Ferdinandy György mintegy harminc évig volt úgynevezett nyugati magyar író, aki emigrációjából a nyolcvanas évek végéig nem térhetett vissza Magyarországra, mégis mindig hazahúzta a szíve. 2000 óta Budapest és Miami között ingázik, már amikor a járványhelyzet ezt megengedi. Az idén 86. életévét betöltő író magyarul írt műveinek bemutatására életműsorozat indul.
Hány országban élt hosszabb-rövidebb ideig?
A Vöröskereszt 1947-ben éhező magyar gyerekeket vitt ki Belgiumba, ahol családoknál szállásolták el őket. Ebbe a programba én is bekerültem, de mivel édesanyám nem engedte, hogy örökbe fogadjanak, így egy év után hazajöttem. A sötét ötvenes éveket itthon éltem át, többek között autóbusz-kalauzként és kőművessegédként is dolgoztam. 1956-ban ugyan elkezdtem az ELTE-n a magyar–francia szakot, de csak hat hétig járhattam oda.
A forradalom után először Ausztriába mentem, majd néhány hónap múlva Németországba, ahol egy ideig a kölni Ford autógyárban dolgoztam, hogy aztán Strasbourgban kössek ki. Ott kaptam ösztöndíjat több magyar emigráns diáktársammal együtt, amivel befejezhettem a francia szakot. Aztán 1964-ben állást vállaltam egy kis karib-tengeri szigeten: a Puerto Ricó-i Állami Egyetemen tanítottam harminchat évig. 2000-ben Miamiba költöztünk a feleségemmel, azóta jobbára ingázunk Budapest és Florida között. A téli hónapokat jellemzően Amerikában töltjük, karácsonyra ott szokott összegyűlni a család. A műtéteim és a járvány miatt két éve kint ragadtunk, nem tudtunk hazautazni. Feleségem – a kubai származású María Teresa Reyes – is jól megtanult már magyarul, ha nem lenne a pandémiás helyzet, Budapesten élnénk az év nagy részében.
A hosszú emigránsléte alatt, országról országra vándorolva volt-e valamilyen szokása, rituáléja, hogy kevésbé érezze a honvágyat?
Mindig magyarnak tartottam magam, és ehhez a kis országhoz húzott a szívem, álmodni is szinte mindig magyarul álmodom. Állandóan ott volt bennem a honvágy, de sokáig nem volt lehetőség a hazatérésre. Már 1958-ban szerettem volna visszamenni Budapestre, de ettől Nagy Imre kivégzése eltántorított. El kellett fogadnom, hogy hosszabb ideig tart majd az emigráció, mint ahogy eredetileg gondoltam. De még annál is tovább nyúlt, hiszen csak a nyolcvanas évek végére enyhült annyira a politikai helyzet, hogy hazatérhettem.
Viszont folyamatosan igyekeztem kapcsolatban maradni a magyar irodalommal. Íróbarátaim rendszeresen elküldték nekem új köteteiket, amelyeket mindig elolvastam, és írtam is róluk. Ezenkívül sok fiatal, kezdő alkotó könyvét fordítottam le spanyolra, amelyeket a spanyol kiadómon keresztül meg is jelentettünk. Ablaknyitogatónak tartottuk magunkat a feleségemmel, aki mindig rengeteget segített a fordítói munkámban. Már abban az időben is foglalkoztunk magyar alkotások nyugati megjelentetésével, amikor még senki sem.
Az emigránstársai közül van olyan, akivel még tartja a kapcsolatot?
A legtöbben sajnos már meghaltak. Sárközi Mátyással például tartom a kapcsolatot, ő London és Dél-Franciaország között ingázik, de már egyre több időt tölt Magyarországon. Hazai írónak tartja magát ő is, a könyvei otthon jelennek meg, magyar nyelven ír.
Ahogy most már ön is csak magyarul ír.
Maradhattam volna Párizsban, és lehetett volna belőlem befutott francia író. Ezt azzal rontottam el, hogy elköltöztem Puerto Ricóba, éppen akkor, amikor a francia irodalom már befogadott, hiszen összesen tizennégy kötetem jelent meg franciául, és két rangos írói elismerést is kaptam: a Del Duca-díjat és a Saint-Exupéry-díjat.
A spanyol nyelvű könyveim már jóval kevésbé ismertek, hiszen azon a parányi karibi szigeten közel sincs akkora irodalmi élet, mint Franciaországban. De azért van egy kis kiadóm, az Isla Negra Puerto Ricóban és a Silueta az Egyesült Államokban, ezek adják ki a könyveimet spanyolul, de az elmúlt öt-hat évben alig három-négy jelenhetett meg. Azért sem fektettem erre nagyobb hangsúlyt, mert már fiatalon eldöntöttem, hogy csak magyar nyelven fogok írni, és ehhez azóta is tartom magam.
Magyarul mintegy ötven műve jelent meg. Ha valaki csak most kezdene el ismerkedni a Ferdinandy-könyvekkel, melyiket ajánlaná?
Az első magyarországi kötetemet, amely 1988-ban jelenhetett meg a Magvetőnél. Ez volt a Szerecsenségem története, az életműsorozatomban is ez lesz a legelső. A könyvet a korabeli sajtó rendkívül félreértette, sok helyen Szerencsétlenségem története címen írtak róla. Az elbeszélésekben a saját tapasztalataim, a valóság és a fikció keveredik, így a gyerekkorom, az 1956-os forradalom, az emigráns létem egyes szakaszairól is szólok benne. Ezt ajánlanám indításként.
Legutóbbi könyvében, a Tambóban is ír ezekről az időszakokról. Olvasása közben gyakran elgondolkoztam azon, hogyan tud ennyire világosan visszaemlékezni akár több évtizedes történetekre is.
Erre büszke is vagyok, bár az is igaz, hogy ez jellemző az idős emberekre. Idén leszek nyolcvanhat éves, és rendkívül precízen emlékszem például a gyermekkori történésekre, miközben a közelmúlt eseményeit gyakran elfelejtem, azokat mindig a feleségem juttatja eszembe. A régmúlttal kapcsolatos pontosság viszont arra sarkall, hogy minél alaposabban lejegyezzem az akkori történeteket, hogy bemutassam, milyen volt például 1940-ben egy öt-hat éves kisfiú élete.
A visszaemlékezései közben szokott gondolkodni azon, hogy valamit máshogy kellett volna csinálnia az életben?
Azon néha elgondolkozom, hogy helyes döntés volt-e ’56-ban elhagyni az országot, és az emigránséletet választani. Ha otthon maradtam volna, valószínűleg ismertebb író lennék, mint így.
Hol látja a helyét a kortárs magyar irodalmi életben? A szakma biztosan jegyzi önt, hiszen az utóbbi pár évben jó néhány rangos elismerést kapott, többek között a Magyarország Babérkoszorúja Díjat és a Prima Primissima díjat is.
A régiek – például Karinthy Ferenc, Örkény István, Déry Tibor – között könnyebben megtalálnám a helyem, velük rendszeresen tartottam a kapcsolatot. De ismertem Esterházy Pétert is, őt egy budaörsi étteremben mutatták be nekem mint kezdő, feltörekvő írót. Egy Nyugaton kiadott könyvemmel is megleptem, amiről utólag kiderült, hogy hibás példány volt, tele üres lapokkal. Később ezen gyakran nevettünk. Ők voltak nekem a társaságom annak idején. Később igyekeztem közeledni a fiatalabbakhoz, de ők már nem fogadtak olyan kitörő lelkesedéssel, tárt karokkal, mint a korábbi irodalmi közeg. A díjakra természetesen nagyon büszke vagyok, örülök nekik, de ennél még sokkal fontosabb, hogy emlékeznek rám, és eszébe jutok még a döntéshozóknak.
Az ön esetében nemigen merül fel a vád, hogy egy díjat azért kapna meg, mert valamelyik szekértáborhoz tartozik. Tudatos döntés, hogy kerüli a pártoskodást?
Ha valaki fél évszázadot élt idegenben, akkor az egész országot szereti, nem csak egyes csoportokat, és mindenhová tartozni akar. Tudom persze, hogy ez lehetetlen, gyakran érzem, hogy konkrét állásfoglalást várnának tőlem. A gyűlölködést, a sárdobálást viszont nagyon nem szeretem, el sem tudom viselni, így ettől távol tartom magam. Ennek a kívülállóságnak a hátrányokon túl azért megvan az az előnye, hogy szabadon írhatok, és nem kell törődnöm az elvárásokkal.
Van-e még valami, amit mindenképpen szeretne megírni?
Remélem, még lesz annyi időm a Földön, hogy egy újabb könyvre való írás összegyűljön. Ezenkívül a feleségem kitartó biztatására a régi anyagaimat is rendbe szeretném tenni, hogy könnyebben kiigazodhasson rajtuk az, akit érdekelnek az írásaim. Navarrai Mészáros Márton barátommal, a szerkesztőmmel nemcsak a nemrégiben a Magyar Naplónál megjelent Tambo című könyvemet ajánljuk az olvasóknak, de egy életműsorozat is indul, amelynek az első kötete, a Szerecsenségem története októberben jelenik meg az Európa Kiadónál. A tervek szerint a sorozatban nyolc-tíz kötetben az összes eddig magyarul megjelent művemet kiadják majd a következő években. Szeretnék visszatérni Budapestre, huzamosabb ideig maradni, és amennyire lehetséges, újra bedolgozni magam az irodalmi életbe.
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/5. számában olvasható.
Nyitókép: MTI/Czimbal Gyula
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
