Nekem a magyar nyelv...

Magyari Sára Temesváron élő és a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen oktató nyelvész

Nekem a magyar nyelv a szórványbeli anyanyelvem, amely szerintem egészen jól megférhetne a hazanyelvemmel. És az a nyelv is, amelyről sok, hozzám közel álló ember azt mondja, hogy ők nem beszélik jól. Pedig szerintem pont jól beszélik. Ezt onnan tudom, hogy így van, mert megértem őket. Vagy lehet, hogy azért értem meg őket, mert kedvelem őket? Esetleg mert meg akarom érteni? Ki tudja?!

Aztán nekem a magyar nyelv a mérges nyelvem is: amikor vezetek Temesvárról Nagyváradra, és duplavonalon előz a fekete dzsipes, akkor nagyon magyarul tudok... mérgelődni. Nem is gondoltam volna magamról, hogy ilyen tág a szókincsem!

Egészen biztosan nekem a magyar nyelv az a nyelv, amelyiken el tudom mondani, hogy olyan kilincset szeretnék venni a belső ajtókra, amelynek van nyelve. Ezt más nyelveken nem tudom elmondani. Próbálom, de nem sikerül. Lehet, azért, mert legalább ötven éve nem gyártanak nyelves kilincseket?

Persze nekem a magyar nyelv az a nyelv is, amelyikre a leginkább rá tudom csodálkoztatni azokat a román felnőtteket, akiket tanítok magyarul beszélni – és gondolkodni. És az a nyelv is, amelyiken a leginkább meg tudom nevettetni a hallgatóimat. Ha nem értik, mi a különbség a cukorrépa és a „cukorcékla” között.

S nekem, az idén, 2023-ban, Temesváron, Európa egyik kulturális fővárosában a magyar nyelv az a nyelv, amelyik kevesebbet látható és hallható. Abban a városban, amely olyan büszke multikulturalitására. Abban a városban, amely a kulturális főváros rendezvényein főként románul és angolul szól az idelátogatókhoz. De ettől ennek a városnak egy maroknyi embere tudja, hol született Kós Károly, és miért mondhatjuk, hogy Bolyai márkanév…

Lackfi János József Attila-díjas költő, író, műfordító, tanár

Mi vagy nekem, te magyar nyelv? Dilim, dalom? Kattanásom? Zizzenésem? Rápörgésem? Durvulásom és punnyadásom? Vekengésem és molyolásom? Diribdarabom és nagyegészem? Himmihummim és angyalbögyörőm? Modorom és madaram? Medrem? Motrom? Matrónám? Kivel a rónámat rónám?

Veled kelek, veled fekszem. Elindulsz bennem, tuningolod magad, vetítesz nekem! Pöcc-röff beindulsz. Túráztatlak mocskosul. Vágod? Én vágom. Őszülsz és tavaszulsz bennem, télülsz és nyárulsz. Térülsz és fordulsz. Anyám, enyém. Tiéd vagyok, teád vagyok. Felszürcsölsz, kihörpöllek.

Szőlek-fonlak, nem takács. Nyújtalak, szaggatlak, pedig nem vagy rétes, se pogácsa. Vagy de. Cincállak, macska egeret. Abállak, majd megzabállak. Csencsellek feketepiacon. Elcsenlek, visszaadlak. Kamatoztatlak, erjesztelek, bankban betétet, hordóban káposztát. Bérem vagy, bírám vagy, borom vagy. Akkor is, ha barom vagyok. Bárkit kifizetek szóval. Szóval fizetőeszköz is vagy. Szóval tartom a többieket. Szóval könnyebb. Minden egyes szóval egyre könnyebb, egyre nehezebb.

A nyelv mondja meg, ki voltam. Elvem a nyelvem. Leharapja nyelvét, aki valamit elvét. Nyelvemen olvad az ostya. Osztja csak, osztja. Szétosztja magát, mégis egyre több van belőle. Azt mondják, pusztul és kivész, enyészik. Szerintem inkább tenyészik.

Csak legyenek mindig szavaink. Ne veszítsük el őket. Úton-útfélen. Legyenek kacifántosak. Mordizomadták. Betyárosak. Csattanósak. Forsriftosak. Legyen bukéjuk. Ízük-bűzük, színük, állaguk. Legyenek varacskosak, susogósak, borongósak, barangolósak, bajonettesek, bajmolódósak, maszatolók, nyiszatolók, csicsergősek, szortyogósak, puhányok vagy acélosak. Legyenek. Legyek én nekik, ők nekem.

Teazenyém, énatiéd. Ásókapa, mindhalálig.

Uhrik Teodóra Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas táncművész, balettpedagógus, egyetemi tanár, a Pécsi Nemzeti Színház és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja

Az én hivatásom a szavak nélküli művészet, a test beszéde: a TÁNC. Talán ezért gyülemlenek fel bennem oly sokszor a szavak. A magyar nyelv csodálatos lehetőséget ad a gondolatok és az érzelmek szavakká formálására.

A jelzők „birodalma” hihetetlenül színes, rengeteg szavunk van egy-egy személy vagy tárgy jellemzésére. Árnyalatok, indulatok, vágyak, mind többféle módon fogalmazhatók meg, analóg jelentésekkel.

Imádok beszélgetni, lávaként tudnak kitörni belőlem a gondolatok, érzelmek a magyar szavak köntösében.

A szavakat használni különleges terápia.

Szerintem József Attila költészete más nyelvre lefordítva veszíthet csodájából. Fizikai, szellemi és lelki létünk isteni tolmácsa a magyar nyelv.

Bíró Tímea vajdasági költő, újságíró

A magyar nyelv számomra kincsesbánya. Szeretem a gazdagságát, hogy ha választékos beszédre törekszem, akkor van miből válogatni a rengeteg szinonima közül. Az írás, alkotás során különösen izgalmas ez a keresgélés, és még izgalmasabb a megfelelő szó, kifejezés megtalálása. Mintha otthont adnék az adott szónak. Az írásban még inkább törekszem a tűpontosságra, és utólag nagyon bánt, ha egy-egy beszélgetés, interjú vagy nyilatkozás során nem sikerült úgy kifejeznem magam, ahogy szerettem volna.

Szeretem, hogy nehéz nyelvként tartják számon a világon a magyart, hogy kihívást és nagy elszántságot jelent megtanulni.

Gyerekként, ha Magyarországon jártunk, mindig rácsodálkoztam arra, hogy magyar utcanév- és üzlettáblákkal, feliratokkal találkozom. Varázslatos látvány volt, hogy nem csak könyvekben vagy a televízióban olvashatok az anyanyelvemen. A rácsodálkozás idővel elmúlt, de nem megszokássá alakult át, hanem élvezetté. Fürdőzöm a leírt szavakban, mondatokban, és elkap egy olyan otthonosságérzés is, amit korábban nem ismertem.

A magyar nyelv tele van gyönyörű szavakkal, amiket nem csak szeretek, hanem tisztelek is, ezért kerülöm a rövidítéseket és a különböző nyelvek összemosását.

Akár a szépirodalomban, akár az újságírásban használom a magyar nyelvet, úgy érzem magam, mint akinek terebélyes szőlőültetvénye van, szüretel, és arra törekszik, hogy a legízletesebb bort tegye az asztalra.

A magyar nyelv a tájam, amit szeretek nap mint nap bebarangolni, és a szövegeken keresztül megmutatni, hogy mennyire élő, mennyire változatos, és milyen sok útja van a szívhez.

Márton László József Attila-díjas író, drámaíró, műfordító, esszéista, tanár

Volt az egyetemen egy szigorú tanárom, aki a nyelvről adott elő. Egy vizsgán – feszült helyzet volt – ezt mondtam neki: „Tanár úr, engem a nyelvészet nem érdekel, de a nyelv igen. Egy írónak tudnia kell, mi a nyelv, és hogyan működik.” Azóta eltelt bő negyven év. Ma már nagyjából tudom, hogy a nyelv hogyan működik. De azt, hogy micsoda, akkor sem tudtam, most sem tudom. Az írás közege? Vagy eszköze? Vagy anyaga? Vagy egyszerre mindhárom? De hát ez lehetetlen! Egy biztos: örülök, hogy ezen a nyelven írhatok. És hogy ezt a nyelvet gazdagíthatom az általam fordított vagy újrafordított művekkel. Nem cserélném el egyetlen általam ismert másik nyelvre sem.

Rozs Tamás zeneszerző, zenész, zeneterapeuta, a Szélkiáltó együttes csellósa

Nekem a magyar nyelv Ilona dallama Kosztolányival többek közt, mert anyukám neve is egyben e szép hang/betű-sor, s ugye az anyanyelvünk fontossága...

Szóval magam inkább elzenélem a nyelvhez való kötődésem is, de igyekszem itt szavakba önteni, ha ez a megtiszteltetés ért a kultúra.hu-tól, nevezetesen Füstös Ildikótól, akivel indiai zenegyűjtő utam előtt beszélgettünk Bharat-ságosan. A szavakkal való játék onnan jön, hogy India egy ideje (2020-tól hivatalosan is) a Bharat szankszkrit szót használja a sokak szerint rabszolgaságot-függést jelentő India név helyett, mely nevet pedig kb. 2200 éve használnak a szubkontinens megnevezésére az ott élők.

Érdekes, hogy mióta itt vagyok (7 hete), többen megkérdezték az itteniek, hogy honnan jöttem és hogy milyen nyelven beszélünk otthun. Kissé értetlenül, de türelmesen válaszolom nekik büszkén, hogy hát magyarul – természetesen.

Erről Boldizsár Ivánnal – aki 1970-től a Magyar PEN Klub elnöke volt – való 1980-as évekbeli beszélgetés jut eszembe. Írországi látogatása alkalmával megkérdezték tőle, hogy németül vagy oroszul beszélünk-e kis hazánkban, és hogy másnap reggel meglepetésben lesz része. Így is lett: az ablaka alatt egy ló várta, s a vendéglátói úgy köszöntötték, hogy már napok óta eljött hazulról, biztosan hiányzik a jó öreg hátas. Na, ennyit a sztereotípiákról, vagyis az előítéletekről, a berögzött gondolatokról.

Mindenesetre fogyó nemzetünk zenéjéről örömmel adok elő Kodály–Bartók hagyatékának segítségével részben angolul, részben magyar kifejezéseket használva – magyarázva a maráthi nyelven beszélőknek itt Maharastrában (Púne hatmillió lakosú városában), ahol a hindit (500 M) is értik, de a sajátjukat büszkén különböztetik meg a hivatalos nyelvtől. Mint ahogy Goában (meglátogattam a tengert) a konkanit és Keralában (Thrissurban játszom) a malajalámot az indiai 22 hivatalos nyelvből.

S de jó is volt otthon a Csacsi Pacsi játékot űznünk családilag a nyugatos költők-írók után szab/v/adon – bátyám volt a fő kitaláló... Legyen itt egy példa külföldiek számára nehéz, nekünk otthonos nyelvünkön.

Meghatározás (a szabály az, hogy a két kifejezés-hangalak csak az első betűjében tér el):
Mihályka netalántán
Alacsony termetű barcelonai?!:
M-K
Megoldás szeretve tisztelt, örömmel használt nyelvemen, magyarul:
Miska talán Kis katalán?!
... s megyek, tán megzenésítek egy WeöreS-t, József Attilát vagy egy kortársat...

Dezső András újságíró, író

Mit jelent nekem a magyar nyelv? Ha pátosz nélkül akarok válaszolni, és hát pátosz nélkül szeretnék, akkor azon túl, hogy ezt a nyelvet beszélem a legjobban, nekem a magyar nyelv munkaeszköz. Azt mondják, hogy a világ legnehezebb nyelve a magyar, de nekem a kínai és az arab is nehezebbnek tűnik, de ha kínai vagy arab lennék, biztos nem így gondolnám. Bár szoktam idegen nyelven könyveket és cikkeket olvasni, de a legkényelmesebb mindig magyarul olvasni. Úgyhogy a magyar nyelv nekem egyúttal a kényelmet is jelenti, egyfajta biztonságot. Nem nagyon szoktam szótározni, amikor magyarul olvasok. Mi ez, ha nem profizmus?

Pedig nem ismerem olyan jól a magyar nyelvet, mint amennyire egy újságíró-írónak ismernie kellene. Sokszor paneleket írok, talán éppen most is. Lehetnék kifinomultabb, de mindig is az egyszerűségre törekedtem. Mindig is idegesített a modoros nyelv, noha fogadni mernék rá, hogy sokszor én is modorosan használom a magyar nyelvet. De ugye magammal szemben sokkal megbocsátóbb vagyok.

A magyar nyelv szerintem semmiben sem unikálisabb, mint a többi nyelv, legfeljebb csak a betűk sorakoznak máshogy egymás mellett. De azok legalább logikusan követik egymást, mert például ezt a mondatot (idézem: Hsfglrhshakodlspsp hgdgdgbakskd jagxvgy) nem nagyon lehet érteni, nem is magyarul van. Ám a magyar nyelvnek köszönhetően – ha megfelelő sorrendbe tesszük a betűket – akár még értelmes is lehet. Ha úgy sem lesz értelmes, akkor érdemes más nyelvvel próbálkoznunk, hátha úgy összejön. A lényeg, hogy a magyar nyelvvel lehet játszani, de ugye ez elmondható más nyelvekről is. És úgy általában mindenről. Ezért állítom, hogy a magyar nyelv nem szenzációsabb, mint a többi. Csak magyar.

A magyar nyelvnek örül az ember. Mármint ha hallja. Örül neki, mert ha történetesen szuahéliül beszélik ki a háta mögött, akkor hiába hallja, nem érti, mert csak kevés magyar ember beszél szuahéliül, és érteni se sokan értik. Márpedig elég rossz érzés lehet, ha például az embert szuahéliül szidják úgy, hogy fogalma sincs, mi a bajuk azoknak, akik szidják. “Vajon mit csináltam rosszul?” - gondolja ilyenkor a becsületes magyar. Persze nem én, mert én nem biztos, hogy becsületes vagyok. De hát ugye mit is jelent a becsületesség? Na, erre sem biztos, hogy pontos definíciót tud adni a magyar nyelv.

Mert a magyar nyelvet elég jól lehet csűrni-csavarni. Sok mindent jelenthet ugyanaz a mondat. Nem mindegy, milyen a hangsúly, ahogy az sem, hogy milyen környezetben hangzik el. De szerintem ez a többi nyelvről is elmondható.

Jobban belegondolva, fogalmam sincs, milyen a magyar nyelv. De egy dolog biztos: ennyi sületlenséget nem tudtam volna összehordani 2673 karakterben, ha nem ismerném a magyar nyelvet. Ám már most bocsánatot kell kérnem a tévedésért, mert ez 2781 karakter. De nem, mert amikor leírtam, hogy 2781 karakter, nos, már akkor hazudtam, hiszen ez jóval több. (2895 + 4). Jaj ne, ennél több. Jézusom, ez egy ördögi kör, a 22-es csapdája…”

Dr. Béres Judit, irodalomterapeuta, személyközpontú tanácsadó, habilitált egyetemi docens, a Magyar Irodalomterápiás Társaság elnöke

Gyakran érezzük, hogy nem találjuk a megfelelő szavakat mindannak a pontos kifejezésére, ami bennünk és velünk történik. Az irodalom nyelvművészet, az egyik legfontosabb célja, hogy rajta keresztül közelíteni és kapcsolódni tudjunk önmagunkhoz, másokhoz és a világhoz. Az irodalomterápia arra hív, hogy ezt a közelítést önismereti téttel tegyük, keressük a szövegekben önmagunkat, személyes érintettségünket.

Az irodalomolvasás és az írás nyelvet, gyógyító metaforákat ad, hogy kifejezzük a máshogyan kifejezhetetlent. A nyelven keresztül befogadható és megérthető a világ, s benne önmagunk és mások élményvilága.

A nyelv olyan, mint a bőr, amivel érintjük egymást. Megérintődünk a nyelven, a szavakon keresztül. Mély találkozások jönnek létre önmagunkkal, másokkal és a szövegek minket személyesen megszólító, megérintő jelentésrétegeivel. Az ember rálelhet a számára fontos kérdésekre és válaszokra.

A nyelv lehetőség, szabadság. Belakhatom a tiszta, fehér lapot a gondolataimmal, érzéseimmel. Kimondhatóvá, leírhatóvá, megfogalmazhatóvá válnak az élmények, érzések, gondolatok, indulatok, amelyek ott készülődtek bennem, de nem voltak rá szavaim. A nyelvi formába öntés esélyt teremt az érzelmi összerendeződésre. A nyelvben alakot öltött események veszítenek gomolygó jellegükből, szerkezetet nyernek, megfoghatóbbá, kezelhetőbbé válnak.

A nyelv a kreatív Én játszótere, „Mi lenne, ha…?” alapon. Nincs rossz válasz, nem kell félni, hogy hibázunk. A nyelvben önmagunk lehetünk. A nyelv nem valakik kiváltsága, hanem a miénk is, magunk is hozhatunk létre szöveget, s rajta keresztül megtalálhatjuk az önkifejezés leghitelesebb módját, a saját hangunkat.

Raffai Telečki Ágnes színész, logopédus, az újvidéki Művészeti Akadémia beszédtanára

Nekem a magyar nyelv egy híd. A kint és a bent között. A még csak homályos gondolat, az érzés és a pontos, formába öntött megfogalmazás között. Hogy te is pontosan úgy és azt értsd, amit és ahogy én.

Eszköz. Tiszta, éles, fényes. A segítségemre van. Tudok vele bánni, fél kézzel és csukott szemmel is. Tisztítgatom, fényesítgetem. Nincs helye rajta rozsdának. Ha kéri, egy méregzöld dobozban pihentetem. De csak rövid időre. Azt szereti, ha használják. Mert attól fényesedik, és nem kopik.

Olyan helyen nőttem fel, ahol bátran használhattam. Szárnyakat adott, közönség elé vitt, közösségbe repített. Mindig büszkén viseltem ezt az ékszert. A szomszéd faluban már vertek meg érte suttyó legényeket a mégsuttyóbbak. Sosem értettem az ilyeneket.

Anyából kifolyólag előveszed, mutogatod – családi ereklye, mint a Herendi Porcelán, nem sérülhet meg, félve adod a kicsi kezébe: ugye tetszik neki?, ugye nem csapja földhöz a játék hevében? Több van körülötte, a másik ritmusra villog és pörög is, hívogatja, te tudod, hogy az csak ócska műanyag, de vajon ő is érzi? Igen. Érzi. Nem tudják átverni. Felléglegzés.

Minden munkámban közöm van hozzá. Logopédusként a repedések betömése, az egyenetlen felszínek lecsiszolása a feladatom. Tanárként a diákok hallásának finomítása, az önellenőrzés fontossága, a tudatosság, az igényesség pirossal való aláhúzása a dolgom. Műsorvezetőként a jó példa mutatása az enyém.

Állandó társam. A pihenőidőben is velem van. Ha hátradőlök a függőágyban, könyv formájában van mellettem. Elfáradok, becsukom. Lustán fekszik a mellkasomon. Melegít. Ölelem.

Hát valahogy így vagyunk mi. Mint egy együtt megöregedett pár. A magyar nyelv és én.

Hegedűs D. Géza Kossuth-díjas színművész, rendező, egyetemi docens

Az anyanyelvem a hazám. Szövegek között kószálok ötven éve, sorsok, szenvedélyek, hitek, szerelmek, mámorok, hősök, antihősök, bukott angyalok színpadi forgatagában. A világ fényözön és szóözön. A fény azzá válik, amire vetül, a szó azzá, amit megnevez: átélhető emberi valósággá. A magyar nyelv csodás haza. Benne van a minden – a létező, a létezhetetlen, és ami csak lehetséges lenni –, még sincsenek bevérzett határai. Anyanyelvünk csodája, hogy Szophoklész, Shakespeare, Goldoni, Molière, Schiller, Csehov, Kafka, Williams és Shaffer drámái a Vígszínház színpadán, brilliáns fordításokban, magyar nyelven kelhetnek életre. Köszönhetően a magyar irodalom színe-javának. Mert a magyar nyelv olyan súlyos, olyan finom, olyan törékeny, olyan erős, hogy képes a maga gazdagságában hitelesen megosztani a világirodalmat a hazai nyelvi közegben is. Az anyanyelv önmagát újító varázsos folyamat, de sosem végeredmény. És közben mindent elfelejt, mindent megőriz, mindenre emlékszik. Levegőre, hidegre, fényre, sírásra, anyánk testmelegére, ringatására, becézgetésére. Meghalásra. Megszületésre.

Ferdinandy György József Attila- és Arany János-díjas magyar író, költő, kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár

Fotó: Czimbal Gyula / MTI

Mit jelent nekem a magyar nyelv? Hát, énnekem nincs erre válaszom. Ez állati, ez nagyon nehéz, valami ilyesmit mondok a budapesti hívónak a telefonba. Kicsúszik a készülék a markomból. Kékes-fehér fény villódzik a díszpárnákon. Ha elejtek valamit, a karibi asszony gondoskodik róla, hogy visszakerüljön hozzám. Így hát tovább faggatnak.

A magyar nyelvről csak azt tudnám mondani, hogy érzésem szerint a világ legszebb nyelve. Egyszer már írtam valahol, hogy az ember két végzetes hibát követhet el. Egyszer azt, hogy elhagyja a hazáját, másodikként pedig azt, hogy visszatér a szülőföldjére. Tulajdonképpen örülnöm kellene, mert esetemben a haza elhagyása nem vonta maga után a nyelv elvesztését.

Igaz, hogy Franciaországban francia íróvá lettem, de rövidesen visszataláltam a gyökerekhez: a magyar nyelvhez. Puerto Rico kicsike szigetén és itt, az amerikai kontinens déli csücskén, magyar író lettem. Talán az anyanyelvnek köszönhetek mindent, amit elértem. Most, amikor már egyetlen könyvet sem veszek a kezembe, minden nap nézem a magyar televíziót. Hallgatom az otthoni híreket, rendszeresen végignézem a Jó ebédhez szól a nóta meg a hasonló elnevezésű műsorokat.

Van persze még egy apróság. Mondjam vagy ne mondjam? Csak az jut eszembe, hogy milyen nagy szerencsém van, hogy ezen a nyelven tudtam élni és alkotni. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy a tizenötmillió lelket számláló magyar nyelvközösség tagja lehetek. Mondanom sem kell, hogy annál szebb és kifejezőbb nyelvet, mint a magyar, még elképzelni sem tudnék.

Készítette: Füstös Ildikó, Györgyei Szabó Magdolna, Kocsis Katica, Pintér Laura, Seres Gerda, Szerda Zsófia

Nyitókép: Kazinczy Ferenc egész alakos bronzszobra, Borsi Imre alkotása Sátoraljaújhelyen. Fotó: Balázs Attila / MTI