Hermann Nitsch 70. születésnapját ünnepli a Falk Miksa utcai Galerie White. A világhírű akcióművész most egy kis kiállításon folytatja azt, amit Budapesten utoljára 1999-ben, a botránnyá lett Kiscelli Múzeum-beli tárlaton bemutatott. Néhány csorgatott festmény, fotók a legendás 1998-as prinzendorfi hatnapos akcióból, egy azóta kifakult vérnyomokat őrző hosszú, fehér ing, egy feketére mázolt másik ruhadarab lóg a falakon. Kis tér, egyetlen ablakból belátható az egész az utca felől, de ez már biztosan nem fog akkora felháborodást kelteni, mint a kilenc évvel ezelőtti esemény a néhai templomtérben. Nitsch már nem az extázis mestere, hanem a kortárs gyűjtemények sztárja?
A disznóvérrel befröcskölt köntös megvásárolható műtárgy lett a hazai piacon. Pedig amit Nitsch 1957 óta csinál, az teljesen ellenkezik a fogyasztható, pénzzé tehető művészettel. Amikor a 60-as évek elején megszületett az orgia-misztérium színház eszméje, majd sorra jöttek az Ausztriában rendőrségi akcióvá fajult előadások, nálunk még kevesen ismerték a bécsi akcionizmust, a vérrel írt festményeket, az öngyilkosságig vitt képzőművészeti rituálékat. A háború utáni Ausztria egyik tisztulási gesztusa volt ez az akkor még fiatal alkotókból álló laza csoport, inkább irány, aminek tagjai gyakran közös fellépéssel jelezték, hogy nem egy-két elmeháborodott próbálja megdöbbenteni a közönséget, hanem egy felvállalt művészetről van szó, ahol vér folyik és ősi szimbólumok értelmezhetők újra a legradikálisabb módokon.
Most, hogy műtárggyá lett ez a lényeg, vérnyomokat lehet vásárolni és gyűjteménybe tenni, most, hogy Nitsch az első olyan művész lett, akinek még életében Ausztria múzeumot szentelt, klasszikussá vált a legenda. Csodálat veszi körül a bevérezett tárgyakat és a - valljuk be, mégiscsak nehezen megemészthető - látványt, ami a fotókról lejön. Akcióinak egy részét a műkereskedelem megpróbálja átmenteni az utókornak, talán abban bízva, hogy a nyomok, ahogy szoktak, egyszer ismét összeállnak és életre kel a gondolat. Mert e remény nélkül Nitsch vásznai megmaradnak az átlag színvonalán, a relikviák pedig a már sokszor látott mintha-művészet keretei között. Ami őt kiemeli, az a teljesség megidézése, és ez a részekben, a hangoktól, zenétől, az orgiák részeként feltálalt étkek és italok, a meztelen szereplők, a vér, az állatok, az illatok nélkül kevéssé megragadható. A részekre szabdalt összművészet erőtlen, amíg ismét fel nem támad. Nitsch életműve pontosan adja vissza a feltámadás-misztériumokat, melyeket az ókortól fogva mindig az eleven részvétel energiája keltett életre.
