„Gyűjteni fogok szerte Indiában” – beszélgetés Rozs Tamás zenésszel

A Szélkiáltó zenekarban csellósként, énekesként 1983-ban vált ismertté, amikor megnyerték a Ki mit tud?-ot. Felsorolhatatlan, mennyi színházi előadásban vett részt zenészként, zeneszerzőként, sőt olykor színészként is. Megzenésített verseivel már gimnazistaként versenyt nyert; a költészet, a szépirodalom éppolyan meghatározó az életében, mint a zene. Augusztusban kimagasló tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.

Javaslatodra a 62 éves Bambi Eszpresszóban találkozunk. Kedveled a retrót?

Kevés dologhoz ragaszkodom, nincsenek ilyen axiómáim, sőt, amikor ismétlődnek a dolgok az életemben, akkor valamit mindig direkt másképp csinálok, hogy ne szűküljek bele a sztereotípiákba, ismétlődésekbe. De van egy-két kedvenc helyem. Többek között a Bambi, ahol a szocreál hangulatot nem művi, hanem természetes módon őrizték meg. Jó a lelkülete ennek a helynek. A festés friss, de ugyanazok a tárgyak vannak itt, mint régen. A Bambiban szoktam találkozni, beszélgetni a családtagjaimmal, barátaimmal. Pécsi vagyok – bár korábban is sokat jártam fel –, csak kilenc éve lett a bázisom Pest. Számomra Pécs a gyökér, az alaphelyem.

A pályád nem szokványos módon kezdődött: először fizika szakra jártál, aztán tengerésznek álltál…

A testvéreimet követve a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba, fizika szakra jelentkeztem, amely már akkor is a ciszterci rendé volt, amikor apukám járt oda, mint ma. Ő idén lenne 106 éves, késői gyerek vagyok. A gimnázium után valóban tengerésznek jelentkeztem. Gondoltam, legyen valami izgalom az életemben. Arról álmodoztam, hogy elgitározgatok majd a hajó tatján. Ambrusné Ferincz Éva, az osztályfőnököm és a magyartanárnőm – akibe szerelmesek voltunk – is rácsodálkozott. Mert akkor már zenéltem az általa vezetett irodalmi színpadon, amelynek Bécsi Tamás (színháztörténész, esztéta, kritikus – a szerk.) után ő volt a vezetője. Végül felvettek folyamásznak, azaz folyami hajósnak a Műegyetem közlekedésmérnöki karára, hajózási főiskolai szakra. Egy évet hajózási gyakorlaton kellett eltölteni a Dunán. Különböző hajókon voltam „segédalmatróz-helyettes”. És tényleg sikerült sokat zenélnem a hajón: zeneszolgáltató voltam. Egy év után eljöttem onnét, és visszamentem Pécsre magyar-ének szakra. Közben újságárusként dolgoztam: reggelente kiszórtam az újságot, aztán mentem a főiskolára.

Később a jazztanszakon ének szakos voltam. Nagyon szerettem szkettelni, azaz jazzt énekes hangzókkal improvizálni. Gonda János, Binder Károly tanított. Ott nem éreztem igazán jól magam, ezért egy év után eljöttem, pedig nagyon nehéz volt bekerülni. De előtte még tanulmányt írtam jazzelméleti alapvetésekből, amit Gonda tanár úrral lektoráltattam. Három iskolát nem végeztem el, hármat igen, vagyis jelenleg döntetlenre állok.

A zene mellett a szépirodalom is meghatározó az életedben. Háy Jánossal a Ki vagyok én? Petőfi arcai című zenés irodalmi előadással körbeutaztátok Indiát, Pál Andrással pedig hat éve sikerrel játsszátok a Kezdhetek folytatódni című Petri-esteteket.

A szépirodalom, a versek számomra alap. Már a gimnáziumban Helikon díjat nyertem a versmegzenésítéseimmel, utána hívtak a Szélkiáltó zenekarba, amelyet József Attila Szélkiáltó madár című verse alapján neveztek el. A Ki mit tud?, amikor ’83-ban megnyertük, nagy, országos hacacáré volt, mindenki azt nézte a televízióban. A következő héten Esti Hírlapot árultam, és másnap sok vásárló megkérdezte a Balcsin: „Maga nem volt tegnap a tévében?”

Emlékszel még arra, hogyan született az első szerzeményed?

Az első „dalomat” hét-nyolc éves koromban a vietnámi háború ihlette, egy lá pentaton dallamot írtam a hatására (ezt a választ kiegészítéseként el is énekli vietnámit utánzó halandzsanyelven – a szerk.). A másodikat 12 évesen, földrajzórán írtam: amikor Angliát tanultuk, megzenésítettem a hallottakat. A szövege az volt, hogy „Tower Bridge, Liverpool, Manchester”.

Úgy tűnik, hogy számodra csak a zene fontos. Olyan szabadság, megfoghatatlan ősiség árad belőled, amikor énekelsz – különös tekintettel a mongol és torokhangképzésre –, mintha már te magad lennél a hangszer.

Nem lettem magas minőségű csellóművész, de Bachot is játszom, és a csellót bőgőszerűen is kezelem, jazzesen játszom rajta. A Szélkiáltó zenéje eklektikus, többféle alapú, forrású. A versekhez igazodva változik a stílusunk, és a hangulatunktól függően használunk népi, jazzes, vagy klasszikus elemeket. A zenekar tagjainak: Lakner Tamásnak, Fenyvesi Bélának (Keresztény Béla sajnos már nincs közöttünk) gondolkodása, mentalitása is hat a dalainkra. Azt hiszem, én a vicces, homo ludenses, jazzes figurát képviselem. De vannak más lelkületű-töltésű zenéim is.

Zeneterápiával is foglalkozol.

Nem sokkal a Ki mit tud? után, az Almássy téri szabadidőközpont előtt leszólított egy pécsi nő, gratulált, és megkérdezte, volna-e kedvem a zeneterápiához. Ő vezette a Fogd A Kezem Alapítványt. Talán megérezte, hogy van bennem némi altruista hajlandóság. Ezután tíz évig foglalkoztam értelmi sérültekkel. Egyszer Sztravinszkijt hallgattunk. Kérdeztem a klienseket, hogyan tudnának erre a zenére mozogni. Az egyikük megszólalt: „Lovazzunk rá!” Annak a tételnek Galopp volt a címe – megérezte.

Hiszek benne, sőt tudom – és ott ezt meg is tapasztaltam –, hogy a művészetnek erős gyógyító hatása van. Kíváncsi voltam, hogy mi az, amit ösztönösen jól csinálok, és mi az, amit nem, ezért jelentkeztem művészetterápia szakra. Ott kiderült, hogy körülbelül 75–80 százalékban ráéreztem a terápia lényegére, ezért főleg tudományos, elméleti hátteret adott a képzés, viszont nem kaptam róla egyetemi papírt. Szakirányú továbbképzésnek számított, mai napig próbálják akkreditálni egyetemi szakká. Ezért végeztem el később a Pécsi Tudományegyetemen az ének-tanári mesterszakot. Az nagy korszaka volt az életemnek, mégis a színház, a zene, az előadóművészet győzött.

Számtalan színdarabhoz írtál zenét, rendszeresen közreműködsz vidéki és fővárosi színházak produkcióiban. Nemrég a 10 című előadásban láttalak zenélni a Radnóti Színházban.

Az előző évadban nyolc színdarabban zenéltem, ebből négyet a Radnótiban. Régebben 15 Mohácsi-darabban működtem közre. Öt-hat éve már inkább önálló munkákra, zeneszerzésre kérnek fel a színházak, rendezők. Például Kocsis Pál felkérésére írtam zenét a kecskeméti Vérnász és Liliomfi előadásokhoz, és sokat dolgoztam együtt Bérczes László rendezővel is. A Szigorúan ellenőrzött vonatok volt az első közös munkánk 2015-ben Kaposváron, díjat is nyertem vele a POSZT-on. A Szkénében az elmúlt években két Háy János-darabot játszottunk: a Halottembert, illetve 2021-ben Kerekes Éva és Mucsi Zoltán főszereplésével az Elem című drámát, amely a mai napig műsoron van a Szkénében.

A Petőfi-emlékév alkalmából a kecskeméti Ciróka Bábszínházban mutattuk be 2022-ben a felnőtteknek szóló, Barguzin – Lehullt a csillag fénye című darabot, amelyet Fábián Péter írt és rendezett. (Írásunk az elaődásról itt olvasható.) Nemcsak a zenéjét szereztem, hanem mongolének-technikával dalolok, sőt zenésztársaimmal játszom is benne (az előadás a legjobb színházi zene és a legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg kategóriában a Színikritikusok díjának egyik várományosa volt – a szerk.).

A zenéd önkifejezés, vagy inkább megrendelésre írsz?

Van, amikor saját forrásból állok neki, van, hogy konkrét fölkérésre. A Petri-válogatásnál természetesen csak azokra a versekre írtam zenét, amelyek megfogtak; remélem, hogy valódi megerősítései zenében a gondolatoknak. A színházi muzsika pedig alkalmazott zene. Meg kellett tanulnom, hogy a színházban a szituációt, a karaktereket, a rendező elképzeléseit kell szolgálni, ami sokféle zenei jelenlétet kíván. Nagyon érdekel a prózai színház zenei gyakorlata, a doktorimnak is ez lett volna a témája. Tán egyszer megírom egy kis tanulmányban még. A színházi zenének gyakran komoly dramaturgiai szerepe van. Ritkán fordul elő, hogy aláfestő zenét kell írni egy darabhoz. Mohácsinál például mindig nagyon hangsúlyos a muzsika, annak folyamatos jelenléte, de más rendezőknél is gyakran tapasztalok izgalmas zenedramaturgiát.

Tavaly októberben Háy Jánossal a Petőfi-évforduló alkalmából zenés irodalmi esttel utaztatok Indiába.

Az indiaiak nagyon értékelték a kis magyar nemzet nagy költőjét. Én Púnéba, egy ötmilliós kisvárosba is elutaztam, ahol az egyetem színházi tanszékének tartottam workshopot, aztán ők is zenéltek nekem, és a végén nagyot jammeltünk. A rektor visszahívott tanítani, ezért szeptemberben nyolc hónapra újra Indiába utazom egy tanulmányútra.

Teljesül hát a gyerekkori álmod: igaz, nem hajón, de messzi tájakon fogsz zenélni…

Itthon folyamatosan aggódom a kultúráért. Nehéz most magyar zenésznek, művésznek lenni, sokkal labilisabb, bizonytalanabb a helyzetünk, mint valaha. Kiváló, pótolhatatlan színházak, együttesek szűnnek meg. Ezért most talán nem is baj, hogy egy kicsit kiszakadok ebből. Indiában a dél-indiai klasszikus zenét: a ragákat, talákat és a konnakolt fogom tanulmányozni, zeneórákat tartok, és gyűjteni fogok szerte Indiában. Biztos, hogy nagy élmény, különleges utazás lesz kívül-belül.

Fotók: Kállai Márton