Munch – a megmentett falatok meséi

Talán két éve történhetett, hogy a barátnőm egy süteményt tett elém. Azt a fajtát, amit az ember inkább vitrinben csodál egy belvárosi cukrászdában, mint hogy megvegye, mert túl puccos és drága. Aprólékosan fodrozott krémkupolák ültek a tetején, amilyeneket a TikTok influenszerei szoktak lassított felvételen kettévágni. A barátnőm odatolta elém, én meg zavaromban keresgélni kezdtem a naptárban, hátha elfelejtettem valakinek a szülinapját. A sütemény ugyanis pontosan olyan volt, mint ami ünnepnapokon kerül az asztalra.

Aztán kiderült, hogy nem ünnepelünk semmit, és a süti sem volt drága. „Ezt muncholtam” – mondta a barátnőm, mintha a muncholás teljesen magától értetődő dolog lenne, én pedig abban a pillanatban úgy éreztem, hogy lemaradtam valami korszakos fordulatról. Ekkor ugyanazzal a türelemmel kezdte el magyarázni a rendszert, ahogyan az ember egy kisgyereknek mutogatja, hogyan kerekítse a betűket.

A süti egy meglepetéscsomag része volt. Zárás előtt maradt meg, sértetlen, hibátlan, pusztán másnap már nem adhatták el. A barátnőm emiatt fél áron elhozta, így a dobozban rejlő finomságok nem a kukában, hanem nálam kötöttek ki, egy keddi délutánon, ami semmilyen más tekintetben nem számított különösnek, csak abban, hogy megtanultam muncholni. Ezzel egy újabb világ nyílt meg előttem, ahol az ételeknek valódi sorsuk van.

Jó-jó, tudom, hogy még mindig nem magyaráztam el, mi az a munch, mondtam a férjemnek, miután a süteményes sztorival végeztem. Aztán megígértem neki, hogy a következő cikkemben részletesen írok erről a korszakos kezdeményezésről, amely öt évvel ezelőtt megváltoztatta a maradékokról kialakított addigi elképzeléseinket. És most eljött az alkalom, hogy valóban felgöngyölítsem a Munch-sztorit, valamint azt is, mit köszönhetünk négy egyetemista srácnak, név szerint Wettstein Albertnak, Zsoldos Botondnak, Perepelica Kirillnek és Zwecker Bencének, akik a Munch alapítói.

Új szokások lépésenként

Szimpatikus fiatalember ül velem szemben, ő Wettstein Albert. Én a világ egyik felén, Budapesten vagyok, ő a másikon, egészen pontosan Jakartában. Hamar kiderül, hogy néhány órája még valóban egy lakomán vett részt, ugyanis egyik barátja indonéz lányt vett feleségül. Kérdezem Alberttől, lesz-e ideje Jakartában lazítani, hiszen az utóbbi évben rengeteget dolgozott a Munchcsal, mire mosolyogva mondja, pihenés is lesz, meg munka is. Ha már a Lakoma lapszámot készítjük, és a véletlennek köszönhetően Albert éppen egy számunkra rendhagyó lakodalomban volt, hát nem állom meg, hogy rákérdezzek: milyen falatok kerültek az asztalra az indonéz esküvőn?

– Itt, Jakartában az volt a legmeghatóbb és legviccesebb egyszerre, hogy csak a kedvünkért a séfek megtanulták elkészíteni a magyar gulyást, éjfélkor pedig töltött káposztát szolgáltak fel a lagzin – mesélte Albert. – Mindegy volt, hogy valaki muszlim, keresztény, indonéz vagy magyar: az étel valahogy minden különbséget feloldott. Még akkor is, amikor az asztaltársaságomból egyetlen emberrel sem beszéltem közös nyelvet, az, hogy együtt fogyasztottunk el egy vacsorát, valamilyen mély és magától értetődő összetartozás-élményt teremtett. A magyar ízeket láthatóan szerették – vagy legalábbis a tekintetük alapján így tűnt, bár közvélemény-kutatást nem készítettem, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy végül inkább mi dőltünk ki az ázsiai konyhától, nem pedig ők a magyar fogásoktól – mosolyog.

Persze, eredetileg nem azért kerestem a Munch alapítóját, hogy az ázsiai élményeiről kérdezzem, sokkal inkább az ételmentés témaköre az, amit szeretnék kissé körbejárni, és ki lehetne ebben jobb partner, mint a huszonnyolc éves fiatalember, aki öt éve hivatásszerűen az élelmiszer-pazarlás megállításának szenteli az életét.

Már akkor kijelentette: a társadalmunk a túlfogyasztás betegségében szenved. Egyszerűen több terméket raknak ki a polcra a zöldségesnél, a péknél és a boltokban, mint amennyit el tudnak adni, mert a stratégia szerint egy üzlet sohasem lehet üres. Csak Magyarországon több mint kétmillió tonna ételt dobnak ki évente, és ez több, mint amit meg tudna enni az összes nélkülöző, éhező ember. És amikor kidobunk egy tál ételt, az nemcsak anyagi veszteség mindenkinek, hanem az a rengeteg munka, erőforrás is kárba vész, amibe belekerült, hogy egy adag étel a szántóföldekről az asztalunkra kerüljön. Szomorú tény, hogy az ételeknek körülbelül harminc-negyven százaléka kukában végzi.

Persze nem az ételpazarlás az egyetlen dolog, amellyel romboljuk a környezetünket, hanem ott vannak a soha le nem bomló eldobott csomagolások, a Kínából rendelt fröccsöntött cuccok, az eldobható borotva, kidobott akkumulátorok, kiirtott esőerdők, fast fashion, vízpazarlás, olajipar, túlfagyasztás, túlhalászás meg a szmog – sorolja Albert, akitől azt kérem, elevenítse fel, hogyan kezdődött a Munch-sztori.

– Az én történetem arról szól, hogy miként tudunk apró lépésekkel új szokásokat kialakítani, és ezzel nagy változásokat elérni – kezdi Wettstein Albert. – Az egész úgy kezdődött, hogy az utolsó egyetemi vizsgám előtti éjszaka egyre mélyebbre süllyedtem az önutálatban. Mindez azért történt, mert ahelyett, hogy tanultam volna, random videókat néztem a neten.

Egyszer csak szembejött egy videó, ami arról szólt, hogy az ételpazarlás a világ egyik leghülyébb problémája, mert annak ellenére, hogy mekkora károkat okoz, nagyon könnyű lenne rajta változtatni. És akkor belém nyilallt az érzés, hogy mi értelme van annak, amit most itt tanulok, amit csinálok, amit dolgozok.

Ekkor elhatároztam, hogy ha túlélem ezt a covidos vizsgaidőszakot, akkor valami hasznosat, valami értelmeset fogok kezdeni az életemmel. És ez az ételpazarlás mérséklése lesz. Aztán valahogy túléltem ezt az online vizsgát, és egy egyetemi társaságon keresztül találkoztam három sráccal, Botival, Bencével és Kirill-lel, akiknek szintén volt egy ilyen becsípődésük az ételpazarlással kapcsolatban.

Eldöntöttük, hogy együtt fogjuk járni a város utcáit, bekopogtunk vendéglátóhelyekre, üzlettulajdonosokhoz, hogy megértsük, hogyan működik az ételpazarlás, miként keletkezik ennyi felesleg. Ezután létrehoztunk egy alkalmazást, amelyen keresztül ezek a vendéglátóhelyek értékesíteni tudják kedvezményesen azokat a jó minőségű ételeket, amiket másnap már nem lehetne eladni, és eddig jobb híján a kukában végezték. Egyszerű ennek az alkalmazásnak a működése, csak letöltöd, megnézed, hogy hol van elérhető csomag a közeledben, lefoglalhatod fél áron, majd személyesen átveheted egy meghatározott idősávban, jellemzően zárás előtt. Ez a Munch.

Mostanra már négy országban van Munch – Magyarországon, Romániában, Szlovákiában és Csehországban –, és több mint hatezer-ötszáz vállalkozás csatlakozott hozzánk, az alkalmazást pedig ötmilliónál is többen töltötték le. Kiszámoltuk, hogy ha az összes, a Munchnak köszönhetően megmentett ételt egymásra raknánk, nagyjából kilencszázszor nagyobb lenne, mint az Eiffel-torony. Talán a Holdig nem érne el, de magasabb lenne, mint a világ legnagyobb épülete. Néha nehéz belegondolni, hogy egy egyetemi ötletből ekkora eredmény születhet, de mindez sok apró lépésnek és hatalmas csapatmunkának köszönhető.

– Láttok-e különbséget a pazarlás és a mentés kapcsán a különböző országok szokásai között?

– Van, ahol a felhasználók számára a környezeti szempont hangsúlyosabb, máshol pedig az a fontosabb, hogy kedvező áron juthatnak jó minőségű élelmiszerhez. Érdekes felfedezés volt számunkra Románia, ahol sok időt töltöttünk, én magam is nemegyszer megfordultam Bukarestben, hogy megértsem, hogyan működik ez a rendszer. A felhasználókkal beszélgetve rájöttünk, hogy nagyon hasonló a történelmi múltunk, bár Ceaușescu idején ott a kommunizmus sokkal keményebb volt, mint nálunk a gulyáskommunizmus. Ott valóban extrém nélkülözésben éltek az emberek, és amikor megnyíltak a határok, beindult egy erős felhalmozás, túlfogyasztás: kialakult az érzés, hogy „most végre megtehetjük”, és elkezdtek nagy készleteket felhalmozni.

Az egyik felhasználó mesélte, hogy a nagymamájának négy hűtője van, mindig telepakolja mindennel, amit csak lehet, lefagyaszt, vásárol, majd sok mindent kidob, mert egyszerűen nem lehet mindent megenni. Kelet felé haladva ezt sok helyen látni: egy étteremben a bőség, a gazdagság szimbóluma, hogy mindent kirendelnek, telerakják az asztalt, és aztán a nagy része érintetlenül a szemétben végzi.

Az újonnan rászakadó jólét furcsa módon még nagyobb túlfogyasztásra ösztönöz mindenkit. Nyugatabbra, ahol évszázadok óta létezik egyfajta jólét, már nincs bizonyítási vágy: ott nem kell igazolni, hogy „megengedhetem magamnak”, ezért nincs is olyan mértékű túlzás.

Ne csak nagyvárosi ügy legyen

– Magyarországon milyen terméket keresnek leginkább a muncholók?

– Ezt folyamatosan vizsgáljuk, és egyszerű lenne, ha létezne egy rövid, egyértelmű válasz, de ma már több millió ember használja a Munchot, nagyon különböző motivációkkal. A Munch Marketnél, ahol házhoz szállítunk, a kényelem kulcskérdés: ha valaki üdítőket vagy gyümölcsleveket rendel kartonszámra, fontos szempont, hogy nem neki kell elcipelnie, és az is biztos, hogy nincs mindenkinek autója. Az árak is jelentősek, főleg úgy, hogy nálunk ugyan lejárat közeli termékekről van szó, de például egy üdítő esetében ez akár fél évet is jelenthet.

Egy száraztészta például fél évvel később is tökéletesen fogyasztható. Természetesen vannak kivételek: tejtermékeknél, húsoknál óvatosabbnak kell lenni, ott valóban nem érdemes túllépni a lejárati határidőt.

Van, akinek a kényelem a fő szempont, másoknak a környezettudatosság, megint másoknak az ár jelenti a legnagyobb segítséget. Egészen más motivációi vannak annak, aki egy hosszú nap után bekap egy hot dogot, mint annak, aki egy nagy kereskedelmi lánctól zöldség-gyümölcs bokszot vesz el. Az látszik, hogy leginkább fiatal édesanyák használják a Munchot: egy háztartás vezetése és a napi főzés több gyerek mellett is nagy teher lehet, és sokat számít, ha munkából hazafelé változatos csomagokat lehet kedvező áron elhozni.

De sok egyetemista és egyre több nyugdíjas is használja a Munchot, hiszen a Covid alatt rengetegen tanultak meg internetezni és okostelefont használni. Azt látjuk, hogy a rendszer nem működne kedvezmények nélkül, de az sem működne, ha nem lenne mögötte fontos társadalmi üzenet és egy jó ügy. Akkor működik jól, ha a kettő erősíti egymást: a kedvező ár és a misszió együtt teszi vonzóvá.

– Miért éppen Munch lett az applikáció neve? Értem az angol szó játékát, de lehetett volna annyi más is. Miért pont ezt találtátok ki?

– Olyan nevet szerettünk volna, ami egyszerű és könnyen megjegyezhető. Az elején még a Munchot cs-vel, magyarosan írtuk, de hamar rájöttünk, hogy ha külföldön is ételt szeretnénk menteni, akkor nem lenne szerencsés egy olyan név, amelynek a kiejtését magyarázni kell. Ráadásul először úgy hallottam ezt a szót, hogy nem is ismertem az angol jelentését: egy ismerősöm beceneve volt Munch. Jópofának tűnt, bedobtam az ötletet, és végül megtetszett mindenkinek. A név aztán teljesen önálló életre kelt, most már gyakran hallom vissza, hogy „megyek muncholni”. Az is előfordul, hogy megkérdezik: „Mit találtál a munchodban?”

Albert azt mondja, a rendszer mára túlnőtt a hagyományos ételmentési modellen: nemcsak azokat a kereskedőket vonják be, akiknél személyesen lehet átvenni a csomagokat, hanem azokat az élelmiszergyártókat is, amelyeknek nincs saját boltjuk. Az ő termékeiket egy központi raktárban gyűjtik össze, és országosan szállítják ki – olyan településekre is, ahol már egyáltalán nincs kisbolt.

Ennek a modellnek van egy mélyebb rétege is. Nem pusztán az élelmiszer megmentéséről szól, hanem egy sokkal alapvetőbb hiány kezeléséről: arról, hogy Magyarországon számos falu elnéptelenedik, és sok helyen megszűnt az utolsó bolt is. Albert úgy fogalmazott, fontos volt nekik, hogy ez ne kizárólag nagyvárosi ügy legyen. A cél az, hogy bármelyik kistelepülésen, sőt akár egy tanyán élő ember is elérhesse az ételmentést – ráadásul jelentősen kedvezőbb áron, mint bármelyik üzletben. Ez a kettősség – a pazarlás csökkentése és a hozzáférés megteremtése – egyszerre környezeti, társadalmi és gazdasági válasz egy nagyon mai problémára.

Címlapfotó: Wettstein Albert. Fotó: Bácsi Róbert László / Magyar Kultúra magazin