A keddi megnyitón felfigyeltem arra, hogy Tomislav Tomašević, Zágráb polgármestere és Zoran Milanović, Horvátország elnöke is sorra vette, milyen irodalmi élettel összefüggő támogatások indultak az országban és a fővárosban az utóbbi időben: mások mellett könyvtárak létrehozásáról, a könyvtárlátogatás segítéséről, könyvkiadási és alkotói támogatásokról beszéltek. Milyen az irodalom helyzete jelenleg Horvátországban résztvevői szemmel nézve?
Az volt a nagy szerencsénk, hogy az elmúlt évtizedekben az országunk kulturális minisztériuma kiemelt fontosságúnak tartotta az irodalom támogatását, függetlenül attól, hogy milyen területről érkezett a politikai pozícióba. Sőt, a miniszterelnökeink között is volt már olyan, akinek irodalmi folyóirat-szerkesztői múltja volt, tehát közvetlenül részt vett korábban a könyvszakmai diskurzusban. Ebből adódóan sok, jelentős támogatást kínáló pályázat indult – ahogyan hallhattuk a megnyitón, épp a napokban zárul le a jelentkezés egy kiemelt szakmai pályázatra.
És milyen a megítélése a magyar irodalomnak?
A magyar irodalom horvátországi helyzete is szerencsésen alakult, mivel ezeknek a kultúrpolitikai szereplőknek fontos volt a magyar–horvát kulturális kapcsolatok ápolása, ebben pedig nagy szerepet szántak az írott műveknek. Így viszonylag sok támogatás jutott a műfordítóknak és a nemzetközi könyvkiadásnak is. Ehhez persze az is kellett, hogy így vagy úgy, de az összes döntéshozónak volt valamilyen kapcsolata a magyar kultúrával – ugyan a 20. és 21. század más-más időszakaiban, különböző olvasmányok vagy épp filmművészeti alkotások formálták ezt a kapcsolatot, de a pozitív alapélmény láthatóan mindannyiukban közös.
Mennyiben tekinthető egyedinek Horvátország és Magyarország kapcsolata a kulturális területen?
Meglátásom szerint a magyar jelenlét összehasonlíthatatlan a többi országéval, ha irodalomról beszélünk. A bolgár, ukrán és török kultúra fontos írott műveivel ugyan nagyjából tisztában vagyunk, de például szlovák és román alkotásokkal szinte egyáltalán nem találkozhattunk eddig. A magyar irodalom kitüntetettségére jó példa, hogy a Pál utcai fiúk már a ’60-as évektől kötelező olvasmány az iskolákban, Janikovszky Éva darabjait a '70-es években vitték nálunk színpadra, az elmúlt húsz évben pedig lépést tudtunk tartani a kortárs magyar művekkel. És ez igaz a színházra is: egy Schilling Árpád-darabot például épp áprilisban mutattak be horvát nyelven és horvát társulattal, a szerző rendezésében.
Ebben a lépéstartásban nagy szerep jutott önnek is, számtalan kortárs magyar írónak, például az idei Interliber díszvendégének, Nádas Péternek a műveit fordította horvát nyelvre, de ugyanígy dolgozott Márai Sándor, Bartis Attila, Kertész Imre és Grecsó Krisztián kötetein is – a névsort nem is folytatom, mivel nehéz volna a végére érni.
Azt azért hozzá kell tennem, hogy ebben hatalmas része van a Fraktura Kiadónak is, amely az egyik legjelentősebb nemzetközi könyvkiadással foglalkozó szereplő a könyvpiacunkon. Rajtuk keresztül érkezik meg hozzánk a magyar irodalom legjava, de lengyel, francia, izraeli és német szerzőket is népszerűsítenek. Emlékszem, a megalapítás után nem sokkal hozott össze a sors a kiadó vezetőségével, és nagyon kicsiben kezdték. A legutóbbi magyar díszvendégség idején, 21 éve talán 15 könyvvel állt itt az Interliberen a kiadó standja, azt hiszem, mindössze két újonnan kiadott magyar művel: a Sorstalansággal és A gyertyák csonkig égnek című Márai-kötettel. Amit most itt látunk, az elmúlt húsz év közös munkájának az eredménye – műfordítóké, kiadói vezetőké és kapcsolattartóké.
A magyar szerzők közül ki áll a legközelebb önhöz? Kinek a műveit volt a legkönnyebb lefordítani a mostanra már több mint két évtizedes műfordítói pályafutása során?
Esterházy Pétert zsigerből értem, a gondolatai nagyon közel állnak hozzám – olyannyira erős kötődést éreztem hozzá, és a halála emiatt annyira megrázott, hogy a Hasnyálmirigynaplót (a szerző egyik utolsó könyve, amely rákbetegségéről szól – a szerk.) nem is tudom lefordítani. Más módon, de ugyanilyen fontos számomra Nádas Péter is – a két Péter közül sajnos nem tudnék választani.
A harmadik pedig Jászberényi Sándor, akit nem könnyű fordítani, mégis érzem a súlyos mondatok mögött a gondolatmenetét. Az ő műveit néhány éve egy magyarországi fordítói szakmai találkozón ismertem meg – egészen pontosan A lélek legszebb éjszakája című kötete akadt a kezembe. Magammal vittem a példányt, és annyira nagy hatást gyakorolt rám, hogy fel is ajánlottam egy kiadónak, hogy szívesen lefordítom, ha megjelentetik horvát nyelven. Ő azért kiemelkedő szerintem a kortársak közül – és emiatt lehet népszerű Horvátországban is –, mert a világlátása, a tájékozottsága országhatárokon és kultúrákon átívelő, ami visszaköszön a szövegeiből, bármilyen nyelven is olvassuk azokat.
A Pál utcai fiúkhoz kapcsolódó élményeit Ember Márk színész, énekes is felidézte nekünk videóinterjúnkban, aki magyarországi szerb család leszármazottjaként mesélt nekünk gyermekkori olvasmányélményeiről és a kétnyelvűségről.
