A Jane Austen-könyvklub című filmben ? melyet Karen Joy Fowler regénye alapján készítettek ? öt nő és egy férfi találkozik, hogy megvitassák a regényeket. Cikksorozatomban hasonlóra vállalkozom: arra kérem az olvasókat, hogy tartsanak velem, és olvassuk együtt a szerző fantasztikus műveit!
Hogyan született meg a regény?
?Az én drága gyermekem? ? így nevezte Jane Austen a Büszkeség és balítélet című művét. A regény megjelenésekor éppúgy nyirkos tél volt, mint ennek a cikknek a születésekor, és az írónő azzal ünnepelte második könyvének megjelenését, hogy anyjával felváltva olvasták fel a fejezeteket egyik kedves szomszédnőjüknek a kandalló előtt.
Jane-nek rengeteget kellett várnia arra, hogy művét a széles közönség is megismerhesse. Csak 1813-ban jelentette meg álnéven, holott már 1796 októberében elkezdte megírni az első változatát, melynek a First Impressions (Első benyomások) munkacímet adta, és kilenc hónap alatt el is készült vele.
Az első változat fogalmazásakor csupán 20 éves volt, éppen, mint főhőse, Elizabeth Bennet.
Este Steventonban, családja körében felolvasta a briliáns és humoros párbeszédeket, és valószínűleg még nem sejtette, hogy milyen hosszú ideig fog az íróasztalfiókban heverni a mű. Édesapja is többre tartotta az alkotást egy műkedvelő próbálkozásánál, hiszen 1787-ben levelet írt egy londoni kiadónak, megkérdezve, foglalkozna-e a szöveggel. Sajnos a válasz elutasítás volt. Sok-sok évnek kellett még eltelnie, mire az olvasók kézbe vehették a regényt. Csak Jane első nagyregényének (Értelem és érzelem) megjelenését követően vásárolta meg Thomas Egerton a könyv kiadásának jogát 110 fontért.
A hosszú szünetnek családi okai is voltak: Jane édesapja idős korában átadta egyik fiának a steventoni lelkészséget, és ő, felesége és két lánya Bath-ba költöztek. A nyüzsgő fürdővárosi élet nem felelt meg a csendes elvonulásnak és alkotásnak, az édesapa halálát követően pedig még nehezebbé vált a három nő élete. Rokonaiknál vendégeskedtek, és csak új otthonukban, Chawtonban ? melyet Jane egyik testvére szerzett a számukra ? tudott a szerző ismét az írásra összpontosítani. Jane munkamódszeréről Claire Tomalin ad pontos képet a Jane Austen élete című életrajzában. Cikkemben az életrajzi elemek leírásakor én is rá, a leghíresebb angol irodalmi biográfusra és munkájára támaszkodom. Ő közli Jane unokaöccsének beszámolóját is:
Jane Austen ?mindig vigyázott, hogy a mumkáját meg ne lássa szolga vagy vendég vagy bárki a családtagokon kívül. Kis papírlapokra írt, amiket könnyen el lehetett tenni, vagy letakarni az itatóspapírral. A bejárati ajtó és a többi szoba között volt egy lengőajtó, ami nyikorgott, ha valaki átment rajta; de Jane néni nem engedte, hogy megolajozzák, mert így mindig hallotta, ha valaki bejött.?
Claire Tomalin szerint azonban lehetetlen, hogy Austen ilyen körülmények között képes lett volna korábbi regényeinek átdolgozására. Kellett, hogy legyenek olyan időszakok, amikor a ház lakói segítették őt a nyugodt, zavartalan munkában. Az általunk ismert Büszkeség és balítélet sem egyezik az első, 1976?1977-es változattal. Eredetileg hosszabb volt, de Jane megvágta, rövidítette a szöveget. Claire Tomalin mégis azt feltételezi, hogy a főbb szereplők és a cselekmény szerkezete már megvolt az első változatban is.
A Büszkeség és balítéletet megjelenésekor úgy hirdették: ?az Értelem és érzelem szerzőjétől?, és 18 shilingért vehették meg az olvasók, akik nagyon lelkesen fogadták a regényt. A kritika is azonnal kedvezően írt róla, különösen a főszereplő, Elizabeth Bennet karakteréről.
Sőt egy irodalommal foglalkozó férfi azt mondta: nem is lehet ez nő műve, annyira okos munka.
A Büszkeség és balítélet azóta is a legnépszerűbb Jane Austen-regény. A családjában és az olvasók körében is nagy tetszést aratott a humoros elbeszélés, a lebilincselő történet és a gyönyörű szerelmi szál.
Ismerd meg a családot, amely mindenki kedvence!
?Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.? Ezzel a kezdőmondattal nyit a regény, és Jane Austen zsenialitását bizonyítja, hogy ennyivel képes kijelölni a regény témáját, és éreztetni az elbeszélés humoros-ironikus hangvételét, mely végigkíséri az egész művet. Bár Elizabeth Bennetet tartjuk főhősnek, valójában egész családja áll a regény középpontjában. Az első fejezetben például Eliza fel sem tűnik. A regény első megszólalója Mrs. Bennet. Az ő véleményét olvashatjuk már a kezdőmondatban is, és ezt bontja ki a férjével folytatott diskurzusban is.
Jane Austen azzal nyit, amiben a legerősebb: lendületes, humoros, élénk párbeszéddel, melyben azonnal pontos képet ad a főszereplő lányok szüleiről.
Máris megismerjük Mrs. Bennet célját: lányait szeretné férjhez adni. Látjuk, hogy ideges természet, nem állt sorban ott, ahol az észt osztogatták, és fogalma sincs, hogyan kéne meggyőznie a férjét. Mrs. Bennet alakja is bizonyítja Jane Austen ügyes karakterábrázolását. Az asszony számtalan érzést vált ki egyszerre az olvasókból. Amikor lányait megszégyeníti viselkedésével, akkor utáljuk és haragszunk rá, amikor értük harcol, ügyeskedik, akkor drukkolunk neki, amikor butaságokat mond, nevetünk rajta. Mégsem tudjuk nem szeretni, hiszen tele van energiával, vitalitással, reménnyel. Bár szavai és vágyai sokszor nevetségesnek tűnnek, mégis neki lesz igaza: a közelbe költöző fiatal, vagyonos férfi végül tényleg elveszi egyik lányát. Ügyeskedésére, hogy a két fiatal kettesben maradhasson és megismerje egymást, valóban szükség van.
Megismerjük Mr. Bennetet is reakcióból, feleségének adott válaszaiból: rögtön tudjuk, hogy gyors észjárású, szeret csipkelődni, kötekedni a párjával, és semmilyen tiszteletet nem ad meg neki. Az öt lányuk még nem tűnik fel, csupán szüleik beszámolójából ismerjük meg közülük a három főhősnőt, de máris a legjelentősebb tulajdonságuk derül ki róluk: Jane egy szépség, Lydia élénk és vidám természetű, Lizzy pedig fürge észjárású.
A következő fejezetekben hamar meg is szeretjük a Bennet családot. Belelátunk titkaikba, vágyaikba, reményeikbe. Claire Tomalin megjegyzi: Jane Austen itt a fantázia birodalmában mozog. Olyan világot talál ki, mely erősen különbözik az övétől. A Bennet család sokkal jobb körülmények között él, mint Austenék. Mr. és Mrs. Bennetnek van szakácsa, komornyikja, inasa. Az asszony büszke arra, hogy lányainak nem kell házimunkát végezniük. Férjének sem kell semmilyen hivatást űznie. Az egyetlen felhő, amely beárnyékolja az életüket, hogy édesapjuk halála esetén a birtokuk egy távoli rokonra száll. Ezért annyira fontos, hogy a lányok jó házasságot kössenek, hiszen apjuk elvesztésével mondhatni földönfutókká válnának. Ilyen nézőpontból jogosnak tűnik anyjuk aggodalma.
Hiszen abban a korban nem volt könnyű férjhez adni azokat a fiatalokat, akikkel nem járt nagy vagyon, és egyetlen hozományuk a szépségük volt.
Jól tudta ezt az írónő is, aki a Büszkeség és balítélet papírra vetésekor már saját bőrén tapasztalta, mi vár a szegény, eladósorban lévő lányokra.
Kibe volt szerelmes valójában Jane Austen?
Jane Austen 1796 januárjában mesél nővérének egy levélben Tom Lefroyról, aki Írországból érkezett rokonlátogatóba, és éppen annyi idős (20 éves), mint Jane. A jóképű és okos férfi a téli összejöveteleken Jane táncpartnere lett, és a fiatalok hamar egymásba szerettek. Jane azt írja nővérének: képzelj el ?mindent, ami csak erkölcstelen és botrányos lehet abban, hogy együtt táncol, illetve ül le két ember?. Jane és Tom nem titkolták, hogy tetszenek egymásnak. Tom rokonai meg is ijedtek, hiszen a férfi családja is szegény volt, éppen Tomtól várták az előrelépést. A fiatalember nem tehette meg, hogy vagyontalan lányt vesz el. Gyorsan el is távolították Jane közeléből. Claire Tomalin megjegyzi: Jane még évekkel később is gondolt a férfira, Tom Lefroy pedig idős korában bevallotta: annak idején valóban szerelmes volt Austenbe.
A regényben a Bennet lányoknak nagyobb szerencséjük van. Ahogy Claire Tomalin fogalmaz: a cselekmény lélegzetelállító tempóban bomlik ki, amikor néhány fejezeten belül négy partiképes fiatalember is megjelenik a lányok környezetében. ?Ha egy asszonynak öt eladó lánya van, ne törődjék többet a szépségével? ? mondja Mrs. Bennet, majd az asszony mindent megtesz célja érdekében. Vacsorára hívja a legidősebb lányának, Jane-nek kiszemelt férfit: Bingley-t. Bingley barátja, Darcy pedig akarata ellenére is egyre jobban érdeklődik a második lány, Lizzy iránt. Őt szemeli ki magának a közelben állomásozó ezred egyik tagja, Wickham is. Közben megérkezik a Bennet család vagyonának örököse is, Collins, aki nemrég kapott lelkészi állást, és pártfogója egy magas méltóságú, nagyon gazdag, nemes hölgy. Mrs. Bennet tanácsára a lelkész is Lizzyt választja jövendőbelijének.
A fiatalok baráti összejöveteleken és bálokon találkoznak. ?Aki a táncot szereti, legjobb úton van a szerelem felé? ? tartják, és a tánc szerepe valóban nagyon fontos volt akkoriban. Hiszen a szerelmespárok sosem lehettek kettesben, a gardedám mindig ott ült, sétált mellettük. Bár tánc közben is minden anyuka és nagynéni szeme a lányokon és a kiszemelt férfiakon függött, mégis ezek voltak azok a pillanatok, amikor érintkezhettek egymással, és válthattak néhány szót, anélkül, hogy azt a zene és a háttérzajok közepette kihallgatták volna a szülők. Jane Austen is a táncnak köszönhette Tom Lefroyjal való kapcsolatát.
Az írónő minden fontos tulajdonsággal felruházta hősnőjét: Lizzy szép, okos, lendületes, játékos, jó humorú, könnyed társalgó, magabiztos és bátran meg meri fogalmazni véleményét. Nem csoda, hogy magára vonja Darcy és Wickham figyelmét.
Lánykérések és visszautasítások
Claire Tomalin szerint Lizzy a regény erkölcsi középpontja, az emberekről alkotott véleménye is mindig megállja a helyét, kivéve Darcy és Wickham megítélését. Lizzy Wickham szavának hisz, szívesen tölti a társaságában az idejét, sőt: vágyik arra, hogy minél többet lehessenek együtt. Nem kétséges: hozzá vonzódik, míg Darcy ellenszenves a számára. Csak a regény felénél derül ki, hogy tévedett. Az olvasó is akkor kezdi megismerni Darcy és Wickham jellemét. Ezt megelőzően azonban Lizzyt már megkérték: Mr. Collins, a lelkész nyilatkozik, aki a legnevetségesebb alakja a regénynek. Claire Tomalin megjegyzi, hogy a szereplők leírásában fontos a fizikai jelenlét, a vonzalom, a szexualitás megfogalmazása is. Bingley, Darcy és Wickham is vonzó férfi, Jane, Lizzy és Lydia pedig szép lányok. Egyedül Mr. Collins az, aki egyenesen gusztustalan, taszító.
A regény egyik leghumorosabb ? számomra legviccesebb ? jelenete, amikor a lelkész megkéri Lizzy kezét és beszédet mond.
A lánykérés pillanata általában az első lehetőség arra, hogy a férfi őszintén, szókimondóan nyilatkozzon a valódi érzéseiről. Ez az ő nagy pillanata, amikor elmondhatja: miért választotta ki az ifjú hölgyet, és mennyire szereti őt. Ezért tűnik még nevetségesebbnek Collins beszéde, aki úgy kezdi a lánykérést, hogy felsorolja: miért akar házasodni. ?Ez a kimondott óhaja és kívánsága annak a nemes hölgynek, akit pártfogómként tisztelhetek. Már két ízben kegyeskedett véleményét kifejezni erről a tárgyról, méghozzá saját jószántából! Az utolsó szombat este is, mielőtt Hunsfordból elutaztam, két kártyaparti között, éppen mikor Mrs. Jenkinson megigazította Miss de Bourgh zsámolyát, egyszerre csak megszólalt: Mr. Collins, meg kell házasodnia.?
Lehetséges, hogy Collins alakját inspirálta egy valós személy, ugyanis éppen akkor, amikor Jane Austen a Büszkeség és balítéleten dolgozott, egyik szomszédnője, aki Tom Lefroy rokona volt, megismertette Jane-t egy fiatal lelkésszel. Talán kárpótlásul amiatt, hogy Tomot elválasztották Jane-től. A tiszteletesről tudni lehetett, hogy éppen feleséget keres, mivel be fogják ajánlani egy jól fizető egyházközségbe. Jane nem fogadta szívesen a férfi közeledését, és évekkel később így emlékezett rá: ?maga volt a tökély, a hangos tökély?, majd reményét fejezte ki, hogy felesége ?csöndes természetű lesz és megfelelően tudatlan?.
Bár a történetben Lizzy viszolyog Collinstól, valaki mégis elfogadja a tiszteletes közeledését. Charlotte, Elizabeth barátnője egészen másképp látja a helyzetet. Míg Lizzy nem tudja elképzelni a házasságot szerelem és tisztelet nélkül, addig Charlotte szerint: ?a boldog házasság tisztán véletlen dolga?. Az idősebb barátnő igent mond Collinsnak, és a felesége lesz, annak ellenére, hogy tudja: férje alacsonyabb értelmi intelligenciájú, képtelen az empátiára és folyton nevetségessé teszi magát és majd feleségét is. Charlotte mégis jó üzletnek látja a házasságot, hiszen saját otthont kaphat, ahol ő lehet a ház úrnője. Később Lizzy el is látogat Charlotte és a férje otthonába, és azt látja, hogy barátnőjének örömet szerez saját kis birodalma, nappalija, szolgái, állatai. A férjét pedig távol tartja magától, amennyire lehet. Lizzy képtelen lenne ilyen megalkuvásra. Amikor Darcy is megkéri a kezét, visszautasítja őt többek között flegma és bántó stílusa miatt, annak ellenére, hogy Darcy mellett gazdag és előkelő élete lehetne.
Jane Austen ebben a kérdésben hősével, Lizzyvel értett egyet.
Az írónő is kapott egy házassági ajánlatot idősebb korában. Amikor barátnőinek öccse megkérte a kezét, mérlegelnie kellett, milyen lehetőségei vannak.
Jane Austen először igent mondott a férfinak, és így egy nagy, előkelő háznak lett volna úrnője szülőföldjén, és élete végéig jólétben élhetett volna. Nem szorult volna rá, hogy testvérei és rokonai jóindulatától függjön lakhelye és megélhetése. Ez járhatott a fejében, amikor beleegyezett, éjszaka azonban más gondolatok rohanhatták meg, hiszen reggelre meggondolta magát, és visszavonta az ígéretét. Jane Austen nem házasodott érdekből, hasonlóan Lizzyhez.
Mi kell a tökéletes házassághoz?
Na, de térjünk vissza a képzelet és a regény világába! Nézzük meg, milyen szerelem jutott a három hősnőnek: Jane-nek, Lizzynek és Lydiának! Jane és Bingley között tiszta, önzetlen szerelem ébred. Az ő kapcsolatukban minden megvan: a fizikai vonzalom, a vágy, a másik iránti tisztelet, a hasonló természet és gondolkodásmód. Lydia és Wickham kapcsolata pont az ellentétje ennek. Az ő kapcsolatuk csak a szexuális vonzalomra épül. Lydia ugyanúgy tárgyként tekint Wickhamre, ahogy a férfi is rá. Egy szép férjet akar, akit mutogathat, akivel tetszeleghet a társaságban. Nincs se tisztelet, se hasonló gondolkodásmód. Lydia egyetlen értéke, hogy élénk, víg kedélyű és fiatal, de ostoba is, aki nem lát túl a saját orra hegyén. Ám nincs benne rosszindulat, mesterkedés. Wickham viszont eszes, számító és jól kiismeri az emberi viselkedést, ezért is tudja olyannyira orruknál fogva vezetni az embereket. A történet elején még Lizzyt is sikerül megtévesztenie. Majd amikor már látja, hogy ügyeskedő, negédes stílusa nem hat Lizzyre, kénytelen keresni magának más imádót, így csavarja el Lydia fejét.
Jane Austen regényeiben az a jó, hogy hamar magukkal tud ragadni cselekményük, finom humorral átszőtt elbeszélésük. Jane Austen regényeiben az is jó, hogy a szereplők szerethetőek, és annak ellenére azonosulni tudunk velük, hogy több mint kétszáz év választ el tőlük.
Jane Austen regényeiben a legjobb mégis az, hogy többszöri olvasásra is képesek lebilincselni minket.
Amikor először olvastam gimnazistaként a Büszkeség és balítéletet, a fordulatos cselekmény és a szerelmi szál tetszett meg. Másodszori olvasásra ? már egyetemistaként ? a szerző humora ragadott magával, ahogy a legkínosabb, legdühítőbb helyzetekben is talált valami komikus, nevetséges elemet. Most, amikor harmadszorra is elolvastam a könyvet, Lizzy és Darcy kapcsolata döbbentett meg. Csak most fedeztem fel, milyen távol áll az ő szerelmük Jane és Bingley szerelmétől. Lizzy egyértelműen vonzódik Wickhamhez, és amikor megtudja, hogy hazudott neki, és Darcy járt el úriemberhez méltóan, még akkor sem táplál gyengéd érzelmeket Darcy iránt.
Tulajdonképpen az egész regényben egyszer sincs utalás arra, hogy Lizzy testi vonzalmat érezne Darcy iránt. A férfi viselkedése, lovagiassága tiszteletet ébreszt benne, de nem vonzalmat. Ráadásul legelőször akkor kezd megenyhülni Darcy iránt, és szinte megbánja házassági ajánlatának elutasítását, amikor meglátja Darcy birtokát, kastélyát, parkját. Ezt követően egyre inkább elkezdi csodálni, tisztelni Darcy viselkedését, de még ekkor sem ragadja magával a mindent elsöprő szerelem, hanem így gondolkozik: ?ha beéri azzal, hogy csak bánkódik utánam, amikor elnyerhette volna szívemet és kezemet, akkor engem sem fog sokáig emészteni utána a bánat.?
Rájuk igaz az a mondás: az ellentétek vonzzák egymást. Darcy merev, szertartásos stílusát oldja Lizzy könnyed, csipkelődő, játékos modora. Darcy visszahúzódó, csöndes, míg Lizzy élénk, beszédes és bátran kimondja a véleményét. Mindketten fontosnak tartják viszont az őszinteséget és becsülik a tudást, a jó modort és az intelligenciát. Ami pedig a legfontosabb: ismeretségük során képesek változni, jobbá válni és beismerni hibáikat, tévedéseiket. Claire Tomalin a regény gyenge pontjának tartja azt, hogy a művelt és igényes Darcy eltűri a Bingley nővérek hízelgését. Lizzy azonban a regény végén maga ad választ erre, amikor azt mondja: Darcy gyerekkorától megszokta, hogy a nők hízelegnek neki. Lizzy talán éppen azzal keltette fel a férfi figyelmét, hogy képes volt ellenkezni, vitázni Darcyval. Mindenesetre kapcsolatuk nem a szerelmesregények tipikus vonzalmán alapul ? szűrtem le a harmadik olvasás során, és már alig várom, milyen élményt és felfedezést fog hozni, ha pár év múlva negyedszerre is kezembe veszem a könyvet.
Wéber Anikó
Forrás:
Jane Austen: Büszkeség és balítélet (Szenczi Miklós fordítása)
Claire Tomalin: Jane Austen élete
