„Mi aztán nem totyogunk” – Interjú Uhrik Teodórával és Vári Évával új előadásukról, az időskor méltóságáról

Dóra régóta megtisztel a barátságával, és köszönöm, Éva, hogy téged is tegezhetlek. Ki találta ki, hogy ti ketten készítsetek előadást? Óriási ötlet!

Vári Éva: Egy ismerősöm látta Bezerédi Zoltánt és Mertz Tibort Pesten ebben a darabban, és azt mondta, hogy ezt nekünk Pécsett el kéne játszanunk Dórával. A mű egy úri- és egy proletárnő találkozásáról szól az idősek otthonában, ennek mindenféle vonzatával. Az elején taszítják, aztán megismerik, végül elfogadják egymást. Az időskor problémái mellett az is kiderül, hogyan tudja ez a két nő megkedvelni és meghallani a másikat. Iszonyú szellemes szöveg mély mondanivalóval és jól játszható jelenetekkel, amelyet négy norvég színész írt.

Amikor az ötlet eljutott a Pécsi Nemzeti Színház igazgatójához, Lipics Zsolthoz, rögtön igent mondott, és Böhm Györgyöt kérte fel a darab rendezésére, akivel időtlen idők óta ismerjük egymást. Úgy hiszem, Gyuri rajtunk nőtt fel, mert akkor járt Pécsett gimnáziumba, amikor Dóra táncosnő, én meg szubrett voltam ott. Mindannyian boldogan vállaltuk a feladatot. Dórát csodálatos társművésznek tartom, mindig nagy példaképem volt a Pécsi Balettből, és nemcsak a színpadi tudása, hanem a személyisége is lenyűgöző számomra. És hát annak idején együtt játszottunk például a Csókos asszonyban: ő a primadonnát, én a szubrettet. Tudtam, hogy ez a mostani előadás is menni fog nekünk. Lelke, humora van. Két megélt életről szól, amiből viszont még bőven van hátra. 

Uhrik Teodóra: A hetvenes években, amikor Éva ünnepelt szubrett volt, sokat dolgoztam vele alkalmazott koreográfusként, ráadásul Szegvári Menyhért darabjaiban – aki engem is behúzott az operett világába – játszottunk is együtt. Fantasztikus érzés volt, hogy engem választottak erre a feladatra Éva partneréül. Nagy dolog és kihívás ilyen színésznővel egy színpadon állni. A darab humoros formában tanít az öregkor megbecsülésére, ami szerintem rettentően fontos.

Hogyan lehet azt megélni, hogy nincs családtagod vagy lesöpör magáról a gyereked? Hogyan lehet kibírni, ha annyival elintéznek, hogy beadnak egy olyan intézménybe, ami kicsit piszkos, ahol nem jó a kaja és idegenekkel kell együtt laknod? Bár Maggi és Lillemor nagyon máshonnan jött, és rendkívül különböző neveltetésben volt részük, közös a sorsuk, hiszen a gyerekeik passzírozták be őket az öregek otthonába. Mivel a család nem gondoskodik róluk, együtt kell kibírniuk a további éveket. Kezdetben kellemetlenül viselkednek egymással, ami akkor változik meg, amikor megértik, hogy azonos a sorsuk, a fájdalmaik. A sok vicces helyzet mellett kicsit szíven üti az embert az, ahogyan az élet vége közeledik. Vagy korán meghalunk, vagy sokáig élünk, és ez utóbbival együtt jár az, hogy egyszer csak minden elmúlik körülöttünk, és ezt valahogyan ki kell bírnunk. A darab egyébként csattanóval zárul, de azt nem árulom el.

Ha az ember rátok
néz, nem idős hölgyeket lát, hanem két energiabombát.

Éva: 82 éves vagyok, amit bátran vállalok. 

Teodóra: Én meg mindjárt nyolcvan.

Leírhatom a
korotokat?

Teodóra: Persze, hát a Wikipédián is fent van. Egymás utáni napon születtünk: én augusztus 27-én, Éva pedig 28-án. Mindketten a Szűz jegyében.

Éva: Ennyi idős
korára az embert a magán- és a szakmai életében már minden érte. A nyolcvanéves
emberekről mindenki azt képzeli, hogy bottal járnak, betegek, mentálisan
sérültek. Azt tudom erre mondani, hogy nem vagyunk egyformák. Az ember maga is
felelős azért, hogy miként öregszik meg, mert nem mindegy, hogyan élte az életét.
Ha nem hagyja, hogy legyőzzék a problémák, és odafigyel az életvitelére, akkor
jó pár évet letagadhat. És öregkorban is vannak élményeink! Ez a színdarab
erről mesél. Nem életidegen történet, bár a szerzők által írt instrukciót,
amely szerint a két nő odatotyog az ajtóhoz, nem szó szerint hajtjuk végre,
mert mi aztán nem totyogunk. Ilyen öregek is vannak.

Teodóra: Az a poén, hogy ezt az előadást sehol sem
ennyi idős művészek játsszák. 12 jelenetből álló, másfél óra hosszú darab.
Évával mindketten szorgalmas típusok vagyunk, ezért megbirkóztunk a szöveggel.
Kitaláltam rá egy módszert: Éva szövegét mély, a sajátomat pedig magas hangon
felmondtam a telefonomra, és mivel sokat gyalogolok, bedugtam a fülembe, és így
tanultam meg.

Éva: Mivel hatvanvalahány éve gyakorlom a szakmát,
annyi szöveget tanultam már, hogy ezt is megoldottam. A pályámon nem volt példa
arra, hogy mondjuk kimaradt tizenöt év játék, mert ha annyi szünet után,
hirtelen kaptam volna ezt a szerepet, akkor biztosan rögtön meghalok
szívrohamban. A munka mellett ráadásul sokat olvasok, keresztrejtvényt fejtek:
használom az agyamat. Nem azt mondom, hogy könnyű szöveget tanulni,
nyilvánvalóan nem megy már úgy, mint korábban, hogy négyszer elolvasom, és
tudom, hanem munkát kell bele fektetni. Amíg az ember él, addig dolgozzon, hogy
ne érezze magát feleslegesnek.

Teodóra: Annyira fontos, hogy mi az, ami életben
tart, meg hogy ne legyünk haszontalanok és feleslegesek! Fontos, hogy valamibe
kapaszkodhass. Nem elég, hogy igényes vagy, az is kell, hogy legyen dolgod,
feladatod.

Éva: Ne éljem meg azt, hogy este hét órakor felmegy a színpadon a függöny, és nem vagyok ott. Az iszonyatos, ha az ember otthon ül, nem csinál semmit, miközben a világ megy tovább. Ezt azonban még sosem tapasztaltam meg. Azzal együtt, hogy bolondos öregasszonyokat játszunk, akik összevissza beszélnek erről-arról, és még a szerelmi téma is szóba jön közöttük, emberek maradnak, mert az idősek otthonában is szükségük van arra, hogy a méltóságukat megőrizhessék.

Bár különböző
személyiségek vagytok, ahogy így együtt ülünk az öltözőben, érződik köztetek a
harmónia.

Teodóra: Hát mondom, hogy egymást követő napon
születtünk. Nincsenek véletlenek! A karakterünk viszont a darabban teljesen
különböző.

Éva: Nem tudok olyan lenni, mint Uhrik Dóra. Ő egy
fogalom! Kívül-belül más vagyok, ő sokkal komolyabb nálam. Passzol ránk a
szerep. Maggi összevissza csinál mindenfélét, Lillemor pedig az ellenpéldája.
Dórának az is elég, ha csak bejön a színpadra, és máris megvan a szerep. Dóra
csodálatos!

Teodóra: Az a nehéz, hogy tele van a szöveg
poénokkal, amiknek Lillemorként csupán hallgatója lehetek – a jelentős részüket
nem is értem. Máshonnan jöttem, mint Maggi. Nehéz volt feldolgozni, hogy csak a
létemmel és a milyenségemmel reagálhatok Évára, és nem vágok vissza, nem ütöm
le a vicceit egy-egy másik poénnal. A harsány nevetéseknek, Maggi humorának és
kellemetlenkedéseinek vagyok kvázi az áldozata.

Éva: A cirkuszi bohócok között is szokott lenni egy
méltóságteljes karakter, mellette pedig egy clownfigura.
Természetes, hogy a kettő együtt él meg, önmagában egyik sem érdekes. Maggi
szegény környékről származik, Lillemor pedig rendkívül gazdag közegből érkezik.
Nem tudja, mit jelent, amikor például azt mondom, hogy „én már meg voltam esve”.
Azt hiszi, elestem. Vagy hogy mit takar az a mondat: „itt mindjárt kihívják a
jardot”. Nem érti ezt a szlenget.

Teodóra: Anyagi, kulturális és neveltetési
különbségek vannak köztük. Maggi rátermett, minden helyzetben feltalálja magát,
és néha hülyeségeket csinál, miközben én csak nézek. Ő életképes, míg én nem
tudok mit kezdeni az egész helyzettel, amit az idősek otthona jelent. Lillemor
nem tudja, hogyan kell viselkedni; mi az, ami itt hozzá és a származásához
illik. Végül mégis összebarátkoznak, megkedvelik egymást.

Éva: Élvezetes lesz játszani, ha elhisszük, hogy meg
tudjuk csinálni.

Ez a kérdés még
felmerül? Ennyi év színpadi tapasztalat után? Képtelen voltam pontosan
összeszámolni, hogy ketten együtt hány színdarabban, táncjátékban
szerepeltetek. Úgy körülbelül kétszázig jutottam.

Éva: Mindig felmerül! Minden színdarabot úgy kezdek,
hogy gátlásos vagyok átmenni a terem jobb oldaláról a balra. Minden szerepben
elölről kell kezdeni a pályát, mert minden szerep más. Az agyadat, a
fizikumodat hozzá kell törni ahhoz a gondolkodáshoz, amit az általad formált
karakter képvisel. És az ember ezt nem mindig találja el. Be kell gyakorolni, hogy
ugyanúgy gondolkodjam, mint az általam játszott karakter; hogy megértsem az
igazságát, mert ha eltartom magamtól a szerepemet, eljátszani sem tudom. El
kell fogadnom, hogy én vagyok Maggi, és ki kell találnom, hogy adott helyzetben
mit csinálnék, ha valóban ő lennék.

Teodóra: Táncelőadások előtt is a mai napig izgulok,
ha felmegyek a színpadra. Amatőr, aki nem így éli meg: nem tudja, mi a tét.
Mindig bizonyítani kell, főleg ebben a korban, mert különben felmerül, hogy
akkor minek vagyunk még itt.

Pécsnek mindketten
Kossuth-díjas díszpolgárai vagytok, a Halhatatlanok Társulatának tagjai és még
rengeteg elismerés tulajdonosai. Ez külön kötelez benneteket arra, hogy a
maximumot nyújtsátok?

Éva: Persze! Ha nem vagyunk jók, a veszteség nemcsak
a nézők, hanem a társulat előtt is kellemetlen, mert valóban felmerül a kérdés,
hogy akkor miért nem más, fiatalabb művész kapta a lehetőséget.

Böhm György rendező
hogyan bírt két ilyen karakán nővel?

Éva: Remekül!
Abban hiszek, hogy mindenkinek meg kell adni a tiszteletet. Ez ma már nem
divat. Például attól még, hogy az igazgatómmal együtt játszom egy vígjátékban,
és fiatalabb nálam, nem vágom hátba, és mondom neki, hogy „szia, na mi van?”.
Annak ellenére sem, hogy idősebb vagyok, és jó viszonyban vagyunk. Én még a
régi iskolához tartozom, és megadom a tiszteletet a rendezőnek, amíg úgy érzem,
hogy megérdemli. És ő megérdemli!

Teodóra: Régóta ismerjük egymást, sokat dolgoztunk
együtt, és bízunk Gyuriban. Jókat nevetünk a próbákon. Ő is bízik bennünk: nem
véletlenül dolgozik velünk. Kreatív, jó ötletei vannak. Nagyon tudja, mi kell a
sikerhez!

Pontosan ezt kívánom a művésznőknek: sok sikert!

Nyitókép: Pesti András montázsa