespeare-átirat. Ebben Feste és a Bohóc szerepét egy „megmondó néni” karakterében keltették életre az írók. Ezt játszom, és nagy ajándékként élem meg.
Tény, hogy egyenes tanácsokat adsz, ha kérdezlek, de egyáltalán nem tartalak „megmondó néninek”.
Pedig az vagyok. Ha viccesen is, de odaszólok, ha kell. A humorom mellett iszonyatosan kritikus és önmagammal elégedetlen ember vagyok. Hiába a díjak, ez nem múlik. Születési hiba lehet, de a táncosszakma is ilyen. Folyton azt hallod, hogy nem vagy elég jó. Amikor nyolctól 17 éves koromig a Balettintézetbe jártam, egyedül én voltam magas lány. Mindenki 150 centis volt, úgyhogy a 170 centimmel kilógtam a sorból. A táncban ez hátrányt jelentett. Mindig azt hallottam, hogy: „Dórikám, állj hátra!”
Most is kilógsz a sorból – pozitív értelemben.
Azt nem érzi az ember. Humorral kezelem a dolgokat, sok önirónia van bennem, próbálok a rossz tulajdonságaimból viccet csinálni. Problémagyártó vagyok, a férfiakkal ellentétben mindenen sokat rágódom. És van tartásom, az biztos.
Veled állandóan történik valami, de mindenből felállsz. Lyme-kór, lábtörés…
Köves útnak hívom, amin járok, és amikor valami ér, mindig megkérdezem Istent, miért tesz még próbára, hiszen annyi mindenen keresztülmentem már? Mit kell még tanulnom? Csak az lehet a magyarázat, hogy halálunkig fejlődnünk kell. Ha valami történik velem, túllépek rajta. Elesek-felállok, elesek-felállok. Legutóbb egy kirándulás során gödörbe léptem, és emiatt két hónapig ugyanabban a pozícióban kellett feküdnöm. Ez volt a legnehezebb. A mostani testi fájdalmaim jobban megviselnek, de a nyolcvanéves barátnőimtől tudom, hogy mindenkinek van valami baja. A fájdalom azért van, hogy tudjuk: élünk. Megesik, hogy elegem van, csak azt neked vagy másoknak nem mondom. Kizárólag itthon panaszkodom. Az a lényeg, hogy elterelődjön a figyelem. A fájdalom csapda, és ha valamibe belefogsz, nem érzed annyira. Azzal növeljük, etetjük, ha odafigyelünk rá.
Manapság a munkán kívül mi köti le a figyelmedet?
Pécsett, a színház mellett régóta működik az Apolló művészmozi, ahol zseniális filmeket vetítenek. Palival (Uhrik Teodóra férje, Lovas Pál táncművész – a szerk.) oda szoktunk járni. Ötéves koromtól olvasok, mert anyukám otthon tartott, nem engedett az utcára játszani, ezért az asztal alatt elbújva faltam a könyveket. Gyorsolvasó lettem, az egész lakásom tele van könyvekkel. A hatvanas években a pécsi színház kapcsolatban állt egy könyvesbolttal, és minden hónapban vettünk tőlük egy könyvet, amit tízforintos részletekben fizetgettünk vissza. Mindent kiolvastam. Manapság amerikai rózsaszín regényeket fogyasztok el két nap alatt. Már nem veszek könyvet, mert nem tudom hova tenni, és mert a mellettünk lévő házban egy hatalmas könyvtár működik, ahol mindent beszereznek nekem. Pár hónapja pedig a keresztrejtvény lett a mániám.
Apropó, milyen mániáid vannak?
Például a reggeli pirítós kenyér ügyében: az egyiket vajjal-felvágottal, a másik vajjal-lekvárral eszem. Évek óta ugyanolyan kenyérből, ugyanúgy kockára vágva. A rendszer kapaszkodó az ember számára. A lakásban lévő rend is azért fontos nekem, mert belső nyugalmat ad. Rendmániás is vagyok…
Milyen bemutatókat jegyeztek az évad során a Pécsi Balettel?
A három testőrt játsszuk, amit két fiatal koreográfus-táncos, Molnár Zsolt és Ujvári Kati kreált és Vincze Balázs rendezett. Fantasztikus vívásjelenetek vannak benne, a néző egyszerre lát sportversenyt és balettet. Vívómester segítette a munkát, hogy a fegyvereket megfelelően, veszélytelenül használjuk. Teljesen odavolt értünk, és azt mondta: a táncosok tudnak igazán vívni, mert ők a koordináció összes titkát ismerik. Az Óz, a nagy varázslót is bemutatjuk, amelyet Szabó Márton és Kócsy Mónika koreografált, illetve Vincze Balázs rendezett.
A divat világában is jártas vagy. Még a Vogue magazinban is feltűntél.
Hát az elképesztő sztori! Egyszer felhívott egy stylist, hogy viselkedést, ruhaviseletet tanít egy divatiskolában idősebb nőknek, és örülne, ha ebbe oly módon bekapcsolódnék, hogy engem fotóznak. Egy csomó kép készült rólam, amiket a fotós elküldött a Vogue-nak – és beválogatták őket a publikálandó képek közé! Teljesen ledöbbentem! Amikor pedig Magyarország 2011-ben az Európai Parlament soros elnökségétől búcsúzott Strasbourgban, a záróceremónián többedmagammal divatbemutatót csináltunk.
Nagyon különlegesen öltözködsz: rajtad mindig minden passzol mindenhez, és az összkép mégis lezser. Vagy egy különleges nyakláncot, vagy kendőt, de valami egyedit mindig viselsz.
A táncosszakma előír egyfajta küllemi kötelezettséget: lompos táncost nem nagyon látsz. A színpadra öt perc alatt kisminkelem magamat, mert ez számomra dramaturgia. Nem azért csinálom, hogy szebb legyek, hanem mert hozzátartozik a feladathoz. Ugyanez a helyzet az öltözködéssel. Úgy kell kinéznem, hogy megfeleljek az elvárásnak, amely szerint egy táncos köteles csinos lenni. És ez nem pénz kérdése: én is szoktam turkálóba járni, és eszméletlenül minőségi dolgokat találok ott. A ruha számomra olyan, mint a jelmez. Ha színházban nőttél fel, megszokod, hogy bármit fel kell venned. A fiatal táncosokon is látom, hogy meg akarnak felelni az esztétikai elvárásnak, mert érzik, hogy ez hozzátartozik a szakmához. A néző olyan táncosokat lát szívesen, amilyen ő szeretne lenni: nagyon szép. A táncban fontos a megjelenés, a technika, az előadói karakter.
Gyakran beszélsz elvárásokról.
Hát hogyne! Az egész élet erről szól, a tánc ilyen szempontból megbélyegez. Bármilyen meglepő, ez engem soha nem feszélyezett – minden szabályával együtt szeretem ezt a világot. A szakmám folytán őrületes dolgokba keveredtem. Nem szoktam leltározni, de örömteli visszaemlékezni. Egy barátnővel különösen.
Számomra ez kiváltság. Hálás vagyok érte!
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
