Pályakezdőként miért pont Pécsre szerződtél?

Nyolcévesen kerültem az akkori Állami Balettintézetbe, és úgy lettem diplomás balerina, hogy még nem töltöttem be a 17. életévemet és nem érettségiztem le. Mielőtt befejeződött volna az utolsó évünk, elvittek minket busszal évfolyam-kirándulásra Pécsre, ahol megnézhettünk egy előadást. Nem tudtuk, miért megyünk pont oda, de kiderült, hogy ez „irányított kirándulás” volt, hiszen amint befejeztük a képzést, Lőrinc György balettmester behívott bennünket, és elmondta, hogy az évfolyamból négy ember kivételével mindenki Pécsre kapott szerződést.

Abban az időben nem volt kérdés, hogy akarsz-e menni. Közölték, hogy Pécsre kell menni, mert alakul egy együttes. Mindössze annyi információ jutott el hozzánk, hogy Eck Imre szeretne ott társulatot alapítani. Örültem, hogy elmehetek hazulról, mert anyámmal ketten éltünk együtt, úgy éreztem, felnőttem, ideje mennem. Fura és meglepő volt az egész, de csoportosan elindultunk Pécsre. Imrét onnan ismertem, hogy még az előző évben belekerültem az általa koreografált, Víg özvegy című operettbe az Operaházban, és a sors úgy hozta, hogy Pécsre menet pont az ő autójába osztottak be. Megszeppenve ültem a hátsó ülésen egy kis bőrönddel az ölemben, amiben mindössze két váltás fehérnemű, egy kiskosztüm, egy cipő és egy pulóver volt. Ennyi holmival költöztem Pécsre. Ez a kép nagyon erősen él bennem a mai napig.

Milyen érzés volt olyan fiatalon önálló életet kezdened?

Csodás! Az iskolában kilenc éven át kőkemény bezártságban léteztünk, és akkor egyszer csak hirtelen színházi közegbe kerültünk. Amikor beléptem, még csókolommal köszöntem az egyik színésznőnek. Nagy szeretettel fogadtak bennünket, izgalmas volt színházi előadásokat nézni, próbákra járni, művésztársaságba bekerülni. Minden olyan pozitív volt. Albérletben laktunk, a háziakon kellett keresztüljárni a mi kis szobánkba. Egy mai fiatal el sem tudja képzelni, hogyan, micsoda körülmények között éltünk, mégis boldogan! Eck Imrével új világ kezdődött számunkra. Helyzetgyakorlatokat végeztünk, szituációs feladatokat csináltunk. Az első premierünk Az iszonyat balladája volt. Az erre való felkészülésünk ideje alatt az, hogy állandóan felnőtt társaságban voltunk, hogy Imrével és neves színházi alkotókkal, szerzőkkel egy asztalnál beszélgethettünk, egyszerűen fantasztikus élmény volt számunkra.

Milyen korszakok váltották egymást a hat évtized alatt?

Egy társulat stílusát mindig a vezető koreográfusok döntik el. Vagy a saját műveik, vagy az általuk hívott vendégalkotók darabjai határozzák meg az adott korszakot. Ez nem egzakt döntés, szimplán a személyiségük befolyása. Eck Imre stílusának izgalmassága nem a technikában volt, hiszen ő nem volt képzett balett-táncos. Karakterszereplőként futott be az Operában, és sokat asszisztált különböző rendezők mellett. Mindent autodidakta módon tanult meg, de minden szempontból fantasztikusan nagy tehetség volt, és hozzá hasonló képességű emberekkel vette körül magát: zeneszerzőkkel, dramaturgokkal, írókkal. Az Operában akkor mesebaletteket és Harangozó-darabokat (id. Harangozó Gyula Kossuth-díjas táncművész, egykori igazgató – a szerk.) játszottak, míg nálunk tematikus, emberi kapcsolatokat, társadalmi viszonyokat feldolgozó egyfelvonásosok születtek.

Fiatal, kortárs zeneszerzőkkel dolgoztunk, akik máshol nem hallathatták a hangjukat abban az időben. A darabjainkba társművészetek képviselői is bekapcsolódtak: a díszletelemeket például gyakran képzőművészek tervezték, újító világa volt a látványnak. Eck rendezői tudása elképesztő volt. Ahogy az életemre visszatekintek, Imréhez hasonlóan csak Ruszt József (színházi rendező, igazgató – a szerk.) tudott instruálni. Soha nem állították le a próbát, hanem közbekiabáltak, biztattak. Imre fontos mondása volt, hogy „a hátadon is lássam, mit gondolsz, mindig legyen saját történeted”.

Fotó: Movingtarget, Lakatos Lakijani János 

Pezsgő színházi élet lehetett Pécsett.

Akkora szamizdat és nóvum volt, amit csináltunk, hogy buszokkal jöttek le Pestről. Valami nagyon új dolog született, ami átlépte az orosz balett hagyományát. Kultúrpolitikai tenyérre kerültünk, folyamatosan vittek minket mindenhová. Az első 15 évben végigutaztuk a fél világot, hogy prezentáljuk:

a vasfüggöny mögött is csodálatos világ van.

Milyen vezetők váltották egymást az igazgatói székben Eck Imrét követően, mielőtt te lettél az ügyvezető?

A koreografálás a legnehezebb alkotói foglalkozás, mert egyszerre kell rendezni, edzeni, a táncosokat betanítani, lépéseket, koncepciót kitalálni – és ami ehhez szükséges, sokkal hamarabb kifogyhat, mint egy prózai rendezőnél, aki több száz megírt darab közül tud válogatni a munkássága során. Imre rendesen „fogta a varázsbotot”, és senkit sem engedett maga mellett koreografálni. Őt Tóth Sándor követte, aki az első menedzserigazgató volt Magyarországon. Rendkívül ügyesen szervezte az életünket, és míg ő átvette az igazgatást, Eck maradt a művészeti vezető. Sanyi is sokat alkotott, neki köszönhetően számos humoros darabunk született. Én voltam az első mezítlábas táncosnő Mahler Sikoltások című darabjában 1982-ben. Tóth Sándor több mint húsz éven át volt koreográfus és vezető, rengeteg vendéget hívott, nyitott volt, és ő is komoly lépéseket tett a klasszikusból a modern tánc felé.

Utána Herczog István jött, aki először vendégalkotóként dolgozott velünk. Neoklasszikus, tematikus, nyugati stílust hozott, és olyan nagy volumenű, cselekményes baletteket alkotott, melyekre szívesen jöttek a nézők. Aztán négy évadon át Keveházi Gábor – ebből két évig Egerházi Attilával együtt – vezette a Pécsi Balettet. Ők megpróbáltak visszanyúlni az ecki időszakhoz, és nem egész estés balettekben gondolkodtak, hanem rövidebb táncművekből álló balettestekben. Fiatalokból új társulatot építettek, de előbb Egerházi, majd Keveházi távoztak az együttestől, Gábor az Operaház balettigazgatója lett.

Őket Vincze Balázs közel másfél évtizedes korszaka követte. Balázs elképesztő tudatossággal és elszántsággal építette a társulatot, és olyan kitűnő, cselekményes baletteket alkotott, mellyel megnyerte a közönséget és kivívta a szakma elismerését is. A művészi munka mellett vezetőként a kezdetektől a Pécsi Nemzeti Színháztól való függetlenedésért dolgozott, ez végül 2017-ben sikerült: a társulat történetébe mint az önálló Pécsi Balett alapító igazgatója írta be a nevét. Úgy gondolom, minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ez tánctörténeti pillanat volt.

Negyedik évada te vagy az ügyvezető. Számodra milyen téren érzékelhető leginkább az együttes fejlődése?

Technikailag és művészileg nagyon sok tanuláson ment keresztül. A vendégkoreográfusok, a kurzusok szinte nyelvtanulással értek fel. Komoly a társulat előadóisága, erős színészi vénával megáldott táncosaink vannak. Most látszik, milyen tudatosan építette fel Balázs az együttes karaktereit. A személyiség ugyanis legalább olyan fontos, mint a tehetség, ebben is egyetértünk. Ezt a koncepciót visszük tovább együtt. Csak azzal lehet igazán követni a színpadon a történetet, aki érdekel. A történet nagyon fontos, ezt a hagyományt megőriztük Eck Imrétől. Nyilván mindig alkalmazkodni kell a körülöttünk lévő világhoz, hiszen

a tánc a pillanat művészete,

és ha nem az érdeklődésnek megfelelően működünk, akkor elfelejtődünk. Fontos, hogy a közönséget ne veszítsd el, ám nem ócska, hanem pozitív értelemben populáris módon kell megnyerni őket. Annyi információja, lehetősége van a publikumnak, annyi minden kötheti le őket. Ezeket mind felül kell tudni múlni, és olyat kínálni, ami izgalmas, egyedi.

És ezt a Pécsi Balett tudja?

Úgy gondolom, igen. Az elmúlt másfél évtizedben nagyon erős lett a társulat színpadi jelenléte, a táncosok érdekesek, fantasztikusan jó előadók amellett, hogy kitűnő a technikájuk is. Zachár Lóránd például a hatvanadik évfordulóra készülve elképesztő Az iszonyat balladáját kreált velük, Szokolay Sándor zenéjére új koreográfia született. Annak idején, amikor Eck megalkotta ezt az első darabunkat, az hatalomról, gyilkosságról, a szabadság elvételéről és a végén némi reményről szólt. Az új változat a tömeg jellemzőit, annak különböző befolyásolási lehetőségeit mutatja be.

Fotó: Movingtarget, Lakatos Lakijani János 

Mivel készültök a jubileumotokra?

Egy gálát szerettünk volna felvenni márciusban, de ezt a járványügyi intézkedések nem tették lehetővé. Egy izgalmas dokumentumfilm készült a Pécsi Balettről, ami inkább a máról, a társulat fiatal művészeiről, a pálya szépségéről és az azt követő útkeresésről szól. Az Emmi támogatásával megvalósult filmben a reményt jelenítjük meg, hogy a színpad után is meg lehet élni ebből a hivatásból. Az est második részében Az iszonyat balladája előbb említett, vadonatúj változatát mutatjuk be. Amint nyit a színház, bepótoljuk a gálát. Először online, majd ősszel közönség előtt.

A nézők legközelebb a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Heteken láthatják a Pécsi Balettet. Mit adtok elő?

2019-ben Pierre Vasarely Magyarországon járt, és Ozorán, egy fesztiválon találkoztunk. Elmeséltük neki, hogy Vasarelyetűdök címen milyen darabot tervezünk, és boldogan fogadta a hírt. Tíz zseniális Vasarely-kép ihletésére, a társművészetek bevonásával készül egy nagyszabású, a Pécsi Balett történetében egyedülálló látványvilágú produkció, amit Vincze Balázs rendező-koreográfus álmodott színpadra. Az ő vízióját valósítja meg a társulat a Müpával közös programként; meglepetésként ismert művészek is részt vesznek benne, és engem is láthatnak majd a nézők.

Mindig lenyűgöz a szellemi és testi frissességed. Mindenre emlékszel, mindennel képben vagy. Fele ilyen memóriával, aktivitással és pozitív gondolkodásmóddal is elégedett lennék így ötven felé közeledve.

Pedig engem is sok bánat ért. Érzékeny vagyok, sok fájdalmam van, de gondolom, azokat is tanulásból kapja az ember. Arra tesz az Isten terhet, aki bírja. De sok csodás emlékem van. A pályám íve például egy Petrovics-darabbal kezdődött. Volt egy Gombkötő Erzsébet nevű, csodálatos táncos kolleginám, együtt laktunk egy albérleti szobában, és ő táncolta (volna) az említett produkciót. Mindig megvártam, amíg végzett, mert együtt mentünk haza.

Ahogy a színpadon próba közben néztem, úgy éreztem, kicsit másként táncolnám a szerepet, mint Erzsike. A mű egy balerináról szólt, aki fellázad. Az egyik próbán Erzsikének kiment a bokája, és azonnal be kellett állnom a helyére. Éjjel egyig tanultam be a szerepet. A többiek nem aludtak, drukkoltak. Nagy sikerű előadás lett: az első olyan darab, amiben elégedett voltam magammal; a pályám során rendkívül ritkán éreztem így. Mondj egy táncost, aki elégedett magával! Ha a megmérettetés oldalán vagy, nem könnyű, ezért örömmel tértem át a tanításra, ahol én mértem meg másokat, és én segítettem másokon.

Imádtam tanítani, felfedezni, gondozni és a helyes útra terelni a tehetségeket.

Sok, fizikálisan kemény darabot táncoltunk. Akadt olyan évünk, hogy hat bemutatónk volt, mert Imre nem tudott nyugton maradni. Mindenhol felléptünk: a városi szoborparkban, a színházi büfében, éjjel-nappal dolgoztunk. Semmi magánéletünk nem volt. Én voltam az első anyuka, 12 év után szültem gyereket. Volt olyan, amikor el akartam menni Pécsről. Például amikor hozzámentem Bálint Andráshoz (színművész – a szerk.), fel akartam szerződni az Operába.

És miért nem tetted?

Mert annyira jó volt Pécsett a munka, és annyira szerettem ezt a színházat. Belekeveredtünk prózai előadásokba, musicalekbe is. 2017-ben lettünk önállóak, addig a színházi darabokban is táncoltunk, mindig rengeteg feladatunk volt.

Mit csinál most a Pécsi Balett?

Folyamatosan próbáljuk a produkcióinkat, mindig azt, amelyiket éppen streamelni készülünk, ám rendszeresen tolódnak az előadásaink. Egyfolytában A és B terveket váltogatunk a pandémia miatt. De szeretik a nézők a Pécsi Balettet, várnak ránk. A táncosok pedig lehetőséget kapnak: beszállhatnak a koreográfiába, és így, hogy alkothatnak, könnyebben túlteszik magukat a mostani nehéz időszakon. A modern tánc lényege, hogy a koreográfus engedi érvényesülni a táncost és használja a kreativitását. Az Ádám és Éva lesz az új bemutatónk júniusban a Nemzeti Táncszínházban, ősszel pedig a Pécsi Nemzeti Színházban. Két kitűnő szólistánk, Szabó Márton és Molnár Zsolt készítik a koreográfiát, a rendező Iványi Marcell, a látványért Molnár Zsuzsa felel. Érdekes világot láthatunk majd, de erről egyelőre még nem beszélhetek többet. Majd gyere, és nézd meg!

Fotó: Movingtarget, Lakatos Lakijani János