„Úgy csináld meg, hogy lássam: most beleszeretnek egymásba” – Interjú Uhrik Teodóra táncművésszel

Több mint hetven éve táncol, és lassan hat és fél évtizede van a pályán. A legendás Pécsi Balett alapító tagja, ma pedig ügyvezetője. Fiatal táncosok generációi kaptak tőle mesterségbeli tudást és személyes útravalót, nevéhez fűződik a Klasszikus balett képeskönyv megírása. Prózai szerepekben is színpadra lép, az új évadban két darabban láthatják a nézők. Az elmúlt években magyar filmekben is feltűnt, klipet forgatott a 30Y zenekarral egy kifejezetten neki írt dalhoz, s modellként az olasz Vogue divatmagazin címlapjára került. Szinte minden szakmai díjat elnyert, amit csak lehet. Egy igazi ikonnal, a Kossuth- és Liszt-díjas, érdemes művész Uhrik Teodórával beszélgettünk.

Meglepett, hogy éppen az Erő lapszámba szeretnék interjút készíteni veled?

Nem, hiszen a tánc erőt igényel, már egészen kis kortól testi és lelki kondíciót egyaránt. Mert melyik az a szakma vagy sport, amelyet nyolcéves kortól kilenc éven át ilyen keményen kell tanulni? Jézusom, kilenc évig! Azt a millió lépést, s a millió lépésnek a különböző fokozatait kisebb, 45, aztán 90, majd 180 fokon, aztán az egészet összerakni, megszerezni a koordinációs tudást. De nem is ehhez kell az erő, mert ehhez hozzászokunk. A dolog túléléséhez kell leginkább, amikor vége van. A miénk a legrövidebb művészi pálya, nem több 25 évnél. Van egy esztétikai elvárás, hogy a színpadon szépnek kell lenni, s egy fizikai, hiszen meg kell tudni valósítani a mozdulatokat. Mivel a test kifogy a kellő erőből, úgy 45 éves korban mást kell keresni. Ehhez kell iszonyatos erő.

Te hogyan léptél tovább?

Táncpedagógus-diplomát szereztem, s amikor az aktív balettos időszak vége felé jártam, már adódott a tanítás. Ezzel csodálatosan keveredtem át a másik oldalra. Közben voltak visszatérő fellépések, tehát a színpadtól nem váltam el, tanítani meg imádtam. Nagyszerű ajándék volt ez az élettől. Mindent át tudtam adni, amit megtanultam, és imádtam a tehetséget fölfedezni. Olyan volt, mintha gyémántot lelt volna az ember, amit csiszolgatni kell, hogy elnyerje a legszebb formáját. Ha valaki nem volt elég jó balettból, addig kutattam, amíg megtaláltam, miben tehetséges, a személyiségének melyik stílus felel meg legjobban, s arra irányítottam. Szigorúnak kellett lenni, de mégis mindenben segíteni, amiben csak lehet. A volt növendékeim ma már fantasztikus helyeken vannak. Nálunk tanult a Győri Balett vezetője, Frenák Pál szólistája, a Szegedi Balett próbavezető koreográfusa, hogy csak néhányukat említsem meg.

Nem olyan régen talált meg a film, a popzene és a divatszakma is. Szóval ez a nyitás a te esetedben még most is újabb és újabb kalandokkal zajlik.

A Vouge-címlapra gondolsz? Az nagyon érdekes történet volt. Fölhívott egy statisztaügynökség, hogy idős hölgyeknek tartanak modellképzést, és megkérdezték, hajlandó lennék-e a program arca lenni. Tetszett az ötlet, elkészítettük a fotókat és közben össze is barátkoztunk. Az egyik kép bekerült a Vouge divatlapba. Aztán tavalyelőtt tartottunk egy divatbemutatót a strasbourgi parlamentben az Európa Tanács meghívására. Tíz öregasszony, képzeld csak el, és én voltam a legöregebb! Jó játék volt, és szerintem sikerült megmutatni, hogy hetven fölött sem áll meg az élet. Kicsit korábban, 2019-ben készítettünk egy klipet a 30Y-nal. Leírhatatlan érzés volt, amikor Beck Zoli, az együttes énekes-dalszerzője megkeresett azzal, hogy írt nekem egy dalt. Ez volt a Megint elárultál, ami a méltóságteljes öregedésről szól, s mondanom sem kell, hogy szerepel benne egy tükör is. És a filmek, igen. 2020-ban egy kotnyeles nagynénit játszottam Felméri Cecília kolozsvári rendező filmjében, a Spirálban, ami egy furcsa, nagyon-nagyon érdekes krimitörténet. Aztán tavaly mutatták be az Átjáróházat, Madarász István zseniális filmjét, amelyben én voltam a Bányabanya.

A legendás Pécsi Balett alapító tagja vagy. Mi az, ami az Eck Imre nevével fémjelzett együttest megkülönböztette minden mástól, s van-e olyasmi, amit onnan át lehet hozni a mába?

Az Operaház balettegyüttese mellett ez volt az első önálló modern együttes az országban, mégpedig addig nem ismert karakterrel. Eck Imre klasszikus balett alapú mozgásanyagot használt, de a saját korunk embereit mutatta meg az előadásokban. Kortársakat, átlagembereket lehetett látni a színpadon ballonkabátban, az ő életüket, szerelmüket, ami akkoriban teljesen új volt. Kultúrpolitikai tényezővé is váltunk: 16 évig folyamatosan külföldre jártunk, hogy megmutassuk, a vasfüggöny mögött is van modern tánc. Sok minden változott, de a régi Pécsi Balett örökségét ma is hordozzuk. Számunkra fontos, hogy a közönség ne csak szép embereket lásson pokoli jól táncolni, hanem valamilyen üzenetet is kapjon. Eck Imrétől nagyon sokat lehetett tanulni, mert ő elsősorban nem balett-táncos volt, inkább rendező. A darabjaiban volt nagy tömegtánc, és utána jött egy duett, ahol a főszereplők megismerkedtek, és akkor egyszer csak megállt a pillanat. A zene ment tovább, és ők lassan, nagyon lassan egymásra néztek. Láttad rajtuk, hogy felismerik egymást, hogy szövődik valami, utána lassan megfogták egymás kezét. Magyarán appercipiálhatta a néző az egymásra találás pillanatát. A rendezői instrukció ilyenkor az: úgy csináld meg, hogy lássam, hogy most beleszeretnek egymásba. Ezt a hagyományt ápoljuk ma is. Annak idején nem kellett foglalkoznunk a nézőszámmal, nem volt kötelezettségünk, ma viszont teljesíteni kell – tehát figyelembe kell vennünk, hogy mi az, ami a közönséget bevonzza –, de magas színvonalon. Akkor és most is mindenképpen színházi formában játszunk, ugyanúgy dramatikus, érthető üzeneteket adunk át az érzelmek által, táncnyelven. Irodalmi alapon dolgozunk, arra alapozunk, hogy az embereknek van előzetes tudása arról, hogy miről szól a darab.

Noha Pécs kulturális élete a ’60-as évektől kezdve sok szempontból szabadabb volt a budapestinél, lehetőségek tekintetében azért mégis más, mint a főváros. Tizenhét évesen, az Állami Balettintézet elvégzése után mi hozott a Mecsek aljára?

Nem választás kérdése volt. Eck Imre bement a minisztériumba, és kijelentette, hogy akar csinálni egy modern balettegyüttest. A pécsi születésű Aczél elvtárs beleegyezett, így megcsinálhatta a pécsi színházban. Minket viszont nem kérdeztek meg, hogy akarunk-e jönni. Az egész évfolyamot lerendelték, és kész.

Hogyan fogadtátok a döntést?

Boldogan. Jó volt eljönni abból a rettenetes zártságból. Én még a 17-et sem töltöttem be, már itt érettségiztem magánúton. A színházat a nagyszerű Katona Ferenc igazgató vezette, aki örömmel fogadott bennünket. Az első premier három egyfelvonásos volt, Az iszonyat balladája, a Változatok egy találkozásra és a Concerto a szivárvány színeire. Mindegyikben a gondolatiság volt a legfontosabb. Az első a szabadság mindenekfeletti győzelméről, a második a fiatalokról, szerelemről, a harmadik az élet színeiről, a fekete-fehér harcáról szólt. Mindezt Szokolay Sándor, Vujicsics Tihamér, Hidas Frigyes kortárs zenéjére, szokatlan jelmezekben. A másodikban két garbós fiatal találkozott egymással, mi pedig hátul robogtunk ballonkabátban – hát, ilyen nem volt még 1961-ben Magyarországon, sőt talán máshol sem! Az egyfelvonásosok a mai, élő emberről szóltak, ez volt bennük az igazi formabontás. Nem a technika, mert a balett lépéseiből éltünk, hanem a tartalmiság. És a szerkesztés nyilván, mert Eck Imre ezt valahogy veleszületetten tudta. Eszméletlen rendezői és instruálási képessége volt.

Soha nem fordult meg a fejedben, hogy vissza kellene menni?

De, csak aztán máshogyan alakult. Volt olyan, hogy a házasságom miatt próbálkoztam. Az akkori férjem, Bálint András Pestre került, ezért jelentkeztem az Operába. Az igazgató azt mondta: Dórikám, neked olyan jó Pécsett, ilyet nálunk nem tudsz csinálni. Ráadásul addigra már belecsúsztam a tanításba, amit el nem hagytam volna. Meg aztán jöttek a színházi szerepek, folyamatosan pötyögtek a prózák, úgyhogy abba is belekeveredtem, meg hát mindenbe, ami a szakmával kapcsolatos. Volt jelmeztervezés, dramaturgia, balettkönyvet írtam, benne voltam az alap- és felsőfokú oktatás tananyagának szerkesztésében. Tizenöt évig csináltam Debrecentől Egerig koreográfiákat zenés darabokhoz. Tulajdonképpen nincs olyan tánccal kapcsolatos tevékenység, amihez ne lett volna közöm.

Melyik a legkedvesebb közülük?
A tanítást szerettem a legjobban. Ebben benne van az is, hogy ez szigorú szakma, tehát az ember soha nem elégedett magával. De ha tanítok, akkor a növendékekkel lehetek elégedett, és nem magammal. Szörnyen maximalista vagyok, de ilyenkor az énem kicsit hátrahúzódik, és valaki mást faraghatok, nem mindig magamat.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/10. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el.

Fotók: Kurucz Árpád

#erő